Újraolvasás vége.
És most lopni fogok.
Mert ez történelmi dráma, ugye, 1939-ből, és a harmincéves háborúról szól, de értse már mindenki, ugye, hogy mit kell belőle érteni. És „eme” molytárs értékelésénél jobban úgyse tudom megfogalmazni, hogy miből indul ki az olvasó: „Ma már picit mintha elegünk is lenne a pacifista írásokból, közhellyé és unalmassá váló moralizálásokból. Picit sok jutott belőlük az utóbbi időben (…). Nemcsak a mindenkori háborúval állítja szembe a nézőt/olvasót, hanem a kezdődő második világháborúval is (érdekes mazsolázgatni az utalások, jelzések után), meg persze önmagával.”
Nekem nem volt ez annak idején kötelező olvasmány (valamiért A kaukázusi krétakört kellett olvasnunk, és borzasztóan örülök neki, mert bár furcsa volt, nagyon tetszett), úgyhogy abban az időben olvastam először, amikor már méltányolni tudtam úgy is, hogy valóban nincs a szereplők között szinte senki, akivel azonosulni lehetne. Hogy nem is kell színpadra állítani, mert már olvasva is elidegenít magától a története. Hogy közömbös hangnemben, sőt akár némi fekete humorral ad elő egy olyan történetet, amellyel bárki más író inkább sokkolni, elkeseríteni, megijeszteni próbálná az olvasót.
És talán éppen ez az. Talán ebben különbözik más békepárti háborús írásoktól: hogy nem akar se sokkolni, se elkeseríteni, se ijesztgetni. Csak a józan eszére hat, és azt se érvekkel teszi, mert az unalmas lenne, hanem egy mesével. És könnyen lehet, hogy emiatt olvasható még mindig, emiatt lett klasszikus.
Hozzám legalábbis minden olvasással egyre közelebb jön. Amióta hideg fejű lettem és racionális. :)
Egy olvasója azt mondta nekem egyszer: ez igaziból nem is háborús történet, csak legfeljebb úgy, mint A zongorista, mert csak a hátteret írja le, egyszer se jelenik meg a színen a hadszíntér. Valószínűleg csatajeleneteket várt, jó sok akcióval. Csak hát ott a hiba, hogy 1. ez a darab nem szórakoztatni akar, 2. egy csatajelenet is csak addig móka és kaland, míg kívülről, a képernyő túloldaláról nézi az ember, szépen megkoreografálva, sok látványos robbanással meg végtaglevágással. Ha benne van a csatában, már nem móka és kaland a dolog. Nem mintha az adrenalinszintet nem emelné meg – még nem voltam hasonló helyzetben, de nem kétlem, hogy megemelné –, hanem mert a jámbor közvitéz egy percig nem látná, mi is történik voltaképpen. Füst lenne, por, sár meg lárma, még az ellenséget se láthatná (hiszen az összes fegyver távolra ható), és ha túléli, hát külön szólni kellene neki, hogy vége a csatának, öreg – mert magától még azt se venné észre.
Mint ahogy Kurázsi mama is későn tudja meg, hogy három hete véget ért a háború. És még inkább későn – minden értelemben túl későn – derül ki az is, hogy ja, bocs, mégse, mer' három napja megin' újrakezdődött. És amikor vége a darabnak, még mindig hátra van belőle több, mint tíz év, pedig élelem már régóta nincsen.
És még jó, hogy nincsen olyan szereplő se a történetben (talán egy kivétellel), akivel igazán azonosulni lehetne, hiszen szinte mindenki olyan átlagember, aki utálja a háborút, utálja a létbizonytalanságot, semmi mást nem akar, csak megélni, de – és itt a trükk – közben hihetetlenül nem érdekli, hogy mások hogyan és miből élnek.* A legkülönbözőbb változatokban bújik elő a legkülönbözőbb szereplőkből a vélemény, hogy mindenki más dögöljön meg, csak én, én, én éljem túl! Meg lehetőleg a családom. Meg azért megélhetésem is legyen. Elég jó megélhetésem. Mást nem is akarok. Mer' én szerény vagyok.
És az a durva, hogy a darab tele van okos, józan, sőt ravasz figurákkal, akik ezt elhiszik. Mindent tudnak az emberekről, mindent tudnak a háborúról, csak azt nem, hogy jééé, hát ki is nyírhatja őket. Á, de hát az nem lehet. Mindig másokat ölnek meg. És mindig másnak az apját, anyját, gyerekét. Meg a háború hasznos dolog. Nincs mindig csata, a csatákon kívül élni is lehet, szerelmesnek lenni, kereskedni, gyereket nevelni, a háborúnak meg majd vége lesz egyszer… mármint ha én megengedem, mert közben meg jó üzleteket lehet csinálni a háborúban… és nehogy már rögtön az elején arra számítsak, hogy majd az enyéimnek lesz baja. Ilyen hozzáállással nem lehet élni.
Csak az a baj, hogy másfélével se. :(
* Hős csak egy van, ugye, de egy azért van… Neki jut a megtiszteltetés, hogy a többiek között egyedüliként értelmes halála legyen. Ennél nagyobb igénnyel senki se léphet fel.
Ezt 2015. december 6-án írtam.
Pontszám: 10/9
