Kultúrmissziós célú olvasásaim egyike, avagy ismerjük meg szomszédaink klasszikus irodalmát.
Jelentem: érdemes. Nagyon szép könyv ez.

Olvasás közben esett le, hogy alig öt évvel a Tót atyafiak után jelent meg – ugyanaz a korszak, ugyanaz a tájegység, és ez látszik is. Nincsenek benne áthallások, Hviezdoslav egyáltalán nem utánozza Mikszáthot, csak hasonló módszereket használ. Valószínű egy helyen tanultak... Hasonló módon támaszkodnak a romantikára, alkalmazzák a realista módszereket, és alkotnak valami olyasmit, ami vagy mindkettő, vagy sem ez, sem az. És hasonló módon adnak lélektani mélységet a parasztfiguráiknak, akik értékesebbnek bizonyulnak az uraiknál. Nem mellesleg pedig Hviezdoslav is tud fecsegni, mint Mikszáth. 

Ugyancsak olvasás közben jöttem rá, hogy ez nem is az egész regény. Mint az utószóból kiderül, kb. a harmada. Kár. A cselekmény szépen felépített ívet alkot, egyébként rém egyszerű (bár a végkifejlet meglepett), és a romantikából való: van benne szegénység, szerelem, kis kunyhó, gőgös gazdagság, erkölcsi szilárdság, őrület, irgalom. A háttér mosolygós-bájos-melankolikus-keserű, nagyon szépen váltogatják egymást a vidám és szomorú színek.
Amitől klasszikus lesz, az „a többi”: az elbeszélő kiszólásai, elmélkedései, részletesen kifejtett költői képei, lírai tájleírásai, no meg a népköltészetből való (vagy csak arra hasonlító?) betétdalok. A fordítók szándékosan törekedtek arra, hogy ezeket se hagyják ki, de még így is sok minden kimaradt (ezt mindenütt jelezték is). Pedig ezekből el tudtam volna viselni többet is, annyira szépek. Mondom: olyan mikszáthos fecsegés, amelyből időnként váratlanul megérteni való lélektani vagy társadalmi összefüggések bukkannak elő.
Csak ez versben szól.

Ezt 2015. augusztus 13-án írtam. 

Pontszám: 10/10