Sajátos novelláskötet ez: nem a szerző halála után válogatták össze a darabjait, hanem maga Singer választotta ki és rendezte el a benne szereplő írásokat. Vagyis egyrészt a sorrendjük is számít, másrészt ha egy-kettő mellément, az nem valami kívülálló szerkesztő hibája. Mert bizony ebben a kötetben egyáltalán nemcsak tökéletes alkotások szerepelnek. De azok is. 

Jó bő lére eresztett elbeszéléseket tartalmaz a kötet, nem egy közülük két-három részből áll, és – csöndesen megjegyzem – ez nem mindegyiknek használ. Igaz, legalább Singer mesélőkedvének van hely kibontakozni. Aminek az olvasó többnyire örül, de azért előfordul olyan is, hogy a legszívesebben a felénél elhallgattatná. Azt a bizonyos hangot. Amelyik annyira szeret, és annyira tud történeteket mondani. Tele varázslatos erővel, csalódottsággal, szeretettel és/vagy tömény undorral. Na, ebből az utóbbiból volt nekem időnként túl sok. Meg paranoiából.

Azért vettem le a könyvtár polcáról, mert csak ebben jelent meg magyar nyelven a „Jentl, a jesívanövendék”, amelyből a Yentl című film is készült – ez például az egyik leghosszabb szöveg, viszont nem hosszabb annál, mint amilyennek lennie kell. Csak éppen olyan. Jó ötlet volt a kötet közepén elhelyezni, mert ez az egyik legjobb írás – több, izgalmasabb, nyugtalanítóbb, mint a film, különösen azért, mert a végkifejlet optimizmusa innen bizony hiányzik. (A film nem is tetszett Singernek.) Mivel egy fél életet végigmesél, tényleg kell neki a tér, de még így is sodró, gyors a ritmusa. Hasonlóan összetett, sokrétű történet „Az utolsó démon” vagy a „Zeidlusz, a pápa” – egyiknek a főszereplője sem fekete-fehér, nem lehet őket egyértelműen meghatározott kategóriákba sorolni, amitől a történet kiszámíthatatlanná válik, a végkifejlet pedig nagyot szól, és meg is rendít – nem éppen elfelejteni való elbeszélések ezek.

Bizony, ameddig egyetlen kötet marad, van miből fenntartanom magam. Amíg a molyok el nem pusztítják az utolsó lapot, van mivel szórakoznom. Hogy mi történik, ha az utolsó betű sincs már, arról inkább nem szólok.
                            Amint vége az utolsó betűnek,
                            Az utolsó démonnak befellegzett.

Nem estek rosszul azok a szövegek se, amelyeknek „a falu szája” az elbeszélője – egy (vagy több) nem éppen jóindulatú kívülálló, aki mindent csak szóbeszédből tud, és élvezi, hogy a maradékot ő találhatja ki a történethez. Minél szenzációsabbra kanyarítja a végeredményt, annál jobb. Aztán ha nem egymaga van, hanem többen beszélnek egyszerre, akár két-háromféle végeredmény is létrejöhet, vagy éppen útközben kanyarodik az elbeszélés fonala hol erre, hol arra, az olvasó meg találja ki, melyik az igaz. Egyik se. Ha egy kicsit több benne a becsület az elvárhatónál, akkor még az ítélkezésről is megfeledkezik. Ez az elbeszélésmód relativizál, óvatosságra int, az olvasóra bízza a következtetéseket. Ebből a fajtából való „A Nagy és a Kicsi”, „A második Eszter Krejndel” vagy a „Három mese”.

A lelkek hasonlatosak a kéziratokhoz: lehet bennük néhány vagy több hiba.

Aztán vannak itt olyan pletykát próbáló elbeszélések is persze, mint a „Tajbele és Démona” vagy a „Rövid péntek” (jó helyre kerültek: a kötet nyitó- és záródarabjai), amelyek olyasmiről mesélnek, ami minden kívülálló számára titok marad, ennek megfelelően örök érdeklődés tárgya. Az olvasó beavatottá válik, mintha figyelmes harmadikként bevonnák két furcsa ember még furcsább életébe, amelynek a vége sehogy nem illik az elejéhez, pedig más végkifejlet biza nekik nem jár. Az előbbi különösen tetszett: úgy indul, mint egy középkori humorú, sikamlós anekdota, aztán valami sírni való, szelíd melankóliába fordul át az egész, hogy az minden komikumot kimos a történetből. Annál több komikum jut a „Jahid és Jehidá” egészen elképesztő (túl)világába – fekete, kicsavart nevetés, egy hatszázezerszer elmesélt história újfajta, képtelen kifordítása.

Minek kellett ebbe olyanokat beleválogatni, mint a „Vér”, az „Egyedüllét” meg szegény „Kunigunda” meséje? (Bár a legutóbbival még mindig nem egyeztem ki, az is lehet, hogy a végén még túlteszem magam a brutalitásán… Juszt se.) Ezek is elég nyugtalanító darabok, de nem ugyanazért, mint a fentiek. Nem elmossák a kategóriák közötti határokat, ellenkezőleg: beskatulyáznak, mégpedig rosszindulattal. Az elején világossá válik, hogy a gonosz – annak is született, sőt már a képére van írva, aztán erre még rá is tesz életében jó pár lapáttal, és amikor eljön a kiszámítható (!) végkifejlet, a sárba tapossák. Én meg közben drukkoljak ellene?! Drukkol a fészkes fene. Maximum mellette vagyok hajlandó. 

Szóval jó történetek ezek, bár nem mind érdemli meg a halhatatlanságot. Amelyik viszont igen, az nagyon! Magányos életvándorok meséi, akiket, mint A hét kicsi suszter szereplőit, börtönbe zár és megfojt, ugyanakkor táplál és megtart az a hagyomány, az a szabályrendszer, amelybe beleszülettek. Megpróbálhatják elhagyni, de sohasem tudhatják, nem vesztenek-e többet, mint amennyit nyernek. Vagy megpróbálhatnak élni benne, de egyáltalán nem biztos, hogy így járnak jobban. Sötét, bizonytalan, ködös világ ez, éppen őszi estékre való – de azért aki nálam hajlamosabb a depresszióra, készítsen be mellé valami mosolyogtatót is, ellensúlynak. 

Ezt 2016. október 27-én írtam. 

Pontszám: 10/8