Jó dolog jó elbeszéléseket olvasni: az ember sűrítve kapja azt, amit szeret, és még nem is igényel sok időt/energiát. Különösen igaz ez ennek a Singer nevű mesemondónak az elbeszéléseire.

„A bolond Gimpel” kedvéért fogtam bele ebbe a kötetbe. Ez az elbeszélés tizennyolc éve talált el a szívem kellős közepén, azóta nem feledem. Akkor angolul olvastam, de tudtam, hogy az is fordítás, akkor meg nem mindegy? A magyar fordításáért az utóbbi tizennyolc évben párszor tűvé tettem a netet, most végre megvan, meg is fogtam, és nem eresztem!!! Még a helyet és az időt is kikerestem, ahol és amikor méltóképpen olvashatom: Zagyva cukrászda, napsütéses szeptemberi péntek délután, egy szelet mézes-diós torta fölött. Azt a szürreális-rémlátomásos-földhözragadt-felemelő fajtáját neki.

A többi írás azonban nem nyerte el osztatlan tetszésemet. Szigorúan véve a kötet második felében található novellákat nem is igazán szerettem. Ezért a pontozásán töprengtem egy darabig, de végül úgy döntöttem, hogy a hiba az én készülékemben van. Illetve nincs is hiba, csak ízlésbeli különbség van.
A kötet tizenegy novellájából hat játszódik (legnagyobb részt) Lengyelországban, azokban a kis zsidó közösségekben, amelyeknek ábrázolása Singer „védjegye”. Elsősorban ezeket éreztem közel magamhoz, falusi és közép-kelet-európai származásomnak köszönhetően. Meg azért is, mert ezekben a legerősebb a szürrealitás jelenléte: azok a bizonyos égi vagy pokolbeli látomások, népmesei és mítoszi figurák, amelyek félreérthetetlenül evilági módon határozzák meg a szereplők életét, hogy az ember leginkább mágikus realizmusnak hívná a végeredményt. Azt nem mondom, hogy hú, de szívderítő történetek ezek, sőt – de mind megérintenek, megszólítanak, helyet kérnek az életemben, és bebocsátást nyernek, főszereplőikkel egyetemben. A többi szereplő nagy része menjen a sunyiba.
A többi öt elbeszélés az emigrációra koncentrál. Gyökerüket vesztett, kapaszkodóiktól megfosztott,* legyilkolt családtagjaik emlékétől kísértett, szomorú emberek az amerikai nagyvárosokban. Sose vonzottak a nagyvárosok, az amerikaiak meg pláne nem, ráadásul ezek a szövegek többnyire ritka nyomasztóra is sikerültek (nem véletlenül), és még a látomások is hiányoznak belőlük (sehol egy rendes dibuk! legfeljebb a látszata – azokat is Lengyelországban hagyták szegények…), szóval jószerivel kizárólag a mesemondó hang tartotta fenn a figyelmemet. Az viszont egész erősen. Akkor is hallatszik, ha becsukom a kaput a szereplők előtt – tehát az érdem kizárólag az övé.

Nem mintha a „maradék” elbeszélés csak játék és mese lenne… Még csak azt se lehet mondani, hogy bezzeg a háború előtti otthonaikban milyen jól elvoltak ezek az emberek, a kis kapaszkodóikkal együtt. Frászkarikát. Legalább olyan nyomasztóak, mint az Amerikában játszódók.
Még ennyi magányos embert, kisiklott egzisztenciát, bizonytalan életvándort, lábuk alól kicsúszott talajjal… A legjobbak közülük felismerik, hogy az a bizonyos hagyomány nemcsak tart, hanem könyörtelenül be is zár, és aki nem szakad ki belőle, annak börtön. Aki viszont ki akarja magát szakítani, az rájön, hogy egyrészt nem tudja, másrészt ha mégis tudja, akkor se tudja, akkor a szabadságból neki csak a kiközösítettség jut, és esetleg pár kiskanálnyi részvét. Száraz kóró nyargalása a pusztai hideg szélben. Nagyon kevesen találnak közülük megnyugvásra. Sőt, a közösséget is felkavarják, egyértelmű döntésre a többiek is ritkán jutnak. Különösen keserű „A tollkorona” című elbeszélés, amelynek főszereplője legalább olyan űrbe zuhan, mint Kafka szereplői szoktak, és a reménytelen, várakozó keresésben még az sem világos, melyik utat hagyta el, nemhogy az, melyiket kéne választania.

Szóval nyomasztóak, de összetettek, sokrétegűek ezek a Lengyelországban játszódó írások, amelyek jó sokáig mocorognak az ember fejében, ha egyszer belekerültek. Az Amerikában játszódók ezt nem, vagy jóval kevésbé tudják.
Ami a legfurcsább, az a történetek végkifejlete. Igazi meglepetések érik olykor az olvasót. Sose egyszerű a képlet, de a legreménytelenebb helyzetekből is találhatnak kiutat néha a szereplők, vagy legalább vigasztalást – ugyanakkor a legígéretesebb helyzetek is bizonyulhatnak zsákutcának.

Az elbeszélő pedig mesél. Az elejétől a végéig, mint a bolond Gimpel. Mesél, és nem dönt, és nem ítélkezik senki fölött. Az az olvasó dolga. Mármint ha van hozzá kedve. De jobban jár, ha inkább mindenkit szeret. Még ha ez fájdalommal jár is.

* Úgy gondolom, ezért olyan fontos a spiritizmus jelenléte pl. „A levélíró” című elbeszélésben. A belénevelt hagyomány elvesztésével, egy új közegbe kerülve abba kapaszkodik az ember, ami ahhoz a bizonyos hagyományanyaghoz az Újvilágban a legjobban hasonlít. Ha éppen az asztaltáncoltatás a divat, akkor abba.

Ezt 2016. október 11-én írtam. 

Pontszám: 10/9