Ezzel az ajtónyitogatós olvasásommal megint jól jártam. 

Móriczi világ, realista-naturalista stílusban, női szemmel.* Az írásmód tetszik (jó megfigyelőképességen alapuló, okos, többszólamú szövegek), az ábrázolt világ annyira nem, konkrétan semmi pénzért nem élnék benne, de ez nem a szerző hibája.

Klasszikus szlovák irodalmat kerestem, és ideálisnak tűnt a korszak: a XIX–XX. század fordulója, a világháborúval bezárólag. Az az idő, amikor (amennyire tudom) ott, ahol Božena Slančíková született és élt, leginkább egyéni választáson múlt,** hogy egy értelmiségi melyik nemzetiséghez fog tartozni, mert a génállományuk fele-fele arányt mutatott, nyelvet meg minimum kettőt beszéltek anyanyelvi szinten. Mikszáth magyar klasszikus lett, Hviezdoslav szlovák. Slančíková-Timrava szlovák író, unokaöccse, Szlancsik Pál magyar költő. Jól is van ez így, csak kár, hogy ilyen kevés művet fordítottak le egyik nyelvről a másikra. Ha már távoli őseim felének anyanyelvét nem állt soha módomban megtanulni… Ha valaha még megtanulom, Timravát biztos fogok olvasni, nem tűnik nehéznek, a világa pedig, ahogy már mondtam, nagyon is ismerős.

Több rövid elbeszélést és egy kisregényt tartalmaz a kötet. Az elbeszélések a „boldog békeidők”-ben játszódnak, és sok mindent el lehet mondani, róluk, de a boldogság utoljára juthat az olvasó eszébe. A kisregény az I. világáború kitörésével indul; a történet végén a háború vége még a távolban se látszik. Ha hasonlítanom kéne őket valamihez, akkor az első, a „Kihez menjek?” olyasmi, mint Mikszáthtól „Az arany-kisasszony”, az utolsó kicsit hasonlít az Akasztottak erdejéhez, csak egyrészt más a nézőpont, másrészt annyira nem drámai. Emberi sorsok, nők és férfiak bukkannak fel, aztán merülnek alá; egy-egy egyéniség, pár vonással felrajzolva, múltja feltárva; szinte mind magányos. Nem egyszerűen egyedül van, hanem magányos. Függetlenül attól, hogy hányan veszik körül. NB.: Ha tizennégyen vennének körül egyetlen földes padlójú szobában, napi huszonnégy órában, hát én is magányos lennék. Mondom, hogy móriczi világ.

Mondjuk, Móricz műveinél ez nekem sokkal jobban tetszik. (Tőle amúgy is csak az Árvácskát szeretem, azt is a stílusa miatt.) Hogy is mondjam csak… kevésbé kiszámítható. Móricznál kb. az első két-három gesztusból már lehet tudni, milyen sorsra jutnak a szereplők. (Többnyire semmi jóra. Ha hosszabb a mű, hát később ér le az illető a lejtőn, nagyobbat szól a vége.) Timrava ennyire azért nem naturalista. Egy-két dolog történhet közben, ami változást hozhat. Vagy nem hozhat. De kiszámítani nem lehet. Itt is jelen van az eredetiség, az új utak keresése, a hagyománynak való ellenszegülés, ha kisszerűbb és földhözragadtabb módon is, mint Móricznál – és egyáltalán nem mindig bűnhődik meg. Persze olyan is van, hogy igen. A végkifejlet olykor még örömet is hozhat – de tökéleteset soha. Túl sok benne a keserű.

Hiszen a szereplői szólam is sok. Még egy olyan aránylag rövidebb darabban is, mint a „Ťapákék”, amelyik a legjobban tetszett nekem. Úgy tudom, hogy Szlovákiában kötelező olvasmány. Meg tudom érteni. Én is szívesen beszélgetnék róla 11.-esekkel. Ó, mekkorákat vitáznánk róla. :)

* Sajnos nem tudok róla, hogy magyar nőírónk van-e, aki erről a világról így tudott volna írni. Kaffka Margitnak a stílusa is más, az ábrázolt világa is más. Ha létezik magyar nemzetiségű elfeledett szerzőnk, aki hasonló nézőpontból örökítette meg ezt a világot, mint Timrava (vagy a lett Brigadere), akkor kérem szépen, tájékoztassatok róla, és ássuk elő a könyvtárak mélyéről!
** Rám szóltak, hogy azért belejátszott a környezet és a neveltetés is, na jó. 

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2017. szeptember 16-án írtam. 

Pontszám: 10/9