Kevéssé ismert Shakespeare-darab, nem is véletlenül ismerik kevesen. Sokat ad, de valahogy mintha nem foglalkozott volna vele eleget a mester.* Persze amit Shakespeare csak úgy odahajint a papírra, azért más közönséges földi halandó fél életen át izzadna…
Engem két dolog miatt érdekelt: egyrészt mert tudtam, hogy Plutarkhoszból való a figura, de a Párhuzamos életrajzokban annyira keveset találtam Timonról, hogy kíváncsi voltam, ebből hogy lehet egy drámányit kihozni; másrészt mert Hamvas ír róla.**

Ami a drámaiságát illeti, az elég fura. A szerkezetének ollllyan klasszikus íve van, mintha körzővel mérték volna ki. A helyszín végig azonos: Athén és környéke, legfeljebb hol benn vannak a városban, hol kinn. Az események rövid idő alatt zajlanak – szóval nagyon úgy néz ki, hogy valaki okoskodott a mester előtt az új divatú hármas egységről, célozgatván egyes formátlan szerkesztésű színdarabokra, őneki meg belilult a feje, és úgy döntött, hogy majd ő megmutatja, tud ő olyat is. Tud. Tény.

Nagy konfliktusok nincsenek, kivéve Timon és az egész emberiség között, esetleg beleszámolhatjuk Alkibiadész és Athén konfliktusát, amelyik egy pillanat alatt lobban fel, aztán ugyanúgy ki is fullad. Inkább középpontos drámára tessék számítani: mindent és mindenkit Timonhoz viszonyít a darab, vagyis az, hogy valakit hogyan ítélünk meg, attól függ, hogyan viszonyul Timonhoz jólétében vagy nyomorúságában. Ő szinte folyamatosan színpadon van (ha nincs, akkor pont róla beszélnek), a többiek csak jönnek-mennek, már-már esetleges módon. Értsd: előfordul időnként, hogy egyes epizódokat simán fel lehetne cserélni másokkal, semmit nem változna a történet. Ez engem nem zavar, de másnak lehet, hogy olyan érzése volna, mintha a mester találomra húzkodná ki a kalapból, hogy mikor melyik szereplő jön.

Sokat hozzátesz amúgy Plutarkhoszhoz, és roppant bájosan csinálja. Amelyik szereplőnek görög neve van, az Plutarkhoszból való, aki viszont ott nem szerepel (tehát az alakok 90%-a), annak gátlás nélkül latin nevet ad. Még Lucullust is beráncigálja a római történelemből. Mindegy, neki mindent lehet. Mivel embertípusokat ábrázol, és hibátlanul csinálja, teljesen igaza van, kit érdekel, kit hogy hívnak?

A mellékalakok statikusak, szinte mindenki, még a szolgák is kapnak legalább egy-egy kismonológot, és szenzációs, hogy hányfélét tud kitalálni, főleg, amikor azt taglalják, hogy ki miért nem segít a barátjának pénzzel. Nincs két egyforma – és micsoda indokokat tudnak kitalálni, fú, ez a mai napig nem változott.*** Csak Timon változik – illetve ő se jellemében, csak a viselkedésében. Gazdagságában éppen olyan mértéktelen, mint szegénységében. Szeretetében éppen úgy, mint a gyűlöletében. Mindkettőben következetes, és mindkettőt túlzásba viszi. Sok is volt már nekem a végére, azért nem adok tíz pontot, de óriási nagy szerep lehet, ha jó színésznek adják.

Akivel a darab során jóban lettem, az Apemantus. Pedig a szatirikus modorú embereket nem szeretem, ő pedig nagyon is az, különösen a darab elején, ahol okkal-ok nélkül mindenkit legyaláz a porba.

PAINTER. Y'are a dog.
APEMANTUS. Thy mother's of my generation; what's she, if I be a dog?

(Bocs, ez lefordíthatatlan, cserébe viszonylag kevés angoltudással is érthető, az angol trágárságok négyszáz éve nem változtak.)

De tény, hogy stílusosan csinálja – elegáns oltásért (is) Shakespeare-hez tessenek fordulni –, meg az is, hogy igaza lesz… meg az is, hogy ő az egyetlen, aki az embergyűlölővé vált Timonnal egyenrangúként tud szóba állni.

APEMANTUS.
Thou hast cast away thyself, being like thyself;
A madman so long, now a fool.

(Kb. „eddig őrült voltál, most hülye vagy.”)

* Ja, most látom, valószínű társszerzővel írta. Így már persze érthető a dolog. 
** Khm… bár nem volt épp friss az olvasmányélménye, mert egy-két helyen azért bakizik… :) 
*** Itt egyébként, mint utóbb kiderült, Lukianoszt használta forrásként a mester. Az eleve dialógusban van írva, vagyis sokkal drámaibb, mint Plutarkhosz. 

Ezt 2017. augusztus 22-én írtam. Gyűjteményes kiadásban olvastam.

Pontszám: 10/8