Októbertől februárig… nem mondom, hogy minden napra egy mese, de ez akart lenni a módszer alapja. Persze kihagyásokkal működött a dolog (csömörközeli állapotban, amikor félretettem az egészet, és más novelláskötetekbe is belefogtam), valamint állandóan olvastam vele párhuzamosan más könyveket is. Ezt másképp nem lehet.
Ez úton köszönöm a Verseghy Ferenc Megyei Könyvtárnak a segítséget, nemkülönben a türelmet, amelynek köszönhetően egyik kötetet a másik után kölcsönözhettem tőlük, és a könyvtárosok közben nem kérdeztek semmit, csak jóságosan mosolyogtak. 

Most viszont jól meg vagyok lőve, mert valami okosat kéne írni róla… Csak hát hogy a bánatba' írjon az ember okosat egy 3400 oldalnyi, több száz éves (szó szerint „változó korú”), a legkülönbözőbb kultúrák termékeiből egybeolvasztott monstrumról?! Amelyet gyerekkorából mindenki ismer, és mégis nagyon, nagyon kevesen ismernek, mert a legváltozatosabb feldolgozások szinte a felismerhetetlenségig eltorzították a… mit is? Az eredetit? Van olyan? A hetedik kötet végén levő tanulmány szerint még fő változatból is legalább kettő van, és az a kettő is inkább gyűjtőfogalom.
Ilyen könyv tényleg nincs több a világirodalomban. Nem egyetlen néphez és kultúrához tartozik: sokan szerették, sokan mesélték, és mindenki hozzátette a sajátját, már csak azért is, hogy biztosabban fennmaradjon – közben pedig éppen a létrehozói nem vették a legkevésbé se komolyan, éppen azért, mert tudták, hogyan hozták létre. Ez a könyv csak a legújabb időkben vált magas irodalommá (és egyértelműen felnőtt irodalommá – ez a legkevésbé se gyerekkönyv!), és sohasem számított védett, „szent” szövegnek. A mesélői azt csináltak vele, amit akartak, rengeteg mindenre felhasználták, meg annak az ellenkezőjére is. (Ezen az alapon még a Disney-feldolgozás se hiteltelenebb a többinél…)
Na de idáig még semmi mást nem csináltam, csak egy kicsit összefoglaltam a kötet végén levő tanulmányt…*

Az én benyomásaim a könyvről nem foglalhatók össze ilyen röviden, sem pedig egy értékelésbe nem férnek bele. Nem is kísérlem meg, hogy mindent belegyömöszöljek. Mindenekelőtt: igen, megérte elolvasni; igen, nagyon sok mindent meg lehet tanulni belőle, amit sehonnan máshonnan nem lehet. Ha csak a kultúrtörténeti vonatkozásaiért olvassa valaki, akkor is pótolhatatlan az élmény. Éppen ezért nem tudom pontozni sem a könyvet.
Mert igen: sokszor nagyon, de nagyon untam, sőt utáltam – a bűnhődő eredetiséget és a felmagasztalt sablont, a rendkívüli kegyetlenséget, az állandó ismétlődéseket, a minden lehető és lehetetlen alkalommal felbukkanó, egy kaptafára készült szerelmes verseket, amelyektől már a második kötetben ordítani tudtam volna, no meg azt a mesterfokon űzött önáltatást, amelytől a gyomrom felfordult.
És igen: máskor ugyanilyen mértékben (illetve mértéktelenül) élveztem az olvasást, és szerettem volna a végtelenségig folytatni, de éppen olyan izgatottan vártam is a mesék végkifejletét, készséggel magam elé képzeltem bármit, ami a mesemondónak eszébe jutott, együtt örültem a szereplőkkel, sőt még nevetni is tudtam ezeknek a történeteknek az egyébként tőlünk annyira távol álló humorán.
És igen: egyáltalán nem minden történetre emlékszem, főleg a neveket nem tudtam – néhány kivétellel – megjegyezni** (legfeljebb néha halványan sejtettem, hogy ejnye, ez mintha szerepelt volna már). Azért jó sok minden megmaradt belőle, és meg is fog maradni.
De még a legmélyebb ponton se akartam félbehagyni a könyvet, és egyáltalán nemcsak az élvezetes mesék kedvéért érte meg elolvasni. Mert a legutálatosabb elem is tudott a hasznosnál is hasznosabb tanulsággal szolgálni. És annak ellenére, hogy egyáltalán nem fogok mindent megőrizni belőle a fejemben, azért egyszer végig kellett olvasni ahhoz, hogy ha valamire szükségem van belőle, már tudjam, hol kell keresni. (És soha a büdös életben nem feledem, hogy néz ki a korabeli keleti férfi- és nőideál. Tizennégy éves, olyan, mint a hold – nem, nem kerek –, első látásra szerelmes lesz, majd verset szaval, zokog, elájul, verset szaval, zokog, elájul, verset szaval, zokog, elájul, verset szaval… És ha nem jön egy okos öregasszony, aki összehozza a szerelmével, akkor mind a férfi-, mind a nőideál képes lenne ezt folytatni a mese végéig. Életemben soha ennyi balekot…)

Na jó, szóval ezt a könyvet tényleg csak beosztással lehet bírni. De azért nélkülözhetetlen kincsesbánya.***
Legfeljebb pontozni nem fogom. Akkor mindenképpen csalnom kéne, vagy felfelé, vagy lefelé.

Amit a legjobban szerettem: a kalandos-utazós-kincstalálós meséket (Szindbád és A kígyókirálynő forevör!!!). Amelyek felnőtteknek íródtak, aztán gyerekeknek íródtak át, mert eredetiben nagyon nem lettek volna gyereknek valók. De azért felnőttként is be kell vallanom, hogy gyakran a hajdani gyermeki énemhez szóltak. Ezekben szerepeltek a dzsinnek, az iszlám előtti arab mítoszoknak ezek a furcsa természetfölötti alakjai, akik egyáltalán nem mindig a lámpából bújtak elő, sőt: inkább gyűjtőnévként szolgál nekik a „dzsinn” szó, annyi és annyiféle lényt takar a nevük. Ezekben szerepeltek sárkányok és varázstárgyak,***** kincseskamrák és mágusok, no meg annyi, de annyi lélektani-kulturális szimbólum, beavatástörténet, sőt alvilágjárás, hogy Jung a tíz ujját megnyalná utána.
Csak sajnos ezekből volt a legkevesebb. 

Amit a legjobban utáltam: a lovagregényeket. Nem tehetek róla, de már megint a Don Quijote jutott eszembe, meg az, hogy ha valamit egyszer már zseniálisan parodizált valaki, azt utána nagyon nehéz komolyan venni. Biztos, hogy az európai lovagi irodalom jó része ide nyúlik vissza, és valószínű (az egyik mese esetében bizonyított is), hogy az európai irodalom vissza is hatott az Ezeregyéjszakára. Oké, ezt az információt elraktározom, de azt a tengernyi unalmat nem bocsátom meg. És azt sem, hogy milyen könnyedén kezelik ezek a lovagi mesék a legdurvább fajta árulást is (ld. családtagok kegyetlen legyilkolása).

Az Ezeregyéjszaka és a nők. Hát természetszerűleg (nememből következően) eléggé intenzíven érdekelt a téma.
Az alap, hogy alsóbbrendű fajta, elzárva él, elég veszélyes, kiengedni nem szabad, idegen férfiakkal maximum függöny mögül érintkezhet, és házasság után kizárólag fiúkat szül. Nem is értem, hogy nem haltak még ki. Na, mindegy.
No hát ez persze nem így van. Sokkal összetettebb, ellentmondásosabb a dolog, és egyáltalán nem unalmas. Állandóan visszatérő figura persze az önfeláldozásig hűséges feleség/anya, valamint a gonosz és házasságtörő asszony, akik beleillenek a fenti sablonba, de legalább ilyen gyakori az okos, sőt bölcs rablány, aki megmenti gazdáját, vagy a ravasz, cselszövő öregasszony, aki nélkül a könyv szerelmeseinek 95%-a a fenti kátyúban maradna 3400 oldalon keresztül. Az utóbbi figura időnként elnyeri a sablonnak megfelelő méltó büntetését, úgy kell neki, minek aktívkodott a férfiak világában, de az előbbi szinte mindig felkerül a piedesztálra. Vagy a gazdája, aki ezért a világon semmit nem csinált, de azért a jutalmat elfogadja. Vannak itt még olyan rablányok is, akik saját magukat adják/adatják el, meg eszes királynék, ad absurdum jó véget érő házasságtörő asszonyok! Ráadásul időnként a fenti két sablonos figura, a hű és a hűtlen feleség alakja is nyújt meglepetéseket. Nem kevésbé összetett a kép akkor se, ha a férfialakokat figyeli az olvasó: világhódító hős lovagok, gonosz mágusok és hercegnőmentő szerelmesek vannak itt dögivel, nemkülönben hemzsegnek a náluk jóval rokonszenvesebb, puszta eszükből élő szélhámosok, de azért akadnak mellettük bőven olyan egzotikumok, akiket semmi egyéb nem emel a magasba, és segít hozzá a boldog véghez, mint egy önzetlen segítő, az uralkodók elképesztő nagylelkűsége vagy egyszerűen (és leggyakrabban) a vakszerencse. Vagy a sors, ha úgy tetszik. Aktív és passzív – ez az ellentétpár az Ezeregyéjszakában a legkevésbé se feleltethető meg a férfi és a női „elvnek”, ha van egyáltalán olyan.
Amikor pedig a mesebeli férfiak sorsát összehasonlítja az ember a mesebeli nőkével – hát hazudnék, ha azt mondanám, hogy az utóbbiak járnak rosszabbul, de akkor is, ha azt, hogy az előbbiek… Nyitott szemmel köll járni ebben a világban, az ember sose tudhatja, mikor húzzák be a csőbe.

Ide kéne valami befejezés, de most nem fog eszembe jutni semmi. Viszont ami még a napokban eszembe jut, és sürgősen le kell írnom, azt itt úgyis meg fogjátok találni, néha majd nézzetek vissza, ha kíváncsiak vagytok… ;)
Ugyanolyan eklektikus és szerkesztetlen ez az értékelés is, mint maga a könyv… de hát milyen legyen?

* Na jó, abban nem volt Disney.
** Hárún ar-Rasídét persze még úgy se nehéz, hogy egészen másképp néz ki a neve fonetikusan átírva, mint a közismert átírás szerint. :) Elég sokat szerepel. :)
*** És mondhatnám, hogy meglepően sokan használták az utóbbi pár száz évben a műveikhez, ha engem az Ezeregyéjszakával kapcsolatban bármi is meg tudna még lepni. Azt tudtam, hogy a mesék nagy része nem a XVIII. században került először Európába, jött az már a keresztesekkel is, akik időnként nemcsak mészároltak vagy magukat mészároltatták, hanem kulturálódtak is – és fordítva: a keresztény hagyomány is táplálta az Ezeregyéjszaka mesevilágát. Azt is tudtam, hogy a magyar népmesekincs jó része keleti eredetű, ezeknek a meséknek jó sok motívuma ismerősnek bizonyult. De azért arra nem számítottam, hogy A rózsa neve vagy a Harry Potter fog szembejönni… :D Márpedig szembejött, és még nagyon sok minden, amit életemben olvastam, ide vezethető vissza.**** Ez a könyv pedig ki tudja, milyen és hányféle forrásra vezethető vissza… az biztos, hogy éppen a minap kattintottam rá a Molyon egy Xenophón-regényre (Kr. e. V-IV. század), és ha a fülszövegben nem görög nevek állnának, kapásból rámondtam volna, hogy Ezeregyéjszaka-mese…
**** Azon azért meglepődtem, hogy egy részemről Mátyás királlyal ismert mesét megtaláltam Hárún ar-Rasíddal a főszerepben. :D
***** NB.: Repülőszőnyegből találtam a 3400 oldalon 1, azaz egy darabot. Én nem tudom, mitől lett ekkora karrierje…

Ezt 2016. február 8-án írtam.