Újraolvasás vége.
Volt időszak, amikor én ezt a könyvet nem szerettem.
Volt.
Már jó régen. 
Akkor is csak azért, mert olyan korszakomban olvastam, amikor Jókai mellett senki meg nem állhatott. 

Abszolúte megértem, hogy Esterházy csak úgy „lekálmánbácsizza” Mikszáthot a regényeiben. Amikor az ember olvas, egyfolytában ilyen „kálmánbácsis” viszonyban van az elbeszélővel. Aki mesél. Mikor mi jut eszébe, azt. Egy XIX. századi Don Quijote-történetet, Sancho Panza nélkül (mert barátja, az nincs a főúrnak egy se, csak azért ragadnak rá az emberek, mert jól fizeti őket), két testvér gonosz marakodását, közben egy kikapós pozsonyi asszonyét, egy színészét, aki lengyelnek mondta magát, egy másikét, akinek senki egy árva szavát se hiszi, és mesél egy olyan emberről is, aki mindenkinek azt mesélte, hogy az ő sógora megveszett, és semmi egyébről nem volt nevezetes. Se ő, se a sógora. Valakiről azt mesélik, hogy az egész életében valakiről mesélt… és az ember mindjárt a posztmodern korban találja magát. 

Oldalanként újabb meg újabb anekdoták bukkannak fel, kisebbek, nagyobbak, szomorúak, meghatóak és mulatságosak (időnként az embernek fülig ér a szája), amilyeneket a mai napig mesélünk egymásnak, mert ezt a mai napig nagyon szeretjük itten az Elbától keletre…
…és semmi más nem fogja össze őket, csak az a bizonyos „kálmánbácsis” hang, egy bölcs, tapasztalt, mosolygós-keserű elbeszélő hangja, aki maga se tud semmit biztosra, sőt. Mindent csak pletykából, hallomásból, újságból (amelyeknek hinni, ugye, nem lehet), anekdotából, de azt is vagy tíz éve hallotta attól, aki ott volt, amikor mesélték… Aztán persze pont a cselekmény legfontosabb fordulatain nagyon vigyáz, hogy beiktasson maga helyett egy másik mesélőt, aki lehetőleg még nála is megbízhatatlanabb, és azzal adatja elő, hogy mi történt (ha igaz).

Aztán néha felkapja az ember a fejét, hogy nézd már, nem összeértek a meseszálak? Addig kanyargatta Kálmán bácsi, hogy a végén cselekménye lett a regénynek! Ilyet se tud más.

De Miloszlávot még mindig utálom. Abból nem engedek. Az mekkora balfék már, a romantikus hősi ábrázatával, a szeplőtlen lelkével meg az idealizmusával együtt. A megszemélyesült balszerencse. Valahányszor szegény Apolka szörnyű bajba kerül, Miloszlávot hat kilométerre nem lehet fellelni, de mihelyt kicsit jobbra akarna fordulni az Apolka sorsa, Miloszláv abban a pillanatban megjelenik (komolyan mondom, mint a rugós bohócfej a dobozból), és bejelenti, hogy Apolka sorsát senki másnak nem szabad jobbra fordítani, csak és kizárólag neki. Jézusom, mint az óvodában… és ezt el is hiszi… meg Apolka is… látszik, hogy semmit nem tud szegényke a világról… de hát csoda?…

Ezt 2015. február 20-án írtam. 

Pontszám: 10/9