Lukianosz összes műveit olvastam január-februárban, mindennap egy kicsit.

Találtam ebben a két kötetben jócskán olyan szöveget, amely semmit nem jelentett a számomra, de legalább ugyanannyiszor el is indították az agyamat. Itt olvasható, amit róluk írtam. Három dialógusa külön is megjelent, azokat olvastam Szíriához még a világolvasásom elején. Most pedig megpróbálok összegezni. 

A szerzőről annyit kell tudni, hogy szír volt, a II. században élt, és görögül írta műveit. Dolgozott köztisztviselőként is, de leginkább szónoklataival és dialógusaival szerzett hírnevet (meg pénzt). Ha igaz. Mert mindannak, amit az életéről tudni lehet, nagy részét a szövegeiből lehet tudni, az meg közismerten nem túl biztos forrás. Viszont a szövegeihez nagyon is köze van annak a világnak, amelyben a szövegek keletkeztek, mert nemcsak hogy párbeszédekből állnak, de korának képviselőivel és más szövegeivel is intenzív párbeszédben állnak. A szereplőknek mindenről van véleményük, mindenkivel vitatkoznak, és akit/amit csak lehet, kinevetnek. Mit mondjak, elég sokat nevetnek. 

Ez volt az oka annak, hogy belefogtam. Arányaiban nem sok komikus mű maradt fenn az antikvitásból, a komédia jelentőségét mégsem lehet, nem is szabad tagadni. Amit lehet, szedjük csak elő, sok-sok későbbi komédiásra hatottak ezek a szövegek, és általában véve a (nemcsak populáris) kultúrára is, a történelemről nem is beszélve. Az „Igaz történetek” a fantasyk és sci-fik előzménye, de „A hazugság szerelmese avagy a hitetlen” is nagyon sok adalékot tartalmaz az ókori varázslásról és babonákról, amelyek mind felhasználhatók – fel is használták, Goethével az élen. Shakespeare pedig valószínűleg a Timonról szóló dialógusból merített.

Amire (az íráson kívül) jó lelkiismerettel használnám – bár azért egyáltalán nem bármely szövegét –, az a középiskolai oktatás. Abban úgy általában nagyon kevés a komikus szöveg. Van, de kevés. Ezáltal meglehetősen egyoldalúan mutatja be az irodalom történetét. (Most tekintsünk el attól, hogy nem irodalomtörténetet kellene tanítani, hanem irodalmat. Ez egész más lapra tartozik. Egyébként pedig a mítoszok ismerete az utóbbihoz is szükséges, legfeljebb nem ugyanolyan rendszerben.) Nehogy azt gondolja valaki, hogy a tanulók is éppen olyan komolyan veszik a dolgot, mint a tankönyv. Ha a tanár nem látja-hallja, éppen pont eleget röhögnek az antik mitológián. Hát nem ártana tudniuk, hogy nem ők kezdték. :) Hanem a mítoszok első feldolgozói, ha úgy tetszik, „tulajdonosai”. Akik azt is kigúnyolták, amit tiszteltek (ld. komédiaírók a Dionüszosz-ünnepeken), hát még, amit nem.

Azt hiszem, ha erről első kézből szerezhetnének információkat a diákok, mindjárt szimpatikusabb lehetne számukra a tananyag. A komoly része is. Arról nem beszélve, hogy a komédiát és annak szereplőit is lehet bizony komolyan venni attól, hogy komikusak. Azt a fajta komikumot például, amellyel az isteneket ábrázolják ezek a komédiák. Kronosz vidám nyugdíjas, aki semennyire nem vágyik vissza a trónra, Zeusz felváltva agyondolgozott főhivatalnok és hatalmát féltő zsarnok, Hermész a zsarnok utasításainak közvetítője, aki az állásáért még a meggyőződésével ellentétes parancsot is végrehajtja. Az egyetlen isten, aki mindvégig jól érzi magát, Mómosz: a szatíra, a gúny, a kritikus látásmód megtestesítője. Ennyiből is sejthető, hogy a végtermék vicces lesz, csak nem biztos, hogy mindegyiken mindenkinek van kedve mulatni. 

Úgyhogy Lukianoszt sem érdemes túladagolni. A stílusa gördülékeny (ha a korabeli divatnak megfelelően elég szószátyár is), a műveltsége kellően mély, az egész prózája igen intelligens – de a humorával nem mindig vagyok kibékülve. Azt a fajta humort szeretem, amely nem megsemmisít, hanem felforgat. Lukianosz megsemmisít. A legtöbb dialógusának végkifejlete az, hogy azért kell minden emberi törekvést kinevetni (persze elsősorban a túlkapásokat), mert a halállal szembesülve mind értelmetlen. Amiben tagadhatatlanul van némi igaza, de ha komolyan vesszük a logikáját, akkor házat se építsünk, ételt se főzzünk, feküdjünk le a fűbe, és várjuk a halált mozdulatlanul. Egy dialógusban rá is förmednek a mindenkit kinevető szereplőre, hogy ha már minden társad álmát darabjaira szedted és kinevetted, akkor mondjál helyettük olyan vágyat, amelyik szerinted értelmes. Az illetőnek annyi a válasza, hogy á, már nincs rá idő, hiszen hazaértünk. Hogy úgy mondjam, nem túl elegáns reakció. Aki másokon röhögni tud, annak még nem feltétlenül van humora. Aki tud saját magán is, és nem fél attól, hogy őt szedik szét, annak biztosan van. 

Lukianosz sok-sok megállapítása tehát a mai napig érvényes (a világ se sokat változott ezernyolcszáz év alatt), de azért mindig érdemes figyelni a szövegkörnyezetet is. Nekem a legjobban azok a művei tetszettek, amelyekben mindenki, de tényleg mindenki szót kap, és az egyik álláspont, ha fel is fordítja, azért nem érvényteleníti a másikat. Élni még ezeknek a műveknek a világában sem szeretnék, az ismeretük azonban minden bizonnyal alap. 

Néhány szó a kiadványról: A megjelenés tökéletes, ahogy az a Bibliotheca classica sorozattól elvárható. A fordítások kifogástalanok. A jegyzetek, azok más lapra tartoznak. A legtöbbjéből inkább csak a megírás feltételezett idejét és némely – amúgy is ismert – név vagy kifejezés magyarázatát lehet megtudni. Új információt alig. Az utószó pedig érdekes, de attól a mondattól kezdve hitelét vesztette előttem, hogy az antik mitológiát lehetett parodizálni, a keresztényről viszont ugyanez elképzelhetetlen. Álmodban, lelkem. Tele van vele a középkor meg a reneszánsz. Csak a Carmina Buranába nézzél bele. És az csak a leghíresebb a több száz szöveg közül. 

Pontszám: 10/8