Nem igazság, hogy pont akkor szedtem elő ezt a könyvet szombat estére, amikor mindenestül Várkonyi hatása alatt vagyok, és tegnapelőtt fejeztem be az Íliászt.

Nem igazság. Hrabal annál sokkal több figyelmet érdemel, amennyit én neki most adni tudtam.

Hrabal meg ez az egész hrabali világ, fecsegésből, sárból, fájdalomból, napsugárból, emberszeretetből, melankóliából, nemiségből, nevetésből, torzulásból, forró puskagolyókból összegyúrva.

Nagyságrendekkel többet.

Éppen ezért, mert keveset kapott tőlem, kárpótlásul hozzáadom azt a pontot, amit le akartam vonni azért, mert nem Hrabal a kedvenc cseh íróm, hanem Karel Čapek.

Remélem, világos.

Ezt 2017. szeptember 23-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Amikor belekezdtem, tíz pont volt. A harmadánál maximum hat. Útközben a nulla és a nyolc között villódzott, de azt nem gondoltam volna, hogy a végén kilenc lesz.

Nem az én világom. Nem mondom, hogy sose volt az, mert Trencsényi-Waldapfel-olvasó kölyökkoromban megbolondultam Akhilleuszért meg az egész brancsért, csak hát akkor még beletört a bicskám a hexameterbe. De mióta megjött az eszem, azóta tudom, hogy nekem az Odüsszeia való, hajókázással, mesebeli szörnyekkel, furfanggal, átváltozással, álruhával, okos feleséggel, romantikus egymásra ismerésekkel, egy gyarló, ám legalább felnőtt hőssel, és semmi mértéken felüli gyilkolászással. Nem is a magam kedvéért fogtam bele most az Íliászba. És nem is az én világom. De azért meglett a négy és fél.

Másfajta ízléssel biztos tetszene benne a rengeteg akciójelenet. Van ebben torkon szúrás, májon szúrás, hason szúrás, bélkiomlás, sziklával mellbe hajítás, egyszer konkrétan le van írva (hexameterben), hogy a legyilkoltból kirántják a gerelyt, és jön vele a rekeszizom, egyszer meg Akhilleusz egymaga eltorlaszol hullákkal egy folyót. Nincs könyv, amely ennyire változatosan és érzékletesen adja elő a csatatéri halált. Az összes háborús film nudli az Íliászhoz képest. Mert itt soha nem vérmasszát látunk, soha nem a lovak elmosódó patáját alulnézetből, soha nem statiszták tömeges hullását. Itt szó szerint mindenkit külön-külön, név szerint vesznek elő, öt sorban elmondják még a nagymamája származását is, majd ünnepélyesen, premier plánban végzik ki. Négyszáznyolcvan oldalból legalább négyszázon, folyamatosan.

Isten áldja Homéroszt, amiért kitalálta az eposzi hasonlatait. Kb. kétszázötven oldalon át csak és kizárólag azért bírtam cérnával, mert tudtam, hogy amikor a legjobban okádja a fekete vért valamelyik hős, akkor fog bejönni a képbe egy tizenöt soros kitérő arról, hogy pont így szórják a magot a parasztok a szérűn. Igen, ezek a hallgatóság pihentetésére kerültek bele. Meg nagyon szépen mutatja mind a korabeli görög hétköznapi életet, mintha átkapcsolnánk kicsit a háborúból a békébe.

Mert amúgy amit ezek a nemzedékek számára példaként szolgáló isteni hősök csinálnak, az akciójeleneteken túl, az kritikán aluli, sokszor pedig egyenesen undorító. A kilencven százalékuk az óvodás gyerek szintjén áll érzelmileg, az óvodás gyerek bája és jóindulata nélkül. A mélypont (és nem egyszer hangzik el!), amikor az akhájok társalgási hangnemben azzal biztatják egymást, hogy persze, most sok a gondjuk és bajuk ezzel az ostrommal, de milyen jól fogják érezni magukat, amikor sikerül betörniük Trója kapuját, és minden házat felgyújtanak majd, és a szülők szeme láttára összetörik a köveken a gyerekek fejét, az asszonyokat pedig sorban megerőszakolják, fúdecsudajó lesz, addig már csak tízet kell aludni!

Persze, hogy az egész ostrom irreális. Felnőtt fejjel már teljesen egyértelmű, hogy Helené elrablása csak ürügy. Mindenki utálja Pariszt Trójában és Tróján kívül, de senkiben fel nem merül, hogy milyen simán meg lehetne oldani a kérdést. Ha a görögök azért ostromolják Tróját, mert benne van a pár, akkor a párnak egyszerűen el kéne hagyni a várost, elutazni Kazahsztánba kecskét tenyészteni, aztán találja meg őket Menelaosz, hadsereggel vagy anélkül. Nem utaznak. Mert nem lenne értelme. A háború nem miattuk folyik. A háború bevallottan azért folyik, mert így akarják az istenek meg a sors. Pont.

Ez a kettő, az istenek meg a sors roppant teherrel nyomja az eposz világát. Itt olyan nincs, hogy Brad Pitt leveri a szobor fejét, mire mindenki elkeseredik, a nap meg süt le tovább az égből békésen. Itt minden cselekedetnek, de még a gondolatnak is súlya van, és többnyire azonnali következménye. Az emberfölötti világ jelenléte állandó, mindent áthat, nélküle cselekmény sincs. Nem úgy, mint az Odüsszeiában, ahol Athéné mindig súg az amúgy is okos Odüsszeusznak, Hermész néha vendégszerepel, és még jó, hogy Poszeidón beleköp időnként a levesbe, hiszen az ő hátán zajlik az egész hajókázás. Nem. Sokkal, sokkal erősebben. Az isteneknek az égvilágon semmi más dolguk nincs, mint Trójával foglalkozni, felőlük Kína meg az inkák fel is fordulhatnak, de még a delphoi jósda is, őket kizárólag Kis-Ázsiának ez az egy pontja érdekli, de az napi huszonnégy órában. Még egymást is felpofozzák a csatatéren, de mindenesetre rendszeresen részt vesznek a háborúban, a kedvenceik mellett, vagy éppen a másik isten kedvencei ellen, a tisztesség maradéktalan semmibe vételével.

Legalább olyan hisztisek, mint az emberek, csak kevésbé lehet őket komolyan venni. Még Zeuszt is. Őt éppen semennyire. Egyebet se tud, mint fenyegetni a társulatot, hogy mindenkit megver, ha megint belemásznak a hadseregbe. Ezzel ki tudja hajtani az istennépet a csatatérről. Kb. két órára, mert utána mindig visszaosonnak, mint a rossz gyerek, míg megint nyakon nem fogják őket. Vagy míg az emberek meg nem sebesítik őket, mert akkor vinnyogva szaladnak fel az Olümposzra panaszkodni. Pedig őket nem lehet megölni, az emberek meg, akikkel bábu módra játszanak, egyetlen életüket viszik a háborúba.

Paradox módon emiatt kezdett tetszeni a szöveg, ahogy haladtunk a vége felé. Ez a folyamatos természetfölötti jelenlét, amely gyarlóbb az embereknél is – amely nagyon is valós, nagyon is evilági, éppen azért, mert annyira irracionális –, ez valami olyan melankóliát kölcsönzött a szövegnek, amely még az undoromat is megszüntette. Ezt jobban sajnos nem tudom megmagyarázni, ez történt. Nagyon, nagyon szomorú lett az Íliász. Nem keserű, csak szomorú. Árnyas, ködös, szánni való. Éppen azért, mert minden hősi halált premier plánban lehet látni, és mindenkit külön elsirat a dalnok. Éppen azért, mert az egészet olyan hatalom irányítja, amely bárkit el tud pusztítani, és dühítően komolytalan. És azért is, mert az eposz második felét – ahol minden emberi cselekedet eleve elrendelt következményét hat énekkel hamarabb már elspoilerezi a fejünkbe veri a dalnok –, azt valami olyan ólmos-nyomasztóan préseli lefele a végzetszerűség, hogy az ember csak azon csodálkozik, hogy nem szakad be a szereplők alatt az alvilág teteje. Legalább túl lennének rajta szegények.

Amúgy a második felén végighaladva többször is kételkedni kezdtem abban, hogy én ezt már olvastam volna egyszer. Pedig kellett, hogy olvassam, mert gimnáziumban ugyan nem volt kötelező, de egyetemen biztos, és nem volt jellemző rám, hogy elblicceltem volna. Persze lehet, hogy vizsgára tanulva gyorsolvasással rohantam rajta végig, és csak annyi esett le, hogy egy háborúról szól, de az is lehet, hogy annyi részletet és feldolgozást és elemzést ismerek már, hogy azok miatt hittem, hogy ismerem az egész szöveget. A második felében olyan jeleneteket is találtam, amelyek egészen újak és meglepőek voltak, ezeket külön értékeltem. Pl. van egy rész, ahol konkrétan megharcol egymással a tűz és a víz, de valami fantasybe illő módon, ez nem is rémlett, de nagyon tetszett.

És még mindig Akhilleusz pajzsa a csúcs. Amelyiken 3D-s képek mozognak, mint a Roxfortban a falon. Szerintem azért tud annyi ellenséget kinyírni, mert azok közben azzal vannak elfoglalva, hogy mit csinál a pajzson a bika meg a veszekedő emberek. És vááá, Héphaisztosznak mesterséges intelligenciával rendelkező robotszolgái vannak! De komolyan. És olyan páncélzatot csinál Akhilleusznak, amelyik plutóniumból van sugárzik, és még fel is tudja emelni a viselőjét a levegőbe. Ezt neked, Tony Stark, Homérosz már 2800 éve tudta, mi a menő. 

Ezt 2017. szeptember 21-én írtam. 

Pontszám: 10/9

„(…) szolgálók gyámolitották [Héphaisztoszt];
drága aranyból vannak ezek, de akárcsak az élők.
Van szívükben erő és ész, és szólani tudnak,
és őket munkára az égilakók tanitották.
Most mellette serénykedtek (…)”
(Homérosz: Íliász, XVIII. ének, 17–21. sor)

Hát szóval sok mindent kinéztem Héphaisztoszból, a kovácsistenből, de hogy robotokat is csinál, azt azért nem. Az aranyon már nem csodálkozom, az normális, mégiscsak görög istenről van szó. De robotszolgálók, mesterséges intelligenciával, legkevesebb 2800 évvel ezelőttről! Menő. 

(Eredetileg 3PO képét akartam feltenni ide, de aztán őmellettük döntöttem. :) Alfának és Ómegának hívják őket, szóval még a nevük is görög. Innen valók.)

Az egész Íliászról meg itt írtam. Nemcsak ez a része menő. Amúgy van benne olyan páncél, amelyik felemeli az embert. Tényleg.

Ezt 2017. szeptember 20-án írtam. 

Gyerekként olvastam. Felét se értettem.
Most újra. Tavaly december óta, persze megszakításokkal. Általában napi egyet, az utóbbi héten négyet-ötöt is, mert nem akartam még két hónapig húzni. Állandó társnak (is) remek. Nagykorúaknak!

A kötet ugyanis olyan meséket is tartalmaz, amelyek nem feltétlenül valók arra, hogy egy gyerek önállóan olvassa őket. A fordítás az egyik legkorábbi német kiadáson alapul, amelyben a népmesék még csak az őket összegyűjtő Grimm testvérek átdolgozásán estek át.* És nem, ez a változat, ez nem gyerekbarát.

Ezekben a mesékben simán letépik akárkinek a fejét, kivájják a szemét, elevenen hajigálják bele a tűzbe… és ez még semmi, de némelyik mese olyan magatartásformákat tekint példaértékűnek, hogy a gyerekemet minimum húsz kilométerre menekíteném a közeléből, nemhogy a kezébe adjam. Esetleg úgy, ha én is ott vagyok, és megbeszélhetem vele.

Ezzel a gyűjtők és a fordítók is tisztában voltak. Ezért az a kötet címe, hogy „Gyermek- és családi mesék”. Van, amit a gyerek önállóan is olvashat belőle, van, amivel ne hagyjuk egyedül, és van, amit a szülő tartson meg magának.** De ismerni mindenképpen kell. Ezt a változatot is, nemcsak az utólag átdolgozottakat. Még a horrorisztikus elemek is szükségesek, kellenek a gyerekkori félelmek, szorongások feldolgozásához.

Felnőttként olvasva pedig mindenképpen csoda ez a kötet, és nagyon hálás vagyok érte, a gyűjtőknek is, a fordítóknak is. Valóban tiszta forrásból merít, igazuk volt a romantikusoknak. A királyfiak és királylányok és beszélő állatok és varázstárgyak között evilági lélektani típusok és nagyon is földközeli élethelyzetek köszönnek vissza. Sűrített kultúra, világmagyarázat és pszichoanalízis. Mindenkor szívesen látott vendég nálam a népmese.

* Jó volna, ha kiadnának egy ugyanilyen Grimm-összest a legeslegelső kiadások alapján is, amelyeket még Jakob és Wilhelm se cenzúráztak, fel is hördült az olvasóközönség… (Frissítés: 2016-ban megjelent egy kiegészítő kötet, itt írtam róla.)
** Nekem senki se mondta gyerekként, hogy ezt egyedül ne olvassam, de azért nem lettem tömeggyilkos. :) Nem emlékszem rá, hogy különösebben féltem volna tőle, egyetlen mesét kivéve (Az gyalog fenyűrűl). De én már akkor is igen tág tűrésű olvasó voltam ám, szóval nem engem kell példának tekinteni.

Pontszám: 10/10

Részletek és fénypontok: 

Mivel írói célzattal olvastam a meséket, részletes jegyzeteket is készítettem közben. Ezek közül a legérdekesebb, legfurcsább mesékről szólókat választottam ki. Előrebocsátom, hogy sehol nem rakom ki a spoilerjelzést, nem látom értelmét. Szóval aki nem szereti a spoilert, inkább ne olvasson tovább. 

(Kép innen.)

Az gyalog fenyűrűl

Márton László stílusa nélkül kipusztulna az utolsó példányom. 

Emlékszem erre a mesére, gyerekkoromban nem is értettem, féltem is tőle. Ez az egyetlen mese a kötetből – pedig akad benne bőven horror –, amelyiktől féltem. Neeem az emberevős résztől. Az lópikula. Hanem a ládástól. Az én ágyamnak kihúzható fiók volt az ágyneműtartója, de a húgomé felnyithatós, na, valahányszor neki segítettem meg- vagy beágyazni, mindig elképzeltem, mi lenne, ha az ágy teteje a nyakamra esne, és levágná a fejemet. Mondjuk, meg nem bénított a félelem, ettől még segítettem, de azért működött a fantáziám. Nem is emlékeztem a meséből másra, csak erre a félelemre, meg arra, hogy nem értettem, miért gyászolja meg magát előre az anya, honnan tudja, hogy bele fog halni a szülésbe.

Felnőtt fejjel olvasva nagyon érdekes mese, és ahhoz képest, hogy horror, meglepően szép. Olyan gondosan ki van dolgozva szerkezetileg és szereplőileg, mint egy ballada. Különösen az tetszik, ahogy a mesterek a nehéz munkával megalkotott értéküket is odaadják, csak hogy hallják a madarat énekelni. Hát igen, van, amiért érdemes áldozatot hozni. A családtagok jutalma/büntetése is balladai.

A kisfiú gyakorlatilag kétszer születik meg, és mindkétszer belehal az asszony. Először az édesanyja a szülésbe, aztán a mostohaanyja a feltámadásba. A mostohaanya nagyon furcsán viselkedik. Az megfelel az elvárásoknak, hogy gonoszul bánik a fiúval, de ahogy a lányából bűntársat csinál, az aztán tényleg undorító, mert egyértelműen gyávaság okozza. A saját gyerekét se szereti, hiszen képes rá, hogy amit ő felnőttként nem bír elviselni, azt a terhet a kicsi gyerek vállára is rárakja. Azt nem igazán értem, hogy az apa miért nem kap büntetést, bár persze tudtán kívül követ el bűnt, de az aztán halálos.

A testvér a „fejlődő” szereplő, aki kezdetben naiv kislány, aztán „bűnbe esik” (persze nem ő az igazi elkövető, de erről nem tudhat, szóval a bűntudata ugyanúgy megvan, sőt), aztán magától rájön, hogyan kell helyrehozni a bajt, és rögtön cselekszik is. A fa pedig ugyanúgy az édesanya halál utáni „folytatása”, mint a Hamupipőkében.

Megjegyzendő, hogy a nyilvánvalón kívül van a mesében egy másik mostohaanya-mostohagyerek viszony is. Ha a fa a halott anya, aki a halál után új életet él, akkor a kislány a mostohalánya. Márpedig ő az eleven anyától eltérően elfogadja és nem bántja a más asszony gyerekét, sőt együttműködik vele a kisfiú felélesztése érdekében.

Gereznabarka

A német mesecím (Allerleirauh) olyasmit jelent, hogy „minden állat bundája”, elég nehéz lehetett lefordítani. Alakoskodós mese, egy olyan királylányról, aki akkor a legboldogabb, amikor szerepeket játszhat. Semmi kifogása a cselédmunka ellen, amíg 1. éjjelenként bálkirálynő lehet, alternatív öltözékben, mert ő még a ruhájában is mer különbözni más mesehősnőktől, 2. nappal kiidegelheti a környezetét, beleértve a szerelmét is, azzal, hogy apró, szimbolikus aranytárgyakat hagyogat el szándékosan, aztán meg letagadja. Egy királylány, aki nem akarja, hogy leleplezzék, aki maszkot akar viselni. Átváltozni minden állattá.

(A kép egy Fullemis álnevű művész alkotása, innen van.)

Gyerekkoromból egyáltalán nem emlékeztem rá, viszont Zalka Csenge írt ugyanilyen típusba tartozó magyar népmesékről, úgyhogy féltem, hogy itten agresszivitás lesz, de nem. A lányt nem bántják benne. (Igaz, megemlíti, hogy ő csak arra jó, hogy csizmát vágjanak a fejéhez, de ez itt csak szólam, nem vágnak hozzá semmit.) Ellenben hiányzik az idősebb segítő is, de szerencsére a lánynak magától is van elég esze, hogy megszabaduljon erőszakos apjától.

Zalka Csenge társadalmi-lélektani elemzésével egyetértek, hozzátenni valóm csak egy van: Ebben a változatban a lány feltűnően nem akarja leleplezni magát a fiatal király előtt, sőt mindent megtesz, hogy megőrizze az álruháját! Annak ellenére, hogy pontosan tudja, hogy a lelepleződésből előnye származna, és annak ellenére, hogy azért a végén mégiscsak hozzámegy. 

De addig remekül elszórakozik azzal, hogy nappal szurtos szolgáló, éjjel bálkirálynő, továbbá halálra idegesíti a szakácsot is, a királyt is. Talán addig a legboldogabb, amíg játszhatja ezt a kettős szerepet, és ha rajta múlna, sokkal tovább is játszaná.

Elgondolkodtató, hogy amíg szurtos szolgáló, addig is igazán különleges személy, hiszen az öltözéke nem undorkeltő, mint a magyar népmesékben, hanem a világ minden állatának bundáját felhasználták hozzá. Ilyen ruhája másnak nincs. Nevetségesen fest benne, az biztos, hiszen össze nem illőek a darabok, ahogyan az ő szerepei is azok. De azért ő kiválóan elvan benne.

Ami pedig még feltűnőbb: „rossz” sorrendben veszi fel a ruháit. Minden „normális” bálozós elsőként a legkevésbé fényeset választaná, a csillagruhát, aztán az ezüstfényű holdruhát, végül a legragyogóbb napruhát. Ez azt sugallja, hogy a nap a legjobb, legtökéletesebb a három közül, és a mesékben rendszerint véglegessé is válik ezzel az uralma. Gereznabarkánál (milyen jó cím már!) megfordul a sorrend, rajta a csillagruha végleges.

Érdekes nőszemély. 

Apropó, tudjátok, milyen nehezen találtam olyan illusztrációt, amelyiken tényleg el van csúfítva a lány?! Ezt nagyon kevés illusztrátor meri megjátszani. A filmváltozatról nem is beszélve. Épp csak leheletnyit összemaszatolják a színésznő bájosan érzéki arcocskáját, pedig a mesében bizony komplett maszkot csinál magának koromból. Látjátok, gyerekek, ezért nem a filmfeldolgozással kell kezdeni!

Vidám Koma 

Az az igazi jó komikus mese, amin még a mai olvasó is tud mosolyogni, főleg, ha előre tudja a végét. Én nem emlékeztem a végére, úgyhogy inkább csak szurkoltam, hogy mosolyoghassak, de végül hál'Istennek sikerült.
Ezúttal nem Szent Péter a szegény gyarló kis közemberke, ezúttal ő a nagy és nemes és magasztos, szóval ami a népmesékben Krisztus szokott lenni. Teheti, mert ebben a mesében Krisztus nem szerepel. Szerepel viszont Vidám Koma, aki olyan, amilyen általában Szent Péter szokott lenni: szegény gyarló kis közemberke. Szóval elcsúsztak a szerepek.

Ez a Vidám Koma, ez annyira emberi. És általa igen-igen optimista kicsengést kap az „emberi” minőség. Mert ez az utolsó garasát is megosztja azzal, aki szegényebb nála – de ha magánál gazdagabbal akad össze, hirtelen kapzsi lesz, és nem is érti, miért kellene ingyen adnia a tudományát (mert bizony a gazdag is lehet kiszolgáltatott, nemcsak a szegény, mondjuk, a halállal szemben). Gondolkodás nélkül, ösztönösen cselekszi a jót, de a saját szellemi képességeinél magasabb rendű jóságot, azt meg se próbálja felfogni. Soha, semmiből nem tanul, és a végtelenségig próbára teszi Szent Péter türelmét. (Szerencsére Szent Péternek türelemből van a legtöbb.) Mindig arra számít, hogy majd megússza valahogy – és tényleg megússza, mindig mások kerülnek bajba helyette. Sehol nem talál otthont magának, nem is akar, vénségéig csavarog, így kiszolgáltatott a forgandó szerencsének, de azért szabad és vidám: eszik, iszik, mulat, dorbézol és adakozik, semmi vagyon meg nem melegszik nála. Puszta kíváncsiságból és kivagyiságból kiteszi magát az ördögök hatalmának, aztán persze a kis józan paraszti eszével úgy elintézi őkelmüket, hogy aki nem döglötten távozik, az legalábbis sántán. Így aztán a legbolondabb döntéséből se lesz baj. Ahogy pedig sikerül még a mennybe is bepofátlankodnia, hát az valami bűbájos. 

Szóval nemcsak emberi, hanem középkori is a figura, a legjobb értelemben véve. Villon a nyakába borulna, az biztos. 

(A kép egy 2015-ös gyerekdarabból való, de sajnos már nincs fenn a neten, nem találtam meg a forrást.)

A palackba zárt szellem

…avagy ne kezdj ki művelt emberrel.

Ennek a főszereplője is sokat köszönhet a véletlennek, de még kb. ötvenszer annyit a saját eszének, vagyis annak, hogy a véletlent fel tudja használni, de azt is tudja, hol kell megállni.

Nagyon tetszik nekem ez a mese, valaki engem is meghajíthatna egy ilyen palackkal. A főszereplő szegény ember fia, aki az apja keresetéből tanul tovább, méghozzá a lehető legjobb módon: 1. megbecsüli, amit az apja adott neki, és tényleg tanulásra költi, 2. nem magol, csakugyan okosabb lesz tőle, 3. amikor a pénz elfogy, nem restell hazamenni, és megint beállni az apja mellé favágónak. Azért nem csupa munka neki a világ, talál az erdőben szórakozást is. Meg palackot. Meg benne szellemet.

Innentől jó. Először is a diák a klasszikus módszerrel gyömöszöli vissza a rosszindulatú szellemet a palackba. (Mondom, hogy ne kezdj ki művelt emberrel, mert egy szál Ezeregyéjszakával kinyír.) Másodszor a szellemet Merkúriusnak hívják. Elalélok. Alkimista mese. Harmadszor a szellem nevének megfelelően ezüstté tudja változtatni a fémeket. Mondom, hogy alkimista mese! (A kép is az alkimisták Néma könyvéből való, itt találtam.)

És ami a legjobb: akkor hogy reagál ez a drága, okos gyerek, akinek nem hiába tömték a fejét tele a suliban? Nem ám, hogy követelni kezdené az ezüst helyett az aranyat, nem ám, hogy ezüstté változtatná és eladná az egész háztartást, nem: 1 db fejszéből ellátja az apját pár évre, magát meg tandíjjal, elvégzi az orvosit, és boldogan él. Na, így kell ezt csinálni. A pénz legyen értünk, ne mi a pénzért.

A hold

A hold egy lámpa, amelyet négy ember ellop, és amikor meghalnak, végrendeletileg melléjük temetnek a lámpából egy-egy negyedet, csakhogy ettől nem tudnak aludni a halottak, és előbb bulit, aztán verekedést rendeznek a föld alatt, mire nemcsak az élőknek, hanem Szent Péternek is elege lesz, és felakasztja a holdat az égre, hogy ne csináljon több bajt. Bűbájos vegyüléke a kereszténység előttinek és utáninak. 

Vén Ringyrongy

A király kiadja a feladatot, amit a lányáért el kell végezni, jön a vőlegényjelölt, aki a lánynak is tetszik, és az apa minden további nélkül belemegy, hogy a lány is segítsen a feladatot elvégezni. A lány bukik bele, elnyeli a föld, odalenn szolgálnia kell egy kincsőrző izét (ördög vagy törpe, nem derül ki, csak hogy gonosz), és szolgálja, míg meg nem öregszik. Akkor megmenti saját magát, kimászik, és a vőlegénye, aki szintén öreg, megvárta, és összeházasodnak. (Kép innen.)

Extraság, avagy Grimm-mesét fotóztam Szolnokon, 2017. október 22-én:

A képen nem más látható, mint egy… rapunzel. Aber wirklich. Die Rapunzel-Glockenblume (Campanula rapunculus).

A Moly.hu oldalon, Turms molytárs jóvoltából derült ki, hogy a virág, amelyet a Templom utcában fotóztam, és senki se tudta megmondani, milyen növény, „raponcharangvirág” névre hallgat, és erről nevezték el a bizonyos mese főszereplőjét. Rokonszenves kis növény, és a Wiki szerint tényleg ehető. Másik neve répagyökerű harangvirág, sokáig a gyökeréért termesztették is, de a levelét is meg lehet enni, ahogyan a mesében történik.

Sajna a magyar fordítások közül csak egy alkalmazza a virág magyar nevét, a Márton Lászlóé. (Tőle nem is vár kisebb tudást az ember.) A régebbi fordítás, amelyet én is ismerek gyerekkoromból, egy másik ehető növényről Galambbegynek nevezi a mesebeli lányt. De amennyire tudom, ma már a magyar fordítások is megmaradnak a Rapunzel mellett. Nem igazán értem, miért, hiszen más Grimm-mesék szereplői mind magyar névvel futnak, miért pont őt hagyják ki a szórásból? Vagy csak nekem volt olyan borzasztó fura, hogy a Shrekben Rapunzel maradt, és azóta másképp nem is hallani? – Frissítés: De lehet, esztiyay molytárs felvilágosított, hogy Aranyhajként is fordítják, hát… nem kevésbé fura. Aranyhaja bármelyik mesehősnek lehet. 

Bocs a kép gyarló kivitelezéséért, építkezési, illetve inkább felújítási területen van a virág, berácsoztak mindent a környéken, úgyhogy elég messziről fotóztam, maximális ráközelítéssel, eléggé instabil rácsra támaszkodva. Ugyanezért nem tudtam a száraz faleveleket sem eltüntetni a közeléből.

Köszönet Olympia_Chavez, Bazil, NannyOgg, mokata, worsi, Aylah, Piintyő és chhaya molyok támogatásáért. 

Az értékelést és a hozzá tartozó megjegyzéseket 2016 decemberétől 2017 szeptemberéig írtam folyamatosan a Molyon. 

Grimm, 2005. 

Őszintén csodálkozom azon, hogy miért áll 5,9-en az IMDB-n. Nem hibátlan, ez tény és való, de azért megér legalább 8 pontot a 10-ből. A testvérkonfliktus feldolgozása (ahogyan mindketten megdolgoznak érte, hogy el tudják fogadni a másikat olyannak, amilyen) önmagában is érdekes történetet ad, meg egész jó poénokat is.  

Persze lehet, hogy hiteles életrajzot várnak tőle – ez esetben tényleg csalódás lesz. Igaz, a korszak stimmel, a helyszín is, meg a két Grimm testvér (Matt Damon és Heath Ledger) játssza a főszerepet, de a film nem az ő életüket meséli el. Vagy ha esetleg mégis, hát akkor ezeket az életrajzi elemeket nem jegyezte fel senki.

Ezzel az ajtónyitogatós olvasásommal megint jól jártam. 

Móriczi világ, realista-naturalista stílusban, női szemmel.* Az írásmód tetszik (jó megfigyelőképességen alapuló, okos, többszólamú szövegek), az ábrázolt világ annyira nem, konkrétan semmi pénzért nem élnék benne, de ez nem a szerző hibája.

Klasszikus szlovák irodalmat kerestem, és ideálisnak tűnt a korszak: a XIX–XX. század fordulója, a világháborúval bezárólag. Az az idő, amikor (amennyire tudom) ott, ahol Božena Slančíková született és élt, leginkább egyéni választáson múlt,** hogy egy értelmiségi melyik nemzetiséghez fog tartozni, mert a génállományuk fele-fele arányt mutatott, nyelvet meg minimum kettőt beszéltek anyanyelvi szinten. Mikszáth magyar klasszikus lett, Hviezdoslav szlovák. Slančíková-Timrava szlovák író, unokaöccse, Szlancsik Pál magyar költő. Jól is van ez így, csak kár, hogy ilyen kevés művet fordítottak le egyik nyelvről a másikra. Ha már távoli őseim felének anyanyelvét nem állt soha módomban megtanulni… Ha valaha még megtanulom, Timravát biztos fogok olvasni, nem tűnik nehéznek, a világa pedig, ahogy már mondtam, nagyon is ismerős.

Több rövid elbeszélést és egy kisregényt tartalmaz a kötet. Az elbeszélések a „boldog békeidők”-ben játszódnak, és sok mindent el lehet mondani, róluk, de a boldogság utoljára juthat az olvasó eszébe. A kisregény az I. világáború kitörésével indul; a történet végén a háború vége még a távolban se látszik. Ha hasonlítanom kéne őket valamihez, akkor az első, a „Kihez menjek?” olyasmi, mint Mikszáthtól „Az arany-kisasszony”, az utolsó kicsit hasonlít az Akasztottak erdejéhez, csak egyrészt más a nézőpont, másrészt annyira nem drámai. Emberi sorsok, nők és férfiak bukkannak fel, aztán merülnek alá; egy-egy egyéniség, pár vonással felrajzolva, múltja feltárva; szinte mind magányos. Nem egyszerűen egyedül van, hanem magányos. Függetlenül attól, hogy hányan veszik körül. NB.: Ha tizennégyen vennének körül egyetlen földes padlójú szobában, napi huszonnégy órában, hát én is magányos lennék. Mondom, hogy móriczi világ.

Mondjuk, Móricz műveinél ez nekem sokkal jobban tetszik. (Tőle amúgy is csak az Árvácskát szeretem, azt is a stílusa miatt.) Hogy is mondjam csak… kevésbé kiszámítható. Móricznál kb. az első két-három gesztusból már lehet tudni, milyen sorsra jutnak a szereplők. (Többnyire semmi jóra. Ha hosszabb a mű, hát később ér le az illető a lejtőn, nagyobbat szól a vége.) Timrava ennyire azért nem naturalista. Egy-két dolog történhet közben, ami változást hozhat. Vagy nem hozhat. De kiszámítani nem lehet. Itt is jelen van az eredetiség, az új utak keresése, a hagyománynak való ellenszegülés, ha kisszerűbb és földhözragadtabb módon is, mint Móricznál – és egyáltalán nem mindig bűnhődik meg. Persze olyan is van, hogy igen. A végkifejlet olykor még örömet is hozhat – de tökéleteset soha. Túl sok benne a keserű.

Hiszen a szereplői szólam is sok. Még egy olyan aránylag rövidebb darabban is, mint a „Ťapákék”, amelyik a legjobban tetszett nekem. Úgy tudom, hogy Szlovákiában kötelező olvasmány. Meg tudom érteni. Én is szívesen beszélgetnék róla 11.-esekkel. Ó, mekkorákat vitáznánk róla. :)

* Sajnos nem tudok róla, hogy magyar nőírónk van-e, aki erről a világról így tudott volna írni. Kaffka Margitnak a stílusa is más, az ábrázolt világa is más. Ha létezik magyar nemzetiségű elfeledett szerzőnk, aki hasonló nézőpontból örökítette meg ezt a világot, mint Timrava (vagy a lett Brigadere), akkor kérem szépen, tájékoztassatok róla, és ássuk elő a könyvtárak mélyéről!
** Rám szóltak, hogy azért belejátszott a környezet és a neveltetés is, na jó. 

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2017. szeptember 16-án írtam. 

Pontszám: 10/9

Fura könyv, hol tetszett, hol nem. Nem mondanám, hogy az én könyvem, pedig sok minden van benne, amit egyébként szeretek.

Bele se néztem a fülszövegbe, és milyen jól tettem: az egész cselekményt összefoglalja, beleértve a végkifejletet.* Így viszont éppen csak sejtettem, mire számíthatok, és valahol a fele környékén a sejtelmemre is rácáfolt a regény.** Nem utolsósorban azért, mert a cím félrefordítás: a főszereplő nem mágus, hanem bűvész. Igen, tudom, a „mágus” szónak egész más a hangulata, és az a korszak, amelyben a fordítás készült, szerette a két fogalmat egybemosni, de bocs, a kettő mégsem ugyanaz! Annál is inkább, mert a regény többek között arról szól, hogy a bűvész mennyire nem mágus. Szóval ez mellément. Nagyon.

Hogy az eljövendő olvasókon segítsek, megkísérlem spoiler nélkül előadni, miért érdemes kézbe venni ezt a könyvet. Például mert 1001-listás, rövid és – részemről volt most fontos – lengyelországi a szerző; igaz, a regényt már Amerikában írta. De ez persze még mind nem elég, ez mind külső szempont.

Mert egyszerre realisztikus és fantasztikus. Mert az első fele tömény mesemondás, a második fele tömény látomás. Mert szigorúan felépített íve van, egyetlen emberre fókuszál, és azt az egyetlen embert kíséri végig egyetlen gyors lefolyású testi-lelki válságon. Aki az ilyen fegyelmezett könyveket szereti, az örülni fog. Vagy nem.

Mert a regényvilág viszont a legkevésbé sem fegyelmezett. A regény első fele apró anekdotákból épül fel, némelyik pár oldalas, némelyik csak két mondat, és ezekben valami elképesztő gazdagságban elevenednek meg a XIX. század második felének kelet-európai városai, utcái, házai, sok-sok jellegzetes figurája. Egy-két vonással felskiccelt, Chagallnak való alakok. A második felében ugyanaz a világ, ugyanaz a Chagall-kép össze- és szétfolyik, groteszk kavalkádba megy át, amelyben a reális rendszeresen áttűnik az irreálisba és vissza.

Ugyanakkor mégis fegyelmezett, mert közben ez az egész rettentő csodavilág egyetlen láthatatlan akaratnak és rendnek látszik engedelmeskedni. Ezen lepődtem meg a legjobban, Singer más művei nem ehhez szoktattak hozzá. Jasa Mazur személyében az első (és, gyanítom, az utolsó) olyan Singer-hőssel találkoztam, aki nem magányos. Na jó, egy kicsit. Na jó, éppen eléggé. De azért az ő magányát és az ő sorsát egy lapon nem lehet említeni A hét kicsi suszter vagy a Rövid péntek üres világba kivettetett, utat találni képtelen antihőseiével.

Jasa Mazur történetéből éppen ezért egy mondatot biztosan magammal fogok vinni további életembe:

Alighanem valamilyen szövetségben áll Istennel, mert ott helyben elnyerte büntetését.

* A Modern Könyvtár-sorozat meg az Európa Zsebkönyvek-sorozat is állandóan ezt csinálja. Mégis hogy gondolták ezt?! A kilencvenes évek előtt senki se tudott fülszöveget írni?! Vagy az olvasók azt szerették, ha előre megmondják nekik a végét?! Ja, és még egy megjegyzés: ahol a fülszöveg nem spoileres, ott hazudik.
** Azon a ponton vettem észre, hogy összekevertem egy másik Singer-regénnyel, amelyet szintén régen el akarok már olvasni. Khm.

Ezt 2017. szeptember 11-én írtam. 

Pontszám: 10/8

Megmondtam, hogy ha én még egyszer belekezdek egy négyszáz oldalon felüli klasszikus gótikus műbe, akkor lőjetek le!
Erre föl mit csináltok?! Nem lőtök! Így számítson rátok az ember…
Na jó, azért nem volt ez olyan rossz. Csak poros. De nagyságrendekkel jobb, mint az Uncle Silas. Mondjuk, annál nem nehéz.

Nem egyetlen regényről van itt szó, hanem egy kerettörténetbe illesztett öt kisregényről. Szépséghiba, hogy egy idő után gyakorlatilag elfelejtődik a kerettörténet. Még nagyobb szépséghiba, hogy azért felejtődik el, mert a negyedik kisregény végkifejlete után a világon semmi szükség nincs is rá. Dicsérni való, hogy az öt kisregény elrendezése ettől függetlenül tökéletes, és sorrendjük önmagában is jelentőséggel bír.

A kötetcím Szent Pál apostoltól való (1Kor 13,12), és magyarul Károli fordításában úgy terjedt el, hogy „tükör által, homályosan”. A teljes mondat ugyanebben a fordításban úgy hangzik, hogy „Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig [ti. a halál után] színről színre; most rész szerint van bennem az ismeret, akkor pedig úgy ismerek majd, amint én is megismertettem.”

A kerettörténet főszereplője dr. Hesselius, aki nem a testet és nem is a lelket gyógyítja, hanem mindkettőt, pontosabban: olyan betegségeket, amelyekben a kettő összekapcsolódik. A korabeli természettudományt elválaszthatatlanul összeköti a spirituális irányzatokkal, sőt az okkultizmussal. (Ellentétben az Uncle Silasszal, ez a könyv nem azért idézi Swedenborgot, hogy rögtön el is feledkezzen róla.) Az öt történet, amelyet leír, elvileg öt esettanulmány. Dr. Hesselius kezdettől fogva hangoztatja, hogy olyan történeteket fog elmesélni, amelyek főszereplői már életükben megnyílni látták a határt evilág és túlvilág között, vagyis többet láttak, mint amennyit embernek látnia lehet és szabad, és ez volt a betegségük oka, a gyógyuláshoz pedig a határok bezárása szükségeltetett (volna). 

(A kép Swedenborgot ábrázolja, itt találtam.)

Engem, aki huszonéves korom óta olvasok misztikusokat (oké, nem folyamatosan, de azért rendszeresen), már ez is meglepett. Sok mindenre láttam már példát a misztikus irodalomban, de hogy valaki úgy kezelje ezt a fajta határátlépést, mint olyasmit, amitől az embert, mint valami kisgyereket, jótékonyan óvni kell, olyat még nem. Ennek megfelelően ezekben a történetekben a létezők, amelyekkel a szereplők találkoznak, kivétel nélkül rosszindulatúak. Istenhez az égegyvilágon semmi közük, sőt gyűlölnek mindent, ami bármiféle keresztény szertartáshoz vagy imádsághoz köthető. Az egy dolog, hogy egynémely szereplő meg is érdemli a rosszindulatot.

Igazából mind az öt elbeszélés/kisregény megérdemelné, hogy külön szóljak róla, de annyi időm/energiám sajna nincs. Kettőről már egyébként is szóltam: a Zöld tea és A vigyázó szem külön elbeszélésként is megjelent itt és itt, némiképp rövidítve, ami rájuk is fért, de nagyon. Le Fanunak rettentő szómenése van! És amikor azt írom, hogy „rettentő”, akkor nem túlzok, hanem tényt állapítok meg! Ezért is vontam le egy pontot, ami kettő volt a negyedik kisregény olvasása előtt. Aztán kicsit fölkúszott.

A negyedik kisregény megérdemli helyét az 1001-es listán. Nyugodtan feltehették volna az egész kötetet, mert így teljes a kép. Azt mondom, hiba a negyedik kisregényt külön publikálni, szerintem önmagában jóval kisebbet „üt”, legalábbis ha a mai magas ingerküszöböt nézem. Ugyanígy hiba volt ezt a címet adni az egész kötet magyar fordításának, bár 1984-ben nehezen hagyhatták volna meg a biblikus címet. Ez a történet ugyanis kakukktojás, és a hatása nagy részét azért tudja kifejteni, mert pont ebben a kötetben, pont a negyedik helyen áll. Többet spoiler nélkül nem mondhatok. (Kép innen.)

Én szóltam, hogy spoiler jön! A bekezdés végéig folytatódik is! SPOILER Ebben a regényben maximum a főhős hiszékenysége a fantasztikus, egyébként klasszikus detektívtörténet, abból az időből, amikor a műfajnak még nem volt kötelező kelléke a – detektív. Aki megjelenik az egész történetben vagy háromszor összesen. Mivel fantasztikus történetek kerítik elöl-hátul, az olvasó egy ideig még akár osztozhat is a főszereplő hiszékenységében, és hagyhatja magát illúziók által elkábítani. Ha a körítés hiányzik, az olvasó sokkal, de sokkal hamarabb rájön, hogy szegény főszereplőt mennyire átvágják a palánkon. Mondjuk, én így is nagyon hamar rájöttem, de én 1. vén vagyok, mint az országút, 2. huszonhárom évesen is legalább egy nagyságrenddel óvatosabb voltam, 3. túl sok Agatha Christie-t olvastam. Aki szerintem épített is Le Fanu történeteire, legalábbis nekem elég gyakran beugrott olvasás közben „A Sztümphalosz-tó madarai”. És több mint valószínű, hogy a kísértettörténeteket meg Conan Doyle használta fel, oly módon megcsavarva, hogy minden racionális magyarázatot kapjon. Mindkét szerző részéről abszolút tiszteletteljes az újrafeldolgozás, és egész biztos, hogy a műveik megjelenésekor az angol anyanyelvű olvasóik értették is az utalásokat. SPOILER VÉGE

Az utolsó történet a leginkább irracionális az egész kötetben. Ebben nincs véletlen átlátás a túlsó oldalra, nincs szellemlény, amelyet ki lehet zárni a világunkból, ebben, kérem, vámpír van.* Nem is igazán illik a kötetbe – bár ha valahová, akkor tényleg a végére –, talán ezért nem zárul be utána a megnyitott keret. Viszont lélektanilag határozottan megér egy tanulmányt. (Az illusztrációt itt találtam.)

Határozottan megérne az egész kötet egy tanulmányt. Mert a hátterül szolgáló viktoriánus korról még nem is szóltam egy árva szót se. Amelyik mindennél erősebben tapasztalta, hogy Anglia határai folyamatosan tágulnak, és világbirodalmat látott maga körül, de ettől elválaszthatatlanul azt is, hogy nemcsak kifelé, hanem befelé is átjárhatóvá váltak azok a határok, amitől az összes becsületes brit állampolgár mindjárt tele lett fóbiákkal. Hogy ennek mi köze a fent említett misztikus határnyitogatásokhoz, jelesül egy ír szerző művében – azt döntse el a t. olvasó. 

* A lábjegyzet SPOILERt tartalmaz. Meg fura hősnő, akit állandóan okosnak és intelligensnek dicsérnek, ehhez képest utolsóként jön rá, kivel van dolga. Mondjuk, egyértelműen hülyének nem tarthatom, végül is Le Fanu vámpírregénye az elsők közül való, amikor a hősnők még nem olvastak minden bokorban Alkonyatot. 

Pontszám: 10/9

Ezt 2017. szeptember 7-én írtam.

Nagyon ijesztő, kiválóan megírt, könnyen olvasható, hajnali-egyig-le-nem-tehetősen izgalmas, fojtogató hatású példázat a fanatizmusról. A középkorban játszódik, 1938-ban (!) íródott, sajnos időtlen, kortól és kultúrától független.

Szlovén író műve, a jelek szerint világhírű, mindenesetre az 1001-es listán rajta van, a szolnoki könyvtár egyetlen példányát pedig már rég megfosztották védőborítójától, és ragasztani is kellett, szóval forgatják rendesen. Elsőként a méreteitől lehet megijedni, de nem kell: fogalmam sincs, miért kellett ilyen önvédelmi eszköznek beillő módon forgalmazni, a betűi nagyok, a margók szélesek, feleennyi papírból kijött volna. Olvasni tényleg gyorsan lehet, kb. háromestés mű, amennyiben reggel korán kell kelni.
Amiről szól, na, attól már megijedhet a nagyérdemű.

De arról meg nem nagyon tudok spoiler nélkül beszélni. A fülszöveg is spoileres, ne tessék belenézni. A regény akkor igazán izgalmas, ha tényleg mindent a szereplőkkel együtt tud meg az ember. Mert két mellékszereplő nézőpontjával indít a szöveg, akiknek vagy halvány sejtelmük sincs, mi az a hely, ahová kerülnek, vagy csak éppen sejtelmük van, és az is téves. A középpont: Alamut vára a XI. században, ahol az események 90%-a játszódik, még akkor is, ha a szereplők azt hiszik, kikerülnek onnan. Azoknak, akik értik, mi folyik benne, félelmetes, klausztrofób hely, de csak akkor mutatkozik meg így, ha valaki rájön, hogy rab. A legtöbben nem jönnek rá. Aki pedig nem látja a rácsait… annak a helyzetébe belegondolni se jó.

Azt talán spoiler nélkül is elárulhatom, hogy az illúziók könyve ez a regény. Annak minden fajtája felvonul. Van itt jó nagy színpaddal, sok díszlettel és színésszel működő, minden részletében gondosan megtervezett csalás. Vannak egyéni, személyes ábrándok, amelyeket igen-igen fájdalmas látni. Van elvont, ám megismerhetetlen igazság… és van olyan lepel is, amely mögött valószínűleg nincs más, csak a nagy semmi. Ez a legijesztőbb.

SPOILER Meg az, hogy a bábjátékos, aki a szálakat mozgatja, olyan célokat követ, amelyeket akár tiszteletre méltónak is lehetne tekinteni. De ettől még ő maga szörnyű marad, és nem, nem igaz, hogy a cél szentesítené az eszközt. A műve pedig túlnő rajta, egy idő után nem is tudja irányítani. SPOILER VÉGE

Ezt 2017. augusztus 31-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Ez a könyv egy (több) csirkefogóról szól, minek megfelelően már a címe is csalás.
Annak kéne odaírva lenni, hogy „Grimmelshausen összes művei”.

Maga a Simplicissimus csak az első kötetet teszi ki. A többi annak az első, második, x-edik folytatása. Értsd: Grimmelshausen már a XVII. században rájött, hogy a sikeres műveket először nyújtani köll, mint a rétestésztát, aztán meg minél több bőrt lehúzni róla sorozatosítani, ha meg akar élni belőle a szerző.
Ennek megfelelően egyrészt elég egyenetlen a színvonal (de legalábbis az én érdeklődésem foka), másrészt a szereplők a legelképesztőbb módokon bukkannak fel újra meg újra, időnként megváltozott jellemmel, és a klasszikus hibát is elköveti Grimmelshausen: az utolsó részben előhoz egy mellékszereplőt, aki amúgy a legelsőben meghalt.

De ez mind nem baj. A barokk korban divat volt a szélsőségek ábrázolása és a terjengősség, úgyszintén az irgalmatlan mennyiségű elmélkedés (és ezekből Grimmelshausen korához képest még keveset is használ!), meg azt se lehet elvárni a szerzőtől, hogy előre rájöjjön, hogy a műve klasszikus lesz, és megfeleltesse a pár száz évvel későbbi irodalmi ízlésnek, hátha a saját korában éhen hal.

Az nincs rendben, hogy a pár száz évvel későbbi szerkesztő ezt így odahajította a nép elé. Untig elég lett volna a kétharmadát kiadni ezen a címen, a maradékot meg külön kötetben, számozott kiadásban, gyönyörű borítóval, rányomtatva, hogy „gyűjtőknek és hardcore fanoknak”. Mert én tág tűrésű olvasó vagyok, de a madárfészkes mese második felétől kezdve már rendszeresen gyorsolvasásra kapcsoltam, és most se értem, minek kellett a barokk viccgyűjteményt kalendáriumot is beilleszteni a végébe, azon kívül, hogy Simplicissimus jegyzi. (Kép innen.)

Amúgy nagyon örülök, hogy elolvastam, bár nagyon sokáig kellene élnem, és nagyon el kellene fogyniuk a könyveknek körülöttem ahhoz, hogy én ebbe belefogjak még egyszer. Monumentális szöveg, nagyon barokk. Egyetértek az utószóval abban, hogy attól lett ez nagy háborús regény, hogy az összes főszereplője népi alak. (Függetlenül attól, hogy elég gyakoriak közöttük az elveszett vagy törvénytelen arisztokrata ivadékok. A sorsukra ez kevés befolyással van.) Vagyis olyan figurák, akik nem irányítják a háborút – maximum egy-két csata megnyerésében vállalnak szerepet –, hanem sodródnak vele. Az esetek 99%-ában úgy, hogy az egész harmincéves háborúból semmit nem értenek. Még azt sem értik, hogy nem német háborút, hanem tulajdonképpen világháborút élnek át. A legokosabbak se látnak tovább az orruknál, vagyis a saját anyagi érdeküknél, kalandvágyuknál, vándorkedvüknél, testi vágyaiknál, lelki üdvösségüknél – mert mindezek egyaránt felbukkannak, ha nem is minden főszereplőnél azonos arányban. Nincs is igényük arra, hogy ennél többet próbáljanak átlátni, pedig némelyikük elég intelligens lenne hozzá. Na de hát barokk szereplők, gyakran egész mást tartanak fontosnak, mint mi. Nem beszélve arról, hogy harminc év, az harminc év… egy generáció nőtt fel úgy, hogy mindennapos élményük volt a rablás, az erőszak, a brutális halál. (Kép innen.)

Viszont mivel ők népi alakok is, és többnyire alulnézetből figyelik koruk társadalmát, nagyon alapos, részletes rajzot adnak róla, legalább öt különböző nézőpontból. Alaptapasztalatuk, hogy a szerencse forgandó, és ezt a közhelyet azzal teszik elevenné, hogy folyamatosan a saját bőrükön érzik. Ebben a háborúban megeshet, hogy az ember aranyat, lovat, kocsit zsákmányol (mondjuk, azon az áron, hogy közvetlen közelből keresztüllője egy életéért könyörgő sebesült fejét), és megeshet, hogy elveszíti egyik-másik testrészét, vagy a szeretteit (az életéről most nem beszélek, ezzel a veszteséggel egyik főszereplő se számol komolyan). Megeshet, hogy egyre magasabb rangot kap, és megeshet, hogy az irigyei még a legalacsonyabb rangból is kitúrják. Megeshet, hogy bármit megcselekedhet, amit a természete diktál, viszont az ő társadalmi helyzetében békeidőben elképzelhetetlen volna, tehát teljességében kibontakozhat. És az is megeshet, hogy vele cselekszenek meg bármit mások, tehát a legnagyobb nyomorúságba jut. Ugyanazért a bátor tettért az egyiket égbe magasztalják, a másikat a pornál is mélyebbre alázzák és durván kiröhögik. Ugyanazért az árulásért az egyiket felkötik, a másiknak ezredesi rangot adnak. Megeshet az is, hogy két ember egymásnak esik csak azért, mert másképpen tisztelik ugyanazt az Istent. Sőt nagyon, de nagyon extrém esetben még az is megeshet, hogy nem esnek egymásnak. Itt tényleg minden megeshet, még a csoda is. Ennek a barokk világnak éppen olyan szerves része a fehér és fekete mágia, sőt a fantasztikus lények (pl. víz alatt lélegezni tudó, értelmes, de halhatatlan lélekkel nem bíró lények), mint a legföldhözragadtabb, legnaturalistább leírások. Felfordult világ, vásári komédia.

Csak egyvalami nem eshet meg: hogy bármelyik kisember el tudjon igazodni a XVII. századi Európában. Beleértve az olvasót. A második oldaltól kezdve feladtam, hogy tudjam követni, éppen ki kit gyilkol és miért. A szereplők dettó. Annyira természetes létmódjuk a háború, hogy meg se próbálják követni, mi történik, és saját bevallásuk szerint semmi másnak, csak a vakszerencsének köszönhetik, ha esetleg túlélik. Kb. nyolcan. (A kép Rolf Münzner munkája, és itt találtam.)

Sokszor volt olyan érzésem, hogy középkori művet olvasok, éppen a vásári-felfordult jellege miatt. Azoknak a komédiáknak az örököse, ez biztos. Amitől barokk (szerintem), az először is a terjengőssége. Ez a könyv nyúlik, szétterül, ágakat-bogakat növeszt, és úgy nő, ahogy az Úristen nőni engedi. Ezt senki meg nem metszette. A másik a rendszeresen fel-felbukkanó bizonytalanság, relativitás. Hiába hivatkozik két-három főszereplő is folyamatosan Istenre mint biztos középpontra, hiába hisznek benne (egyébként őszintén és töretlenül), az erkölcsi alapelvek csak úgy recsegnek-ropognak itten. Ebből aztán időnként az következik, hogy a XXI. századi olvasónak a gyomra is felfordul attól, ami történik – igaz, a levont tanulság szerint a XVII. századiénak is forognia kéne.* Máskor pedig az, hogy nem lehet egyértelmű ítéletet hozni egyes cselekedetek fölött, nem lehet valakit pusztán a származása/neme/vallása stb. miatt egyértelmű kategóriákba sorolni, hanem a szereplők is, tetteik is rendszeresen ki-kitörnek azokból a bizonyos kategóriákból. Pl. egy vallásháborúról szóló regényben egyaránt megkapja a magáét katolikus és protestáns – két oldallal később viszont egyaránt értékesnek mutatkozik mindkettő. Egyáltalán itt nagyon gyakran előfordul, hogy harminc oldallal később egész más megítélés alá esik egy szereplő vagy cselekedet, mint harminc oldallal korábban.

A tanulság meg folyamatosan kicsúszik az olvasó kezéből, bármilyen erővel próbálná megtartani az időközben megöregedő és bölccsé váló Simplicissimus. Annál is inkább, mert még az 1200. oldalon is hajlamos időnként visszafiatalodni, és haszontalan vagy éppen vétkes dolgot cselekedni.

Szóval jó könyv ez – csak az olvasó állja ki a próbát…

Ja, és ha ez rajta van az 1001-es listán, akkor kéretik rátenni az Eulenspiegelt is. Köszönöm.

Utóirat:
Onnan tudtam, hogy létezik ez a könyv, hogy Brecht Kurázsi mamájának volt a forrása, amelyről egyébként itt írtam. Azt is tudtam, hogy van benne Kurázsi nevű szereplő. Kb. ennyivel ki is merültek a könyvről szerzett előzetes ismereteim.
De ezt a Kurázsit nem hagyhatom szó nélkül.
A legösszetettebb jellem az egész könyvben. Nem tudom, hogy barokk kori olvasóként rokon- vagy ellenszenvesnek kellett volna-e látnom ezt a nőt, de gyanítom, hogy mind a kettő. Mert erkölcse, az nincs neki. Nem erkölcstelen, hanem egyszerűen nem ismeri ezt a fogalmat, és nem is érdekli egyáltalán. Ő az egyetlen a főszereplők közül, akit a legkevésbé se hat meg, hogy őneki a lelki üdvével foglalkozni kéne. Az első, amit szeret, az a… hm, hogy fogalmazzam… testi szerelem, a második a háború, ismét csak fizikailag: lóra, azt' üsd, vágd, nem apád. Tökmindegy, ki az aktuális ellenség. Nem utálja, csak üti. A harmadik a pénz. Ezért a háromért, ha kell, lop, csal, hazudik. Ha nem kell, akkor is. És hogy mindezzel együtt mégsem utálható (persze nem is szerethető) egyértelműen, annak az az oka, hogy bátor, okos, büszke, vidám, kiváló és ötletes szervező, a legnyomorultabb megaláztatást is feldolgozza, és nem fut a sorsa elől, hanem vállalja. Sem azonosulni nem lehet vele, sem elidegenedni tőle. Azt pedig, hogy nemcsak én, a modern olvasó látom őt így, hanem a regény is, a megjelenéséből gondolom. Mindig van benne valami idegen, valami megvetésre méltó, de mindig hangsúlyozza a szöveg azt is, hogy mennyi méltósága van.
NB.: A regényben sokkal vidámabb, mint a drámában. Nincsenek gyerekei, sőt igazából senki, akit szeret, így jóval kisebb a tétje a rossz döntéseinek, mint a drámában. Távolról sem könnyű a sorsa, de csak önmagáért tartozik felelősséggel, így viselhető. Egyébként személyesen róla is készült színdarab, mindennemű átírás nélkül, a képet is onnan vettem, itt a forrásom.

* Ez tetszett, és ezért még a rengeteg prédikációt is megbocsátottam a szereplőknek: mert olyan helyzeteket nyilvánítottak egyértelműen elítélendőnek, amelyeket az előadásmód alapján a korabeli olvasók nagyon is komikusnak tekinthettek. Az elbeszélő pedig mindannyiszor rájuk szól: ne röhögjetek, szamarak, az ilyesmiken nem is csak egy ember üdvössége vagy kárhozata múlik!

Pontszám: 10/8

Ezt 2017. augusztus 29-én írtam.