Ez a könyv egy (több) csirkefogóról szól, minek megfelelően már a címe is csalás.
Annak kéne odaírva lenni, hogy „Grimmelshausen összes művei”.

Maga a Simplicissimus csak az első kötetet teszi ki. A többi annak az első, második, x-edik folytatása. Értsd: Grimmelshausen már a XVII. században rájött, hogy a sikeres műveket először nyújtani köll, mint a rétestésztát, aztán meg minél több bőrt lehúzni róla sorozatosítani, ha meg akar élni belőle a szerző.
Ennek megfelelően egyrészt elég egyenetlen a színvonal (de legalábbis az én érdeklődésem foka), másrészt a szereplők a legelképesztőbb módokon bukkannak fel újra meg újra, időnként megváltozott jellemmel, és a klasszikus hibát is elköveti Grimmelshausen: az utolsó részben előhoz egy mellékszereplőt, aki amúgy a legelsőben meghalt.

De ez mind nem baj. A barokk korban divat volt a szélsőségek ábrázolása és a terjengősség, úgyszintén az irgalmatlan mennyiségű elmélkedés (és ezekből Grimmelshausen korához képest még keveset is használ!), meg azt se lehet elvárni a szerzőtől, hogy előre rájöjjön, hogy a műve klasszikus lesz, és megfeleltesse a pár száz évvel későbbi irodalmi ízlésnek, hátha a saját korában éhen hal.

Az nincs rendben, hogy a pár száz évvel későbbi szerkesztő ezt így odahajította a nép elé. Untig elég lett volna a kétharmadát kiadni ezen a címen, a maradékot meg külön kötetben, számozott kiadásban, gyönyörű borítóval, rányomtatva, hogy „gyűjtőknek és hardcore fanoknak”. Mert én tág tűrésű olvasó vagyok, de a madárfészkes mese második felétől kezdve már rendszeresen gyorsolvasásra kapcsoltam, és most se értem, minek kellett a barokk viccgyűjteményt kalendáriumot is beilleszteni a végébe, azon kívül, hogy Simplicissimus jegyzi. (Kép innen.)

Amúgy nagyon örülök, hogy elolvastam, bár nagyon sokáig kellene élnem, és nagyon el kellene fogyniuk a könyveknek körülöttem ahhoz, hogy én ebbe belefogjak még egyszer. Monumentális szöveg, nagyon barokk. Egyetértek az utószóval abban, hogy attól lett ez nagy háborús regény, hogy az összes főszereplője népi alak. (Függetlenül attól, hogy elég gyakoriak közöttük az elveszett vagy törvénytelen arisztokrata ivadékok. A sorsukra ez kevés befolyással van.) Vagyis olyan figurák, akik nem irányítják a háborút – maximum egy-két csata megnyerésében vállalnak szerepet –, hanem sodródnak vele. Az esetek 99%-ában úgy, hogy az egész harmincéves háborúból semmit nem értenek. Még azt sem értik, hogy nem német háborút, hanem tulajdonképpen világháborút élnek át. A legokosabbak se látnak tovább az orruknál, vagyis a saját anyagi érdeküknél, kalandvágyuknál, vándorkedvüknél, testi vágyaiknál, lelki üdvösségüknél – mert mindezek egyaránt felbukkannak, ha nem is minden főszereplőnél azonos arányban. Nincs is igényük arra, hogy ennél többet próbáljanak átlátni, pedig némelyikük elég intelligens lenne hozzá. Na de hát barokk szereplők, gyakran egész mást tartanak fontosnak, mint mi. Nem beszélve arról, hogy harminc év, az harminc év… egy generáció nőtt fel úgy, hogy mindennapos élményük volt a rablás, az erőszak, a brutális halál. (Kép innen.)

Viszont mivel ők népi alakok is, és többnyire alulnézetből figyelik koruk társadalmát, nagyon alapos, részletes rajzot adnak róla, legalább öt különböző nézőpontból. Alaptapasztalatuk, hogy a szerencse forgandó, és ezt a közhelyet azzal teszik elevenné, hogy folyamatosan a saját bőrükön érzik. Ebben a háborúban megeshet, hogy az ember aranyat, lovat, kocsit zsákmányol (mondjuk, azon az áron, hogy közvetlen közelből keresztüllője egy életéért könyörgő sebesült fejét), és megeshet, hogy elveszíti egyik-másik testrészét, vagy a szeretteit (az életéről most nem beszélek, ezzel a veszteséggel egyik főszereplő se számol komolyan). Megeshet, hogy egyre magasabb rangot kap, és megeshet, hogy az irigyei még a legalacsonyabb rangból is kitúrják. Megeshet, hogy bármit megcselekedhet, amit a természete diktál, viszont az ő társadalmi helyzetében békeidőben elképzelhetetlen volna, tehát teljességében kibontakozhat. És az is megeshet, hogy vele cselekszenek meg bármit mások, tehát a legnagyobb nyomorúságba jut. Ugyanazért a bátor tettért az egyiket égbe magasztalják, a másikat a pornál is mélyebbre alázzák és durván kiröhögik. Ugyanazért az árulásért az egyiket felkötik, a másiknak ezredesi rangot adnak. Megeshet az is, hogy két ember egymásnak esik csak azért, mert másképpen tisztelik ugyanazt az Istent. Sőt nagyon, de nagyon extrém esetben még az is megeshet, hogy nem esnek egymásnak. Itt tényleg minden megeshet, még a csoda is. Ennek a barokk világnak éppen olyan szerves része a fehér és fekete mágia, sőt a fantasztikus lények (pl. víz alatt lélegezni tudó, értelmes, de halhatatlan lélekkel nem bíró lények), mint a legföldhözragadtabb, legnaturalistább leírások. Felfordult világ, vásári komédia.

Csak egyvalami nem eshet meg: hogy bármelyik kisember el tudjon igazodni a XVII. századi Európában. Beleértve az olvasót. A második oldaltól kezdve feladtam, hogy tudjam követni, éppen ki kit gyilkol és miért. A szereplők dettó. Annyira természetes létmódjuk a háború, hogy meg se próbálják követni, mi történik, és saját bevallásuk szerint semmi másnak, csak a vakszerencsének köszönhetik, ha esetleg túlélik. Kb. nyolcan. (A kép Rolf Münzner munkája, és itt találtam.)

Sokszor volt olyan érzésem, hogy középkori művet olvasok, éppen a vásári-felfordult jellege miatt. Azoknak a komédiáknak az örököse, ez biztos. Amitől barokk (szerintem), az először is a terjengőssége. Ez a könyv nyúlik, szétterül, ágakat-bogakat növeszt, és úgy nő, ahogy az Úristen nőni engedi. Ezt senki meg nem metszette. A másik a rendszeresen fel-felbukkanó bizonytalanság, relativitás. Hiába hivatkozik két-három főszereplő is folyamatosan Istenre mint biztos középpontra, hiába hisznek benne (egyébként őszintén és töretlenül), az erkölcsi alapelvek csak úgy recsegnek-ropognak itten. Ebből aztán időnként az következik, hogy a XXI. századi olvasónak a gyomra is felfordul attól, ami történik – igaz, a levont tanulság szerint a XVII. századiénak is forognia kéne.* Máskor pedig az, hogy nem lehet egyértelmű ítéletet hozni egyes cselekedetek fölött, nem lehet valakit pusztán a származása/neme/vallása stb. miatt egyértelmű kategóriákba sorolni, hanem a szereplők is, tetteik is rendszeresen ki-kitörnek azokból a bizonyos kategóriákból. Pl. egy vallásháborúról szóló regényben egyaránt megkapja a magáét katolikus és protestáns – két oldallal később viszont egyaránt értékesnek mutatkozik mindkettő. Egyáltalán itt nagyon gyakran előfordul, hogy harminc oldallal később egész más megítélés alá esik egy szereplő vagy cselekedet, mint harminc oldallal korábban.

A tanulság meg folyamatosan kicsúszik az olvasó kezéből, bármilyen erővel próbálná megtartani az időközben megöregedő és bölccsé váló Simplicissimus. Annál is inkább, mert még az 1200. oldalon is hajlamos időnként visszafiatalodni, és haszontalan vagy éppen vétkes dolgot cselekedni.

Szóval jó könyv ez – csak az olvasó állja ki a próbát…

Ja, és ha ez rajta van az 1001-es listán, akkor kéretik rátenni az Eulenspiegelt is. Köszönöm.

Utóirat:
Onnan tudtam, hogy létezik ez a könyv, hogy Brecht Kurázsi mamájának volt a forrása, amelyről egyébként itt írtam. Azt is tudtam, hogy van benne Kurázsi nevű szereplő. Kb. ennyivel ki is merültek a könyvről szerzett előzetes ismereteim.
De ezt a Kurázsit nem hagyhatom szó nélkül.
A legösszetettebb jellem az egész könyvben. Nem tudom, hogy barokk kori olvasóként rokon- vagy ellenszenvesnek kellett volna-e látnom ezt a nőt, de gyanítom, hogy mind a kettő. Mert erkölcse, az nincs neki. Nem erkölcstelen, hanem egyszerűen nem ismeri ezt a fogalmat, és nem is érdekli egyáltalán. Ő az egyetlen a főszereplők közül, akit a legkevésbé se hat meg, hogy őneki a lelki üdvével foglalkozni kéne. Az első, amit szeret, az a… hm, hogy fogalmazzam… testi szerelem, a második a háború, ismét csak fizikailag: lóra, azt' üsd, vágd, nem apád. Tökmindegy, ki az aktuális ellenség. Nem utálja, csak üti. A harmadik a pénz. Ezért a háromért, ha kell, lop, csal, hazudik. Ha nem kell, akkor is. És hogy mindezzel együtt mégsem utálható (persze nem is szerethető) egyértelműen, annak az az oka, hogy bátor, okos, büszke, vidám, kiváló és ötletes szervező, a legnyomorultabb megaláztatást is feldolgozza, és nem fut a sorsa elől, hanem vállalja. Sem azonosulni nem lehet vele, sem elidegenedni tőle. Azt pedig, hogy nemcsak én, a modern olvasó látom őt így, hanem a regény is, a megjelenéséből gondolom. Mindig van benne valami idegen, valami megvetésre méltó, de mindig hangsúlyozza a szöveg azt is, hogy mennyi méltósága van.
NB.: A regényben sokkal vidámabb, mint a drámában. Nincsenek gyerekei, sőt igazából senki, akit szeret, így jóval kisebb a tétje a rossz döntéseinek, mint a drámában. Távolról sem könnyű a sorsa, de csak önmagáért tartozik felelősséggel, így viselhető. Egyébként személyesen róla is készült színdarab, mindennemű átírás nélkül, a képet is onnan vettem, itt a forrásom.

* Ez tetszett, és ezért még a rengeteg prédikációt is megbocsátottam a szereplőknek: mert olyan helyzeteket nyilvánítottak egyértelműen elítélendőnek, amelyeket az előadásmód alapján a korabeli olvasók nagyon is komikusnak tekinthettek. Az elbeszélő pedig mindannyiszor rájuk szól: ne röhögjetek, szamarak, az ilyesmiken nem is csak egy ember üdvössége vagy kárhozata múlik!

Pontszám: 10/8

Ezt 2017. augusztus 29-én írtam.