Nem tisztem bizonyítani vagy cáfolni, hogy Swedenborg, ez a XVIII. századi (Benedek Szabolcs szavával) „realista misztikus” beszélt vagy nem beszélt az angyalokkal. (Meg is lennék lőve, ha kéne.) Nem lelki tápláléknak és nem lelki táplálékként olvastam ezt a könyvet. (Most akkor is meg lennék lőve.) Azért olvastam, mert kíváncsi voltam: ugyan valóban akkorát szól-e, mint ahogy mondják?
Jelentem, annál még nagyobbat. De piszkosul meg kellett dolgozni érte.

Képzeljünk el egy lelkiismeretes, szigorú és nagyon (úgy értem: NAGYON) alapos XVIII. századi természettudóst (rizsporos paróka, fekete és dögnehéz faragott szék, cvikker, lúdtoll, büdös gyertya), aki angyalokkal értekezik, tanulmányutakat tesz a túlvilágra, nagyítóval meg látcsővel mindent megvizsgál, a durvább részeket tudóshoz méltó módon saját magán is kipróbálja, aztán buzgón körmöl hajnalig. Mert az mégiscsak borzasztó, hogy ez az emberiség mennyire műveletlen, ami a túlvilágról szóló ismereteket illeti.
Ártani nem árt senkinek vele, azt le kell szögezni. Nem biztat arra, hogy sanyargassuk magunkat (sőt élénken tiltakozik ellene), nem hirdet keresztes háborút senki ellen (sőt kifejezetten dicséri az egyházon kívül születetteket). Arra tanít, hogy az ember már életében magában hordja a mennyet – amennyiben mások iránti szeretetből cselekszik –, avagy a poklot – amennyiben önszeretetből vagy a hírnév utáni vágyból cselekszik. Komolyan mondom: aki nem vallásos, az is nyugodtan olvashatja a könyvet, itten őt erőszakosan téríteni senki nem fogja.

Közben mellesleg elég sok dolog történik azért.
1. Swedenborg feltalálja a realista regényírás módszereit, úgy hetven évvel a realizmus kezdetei előtt. A realisták nyelvi optimizmusával meg van győződve róla, hogy nagyjából minden elmondható (maximum tízoldalanként egyszer adja fel, csak hogy utána újult erővel folytassa), és különben is az ő beszámolóját akkor fogják hitelesnek tartani, ha és amennyiben a legapróbb részletekig mindent leír, amire szava van. Égtájak, vidékek, épületek, szokások – mindez ugyanis a túlvilágon is létezik; roppant bájos, hogy még árnyékszék is. Ottan laknak a gonosz szellemek. De tényleg!
2. Amikor a realista módszereket pár percre szabadságolja, ott meg szinte orrba vágja az embert a modernségével. (Modernségen értve ezúttal azt, ami a XX-XXI. századi filozófiákból se lógna ki.) A megértés korlátai. A sajátunktól eltérő teret és időt mennyire nehéz csak felfogni is, hát még a sajátunktól eltérő gondolkodást, amely nem térben és nem időben működik. A relativitás. Az abszolút jelenlét nyelve, amelynek végtelenül eszményi világában közvetlen a kapcsolat a kimondott szó és annak jelentése – sőt az írott szó és annak jelentése között. A szótól el nem választható kép kifejező ereje. Meg hogy a mennynek éppoly szüksége van az emberre, mint fordítva, mert a földi világ az alap, amelyen a menny nyugszik. És egyéb hasonló nyalánkságok, amelyek, miként kalácsban a mazsolák, rendszertelenül el vannak szórva a szövegben.
3. Amikor éppen nem korszakalkot, akkor belebotlik a saját lábába, amint az egy derék XVIII. századi természettudóshoz illik. Addig magyarázza körbe hatvanszor, hogy mennyire más a túlvilág, mint ahogy az emberek elképzelik – csak éppen az orráig nem lát. A halandó testből lehet, hogy ki tud lépni, de a saját nagyon szigorú, nagyon éles vonalakkal körülrajzolt, „vagy-vagy” módra elkülönített ellentétpár-rendszeréből nem. Élet-boldogság-jó-fény-tisztaság-szépség-fenséges-fenn-belső VAGY pusztulás-szenvedés-gonosz-sötétség-mocsok-rútság-groteszk-lenn-külső. Átjárás nincs. Kapcsolat nincs. Nem is volt. Nem is lesz. Pont. Akarom mondani: ámen.

Nem csoda, ha William Blake, a kortárs angol költő- és festőzseni besokallt, és megírta a „Menny és pokol házassága” című próféciáját, amelyben Swedenborgnak finoman szólva is hálátlan szerep jut. (A Versek ​és próféciák című kötetben jelent meg magyarul.) Olvasás közben én is nem egyszer besokalltam.

De azért minden botlásával együtt Swedenborg bácsi nagyon megérdemli, hogy olvassák és szeressék. Tehát olvasom és szeretem továbbra is.
Azért máskor valami rövidebbet fogok választani, azt hiszem.

Amit viszont még jobban, nagyon, sőt NAGYON megérdemel a könyv, hogy száz év után végre újrafordítsák. Mondom: újrafordítsák, ne az 1909-es kiadást nyomják ki még egyszer!!! Tisztelet-becsület a Kállainak, de ezzel nagyon mellélőtt. Amúgy se valami aranyos kis esti olvasmány ez a könyv, minek nehezíteni az olvasó dolgát százéves szakszavakkal?!
Nagyon sok szabadidő kell annak, aki ezt egyvégtiben el akarja olvasni. Nekem nem volt. Hát kitűztem magamnak egy napi penzumot, és amikor délután vagy este akadt másfél-két órám, olvastam. Ha másnap nem akadt másfél-két órám, akkor másnap hagytam Swedenborgot nyugodni. Ha egy részletet nem értettem, akkor elolvastam másodszor-harmadszor is. Ezt másképp nem lehet, mese nincs. Azt azért hozzátenném, hogy nekem van már gyakorlatom a filozófiai művek olvasásában, tehát másnak jó eséllyel kisebb napi penzumokat kell kijelölni. De csak úgy gyorsan elsiklani afölött, amit esetleg nem ért az ember: annak nincs értelme.

Aki viszont ezt az értékelést képes volt végigolvasni, az valószínűleg nem tartozik ez utóbbi kategóriába. Neki máris piros pont jár. Nyugodtan hozzáfoghat a könyvhöz, már nem hal bele.

Pontszám: 10/8

Ezt 2014. június 13-án írtam.