Nagyon szép könyv. Sűrű, költői próza az I. világháborúról. Olyan ügyesen van megírva, hogy minden eseménynek, személynek, tárgynak megvan a maga konkrét szerepe a cselekményben, plusz még jelképes jelentősége is. Oda kell figyelni rá, észnél kell lenni az olvasónak, hogy mindent észrevegyen. Szerencsére nem hosszú, úgyhogy megoldható a dolog.

Január óta kötelezőolvasmány-jelleggel minden hónapban legalább két 1001-listás könyvet elolvasok. Ez általában nem túl nagy megterhelés, mert azért ennyi könyvből az esetek nagy többségében sikerül olyat választani, ami tetszik is, de most egy ismerősöknek tett ígéret miatt muszáj volt románt és horvátot keresni (meg szlovént, de az lehet, hogy már nem fog összejönni), ez azért elég jelentősen leszűkítette a kínálatot.

Szerencsém volt. Ez egy lélektani regény a világháború keleti frontjáról, amelynek tényleg ott a helye a nagy háborús regények mellett. A főszereplőről, a beszédes nevű Apostol Bologáról pedig felváltva jutott eszembe Édes Anna és egy-egy Németh László-regény főszereplője, sőt még Kafka „hősei” is. Legalább annyira a megértésről és meg nem értésről szól ez a regény (is), mint amennyire a háborúról. És ehhez keresve sem lehetne találni jobb közeget, mint az Osztrák–Magyar Monarchia soknyelvű hadseregét.

Eleinte morogtam magamban, mert a regény első harmadában inkább csak sztereotípiákkal találkoztam, mint egyéniségekkel, no de mire való a maradék kétharmad? Elmélyítésre. Sikerült is mindenkinek arcot adni, saját kis életet és célokat, ettől pedig még keserűbb az, hogy ahogy haladunk a történetben, egyre nyilvánvalóbb, hogy egyszerűen csak elélnek egymás mellett. Akár közös nyelvet beszélnek, akár nem, mindenki csak hajtja a maga szövegét, és a legritkább esetben érdekli őket az, hogy a másik mit gondol. Illetve érdekli, de csak amíg ki nem találják, hogy „biztos azt gondolja, hogy…”, aztán ebben megnyugszanak, megállapítják, hogy nekik micsoda tökéletes emberismeretük van, és többet nem foglalkoznak a kérdéssel. Ami különösen akkor gáz, ha egy bíróságról van szó, amelynek igazságot kéne szolgáltatnia, pardon: ítéletet kell hoznia.

Még önmagukat se feltétlenül értik ezek az emberek, vagy nem is törekednek rá, hogy megértsék, mert az árt az egészségnek, különösen háborúban. Oda kell lőni szembe, nem lehet lelkiismereti aggályokkal foglalkozni. Ilyenek meg, hogy a másik oldalon is lehetnek emberek, fel se merüljenek. Az odaát egy egységes massza, kelettől nyugatig mindenütt. Ha pedig valakinek más a véleménye, nos, arra való a haditörvényszék. Összesen csak egy ember jön rá a regényben (és sajnos nem a legfelsőbb vezető), hogy ez a hozzáállás legalább olyan ostoba, mint amennyire erkölcs nélkül való. Mert az utóbbi még „hagyján”, ugye, háborúban minek kéne erkölcs. Csakhogy a hadsereg ütőképességét is csökkenti, ha nincsen.*

Kafka azért jutott eszembe a regényről, mert a háborúhoz szükséges hivatali rendszert is nagyon pontosan ábrázolja. A Monarchia itt sem tagadja meg saját magát: ugyanazok a szabályok érvényesek, mint békeidőben, legfeljebb most több van. Ugyanúgy léteznek csukott ajtók, benyújtott kérvények, fel- és leiratok, no meg persze az egészet meghatározó fojtogató közeg. Jelképesen és szó szerint is.

Közben pedig, nem győzöm hangsúlyozni: annyira szép ez a szöveg. Semmiről nem ír túlságosan hosszan, de az a néhány mondat mindig tökéletesen a helyén van. A fordításon is látszik, hogy szeretettel készült, hogy a magyar fordító az eredetihez méltót akart alkotni.**

Szóval annyira szép… hogy a vége felé mégis le akartam vonni egy pontot, pusztán azért, mert az egész regény, úgy, ahogy van, nem ér annyit, mint az első fejezete. Ezzel nem a regényt minősítettem le, hanem az első fejezetet fel, az konkrétan önmagában, novellaként is megállná a helyét, kérdeztem is magamtól, hogy mi a fenének kellett ezt még folytatni? De azért… végül nem bántam, hogy Rebreanu folytatta. 

*  SPOILER ha egy tábornok kizárólag vak engedelmességet vár a katonáitól, és aki erre nem hajlandó, bármilyen nagyszerű teljesítményt nyújtó katona legyen egyébként, azt a legjobb esetben is megtagadja. Ezt pazarlásnak hívják, és nagyon csúnyán megbosszulja magát. Különösen azért fájdalmas a dolog, mert annyira hihetetlenül egyszerűen meg lehetne oldani a problémát, de nem, itten nem kötünk kompromisszumokat.
** SPOILER Időnként már-már túlságosan is érzelmes. A katonák is. Számomra nagyon meglepő volt, hogy milyen könnyen fakadnak ezek sírva – igaz, azért nem a harctéren. Meg az is igaz, hogy emlékszem én halványan egyetemi tanulmányaimból arra, hogy az I. világháború akkora sokként érte a hosszú békéhez szokott katonákat, hogy akiket pl. pergőtűzből hoztak vissza, azok szó szerint hisztérikus tüneteket produkáltak a (testi) felgyógyulásuk után. (A „hisztéria” szót itt nem a köznapi értelemben, hanem orvosi értelemben használom, egyáltalán nem ugyanaz, érdemes utánanézni.) Szóval nyugodtan lehet, hogy a regény pont ettől hiteles. Ki vagyok én, hogy eldöntsem, hogyan lehetett viselkedni egy száz évvel ezelőtti háborúban, meg hogyan nem? 

Ezt 2017. július 14-én írtam. 

Pontszám: 10/10