Semmi sem bizonyítja ékesebben azt, hogy mennyire el vagyok havazva, mint az, hogy két nagyon fontos nyári olvasmányom értékelésével is tartozom még nektek. Ennek a novelláskötetnek az élménye sem friss már. Cserébe most kiderül, mennyire maradandó a nyom, amelyet hagy. 

Eléggé. 

A vaskos kötet, amely teljes egészében olvasható a Magyar Elektronikus Könyvtárban, Kaffka Margit összes novelláját tartalmazza. Harmincnyolc év alatt igen szép teljesítmény, főleg, ha vesszük, hogy közben összehozott még egy kötetnyi verset és legalább egy igazi nagy klasszikus regényt, a többiről nem is beszélve. Mikor volt ennek ideje két házasságot is végigcsinálni, rejtély.

Persze egyáltalán nem minden szöveg tökéletes. Azt nem is lehet elvárni egyetlen olyan kötettől sem, amelyikre az van írva, hogy „összes művei”. Senki sem alkot minden percben ugyanazon a színvonalon. Ebben az életműben is akad nem egy olyan szöveg, amelyiken érződik a „jaj nekem, mindjárt lapzárta, és nincs miből kifizetni a gyerek zongoraóráját”. Sőt, olyan is, amelyiken sokkal súlyosabb dolgok érződnek. Például kínos tévedések a lélektan terén, hatásvadászat, sőt giccs. Ezzel nagyjából felsoroltam az összes okot, amely pontlevonásra késztetett. 

De ezzel számolni kell, és számoltam is, amikor nem válogatáskötetet szedtem elő, hanem a teljes életműbe vágtam bele, „énhelyettem ne válogasson senki, majd én megmondom, melyik a jó” felkiáltással. Tudtam, mit csinálok: jószerivel ismeretlen klasszikust fedezek fel. Jelentem: megérte. Sokkal többet kellene foglalkozni ezekkel a novellákkal, megérdemlik. 

Megtalálható itt a századelei szecessziós vonulat, főleg az életmű első szakaszában. Különösen a kolostori életet bemutató novellákban van helyén ez a stílus: ahogy azt a végletekig monoton, mindenféle értelemben túl szűk keretek közé szorított létezést megpróbálja szétfeszíteni a vágyakozás, amely többnyire sikeresen el is pusztítja, vagy legalábbis egy életre összetöri a vágyakozót. (Kaffka egyébként is kiválóan és kellően nyomasztó módon tudja megjeleníteni a monotonitást, annak minden megtartó és lélekölő erejével együtt. Elsősorban a női létben, ahol az szinte magától értetődő módon van jelen, ld. a soha véget nem érő házimunkát, de férfiak életében is minden további nélkül válhat meghatározóvá.) Nekem mégis jobban tetszik az, ahogyan a kései novellákban használja ezt a stílust: egy-egy szereplő bemutatására, aki jóval elborultabban (ha úgy tetszik, „dekadensebb” módon) gondolkodik, mint a többiek. Jólesik ez a távolságtartás. Egyébként a többi stílussal is ezt csinálja: eszközként kezeli őket, nem célként. Főleg a realizmus megy neki nagyon, akár társadalomábrázolásról, akár lélekelemzésről van szó. Elég gyakran használja fel a magyar irodalom anekdotázó hagyományát is.

A kötet második felében (utolsó harmadában) már minden novella élményt jelent, így vagy úgy. Csökken az érzelmi-érzéki túlfűtöttség, de nem csökken a feszültség. A kötet kiadója nagyon eltalálta, hogy melyik novella címét kell a borítóra írni, ezek tényleg csendes válságok. Ritkaság, hogy valami nagyon látványos dolog történjen, a legtöbb novella azzal végződik, hogy az élet megy tovább – de ugyanúgy, mint addig, nem mehet. Csak sokkal keserűbben, sokkal fanyarabban, mint amiben eltört vagy elszakadt valami, aminek soha nem lett volna szabad. Valakinek egy illúzióval kevesebbje lett, pedig pont arra lett volna szüksége ahhoz, hogy boldog, vagy legalábbis elégedett legyen. Sok-sok jobb sorsra érdemes, aztán tönkremenő kapcsolat. Sok-sok kommunikációképtelen páros, akár barátokról, akár szerelmesekről, akár szülőkről és gyerekekről van szó. (Pedig amúgy micsoda párbeszédeket tudott írni ez a nő. Csak hát attól még lehet jól megírva egy párbeszéd, hogy a benne szereplők nem jutnak általa sehova.) Mintha iskolapéldái volnának annak, milyen változatos módokon lehet valamit elszúrni. És tényleg. 

Aztán persze az is előfordul, hogy éppen ez az apró, de annál jelentősebb esemény (a maga módján szintén válság) lendíti olyan sínre az embert, amely ugyan nehezebb élet felé vezeti, de lehetővé teszi számára azt, hogy ne mások elvárásainak megfelelően cselekedjen, hanem önmaga legyen. Van, aki kibírja, van, aki nem. Az utóbbiak előtt időnként elég értetlenül álltam („mi a francot nyavalyog ez, most jött rendbe az élete”), aztán arra gondoltam, hogy hát ekkorát változott száz év óta az értékrend, hála Istennek ma már semmi kivetnivalót nem lehet találni pl. abban, ha két egymásba szerelmes és egymás számára fontos embert totálisan más dolgok érdekelnek. Annál inkább meglepődtem, amikor az előbbiekből viszont az derült ki, hogy mégse változott olyan nagyot az az értékrend, mert ezelőtt százhúsz évvel is létezett emberfialánya, aki hatékonyan túl tudta tenni magát azon, hogy „mit szól a világ”. Aki képes volt nemcsak bölcsebben, hanem derűsebben is kijönni egy válsághelyzetből. Öröm az ilyet olvasni. Középiskolai tankönyvbe vele! Még emlékszem ám arra a csoportomra, amelyiknek egyik tagja 12. osztály elején szenvedő hangon megkérdezte, hogy „tanárnő, az idén megint csupa olyat fogunk venni, aminek a főszereplője meghal a végén?”

Ahogy az klasszikusoknál szokás, a legjobb novellák a mai napig aktuálisak maradtak. Akár világháborúban, akár ódon kis budai utcában, akár kolostorban, akár a sarki hentesboltban játszódnak. Örökkévaló helyzetek, ügyesen megrajzolt típusok, helyükön levő lélektani megfigyelések, eleven stílus. Nem érdemes kihagyni. Csak ossza be magának az ember, egy napra egyet-kettőt, mert túl sok egyszerre, az tényleg nyomasztó.

Ja, egy megjegyzés: Ne tessék meglepődni, ha nemcsak novellát talál valaki a kötetben. Nem tudom, milyen megfontolásból, talán mert a Kaffka Margit-összest akarták pótolni, de ebbe tényleg minden belekerült, hulladék is. Nem metaforikus/lekezelő értelemben, hanem szó szerint. Félbehagyott regény első fejezete például. Vagy színpadi jelenetek, amelyeket valószínűleg soha nem adtak elő. (Kár, mert szerintem működnének, bár fogalmam sincs, milyen sikere lenne.) 

Pontszám: 10/8