…de én nem szeretem Raymond Chandlert. :(

Tíz pont a megírás minősége, hat az élmény, átlagoltam. Nagyon jó könyv ez – igen-igen tudhatnak írni abban a Montenegróban, az eddigi onnan olvasott könyveim* magas művészi színvonalat képviselnek –, csak nem nekem való.

Pedig az elején úgy tűnt. Van benne holttest, detektív és nyomozás, vannak benne eltűnő könyvek, amelyek után szintén nyomozni kell, van benne történelem, háborúval és jó sok vérrel, elvégre a Balkánon volnánk, vagy mi, meg van benne bonyolult elbeszélői struktúra is, posztmodernnel elegy, nyomokban mágikus realizmust tartalmazhat, és még egy speciálisan kelet-európai apokalipszis is belefér ebbe a százhúsz oldalba anélkül, hogy megterhelné.

Csak az én gyomromat terheli meg. Egyfolytában azt nézegettem, hogy mennyi van még a végéig. Pedig engem a nyomasztás nem szokott zavarni. És még csak több kosz sincs benne, mint A kárhozott városban.

Mégse nekem való. Ahhoz túl kevés benne a Borges/Eco-vonal, és túl sok a Chandler. Túl kevés a fantasztikus világmagyarázó-oknyomozó történet, és túl sok a fejesugrás a bűnös lelkek közé. Két ember között a legrövidebb út a konyhakés. Francba. 

* Mind a kettő. :)

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2017. október 27-én írtam. 

Pontszám: 10/8

Lassan, szépen áradó északi mese, amely az Egyenlítő közelében játszódik.
Gyönyörűséges szerelmi vallomás egy kontinenshez.

Igen, tudom, mind a két fülszövege a filmre hivatkozik, és romantikus történetet ígér. Ne dőljetek be nekik. Teljesen mindegy, hogy Karen Blixen mit érzett vagy nem érzett a kenyai kávéfarmján a tízes évektől a harmincas évekig: ennek a regénynek az elbeszélője mindenekfölött Afrikát szereti. A maga arisztokratikus módján. És olyan erővel mesél róla, ahogy az észak-európai klasszikus mesemondók tudnak. Lagerlöf, Undset, Brigadere, Kekkonen, Sillanpää, Sakse – akiket ismerek.* De biztosan akad még arrafelé több is ebből a fajtából.

Anekdotafüzérnek nevezhetném a leginkább ezt a regényt, amelyeket a helyszín, a bizonyos kenyai kávéfarm köt össze. Az időrendi sorrend is csak nyomokban lelhető fel közöttük, inkább jellegzetes emberek, állatok köré szerveződnek, vagy egyszerűen csak az emlékezés szabad asszociációi kötik össze őket. Arcok, alakok, egyéniségek bukkannak fel a múltból, akik társadalmilag szigorú hierarchiában éltek a maguk idejében, de az emlékezet nagy demokrata, egymás mellé rendeli őket, sőt akárhányszor az alárendeltet emeli ki jobban. És persze összeköti őket az elbeszélő figyelő szeme, amely (az értékelések alapján elvárthoz képest) jóval kevesebbszer nézi a világot a puska irányzékán keresztül. Néha öl, de sokkal többször „csak” néz, értelmez, befogad.

Meg észreveszi, hogy őt is nézik, értelmezik, befogadják. És tudomásul is veszi, akkor is, ha sejti, hogy egyáltalán nem úgy látják a helybéliek őt meg a hatalmát, ahogyan azt az európai gondolja.

Nem éreztem azt, hogy folyamatosan hangsúlyozná a saját felsőbbrendűségét, sőt. Nagyon összetett elbeszélő ez: ott van benne a (számomra ellenszenves) gyarmatosító, aki természetesnek tartja, ha kiszolgálják, de ott van az alárendeltjeiért felelősséget érző vezető is, és ott van az otthonra vágyó ember, aki idegen földön talál hazát és szabadságot magának. Sőt: ott van a pogány dánok leszármazottja, aki elismeri, hogy alig három emberöltővel korábban az ősei még írni-olvasni sem tudtak. És igen: ott van az arisztokrata, aki a más kontinens más kultúrájában is felismeri és tiszteli az ottani arisztokratát.

Valamint egy idő után jobban szereti nézni az állatokat, mint vadászni rájuk. :) Amivel nálam máris nyert ügye van. Ha pedig még olyan hosszú téli estékre való anekdotafüzér is ráadásul, mint a Gösta Berling, akkor pláne.

* A mágikus realisták is, de őket most nem sorolom ide, megtévesztő lenne. Ebben a Blixen-regényben nincs mágikus realizmus. Csak mese, vagonszám. 

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok. 

Ezt 2017. október 25-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Újraolvasás vége.
Tudta, hogy mit csinál, aki úgy döntött, hogy ezt a két művet egy kötetben adja ki. Így érdemes. Egymással szemben a nyár és a kora tél, a fiatalság és az öregség, a fény és a köd, az életbe induló és a halálba térő Toldi.* Ismétlik és variálják ugyanazokat a motívumokat: mindent újra, de semmit ugyanúgy. Mint egymás tükörképe, olyanok így szembeállítva.

A Toldi: mese felnőtteknek.

Nem mondom, hogy gyerek kezébe nem való, sem azt, hogy gyerekként nem szerettem, ellenkezőleg.** De felnőtteknek készült, tessék tudomásul venni.

Nekik is van igényük rá, hogy olyan művet olvassanak, amelyiknek a szereplőivel (persze vérmérséklet szerint) azonosulni lehet. Amelyik komoly történelmi tényeken alapszik, de azért van benne elnyomott és a jogait mégis kiharcoló kisebb fiú (egyszer azt mondja rá az elbeszélő, hogy „hatalmas gyerek”), gonosz testvér, hűséges cseléd, távolból segítő tündéri édesanya és igazságos király. Nahát. Mert ez olyan mese, hogy kezdettől fogva borítékolni lehet, ki győz és ki veszít. Vagy hogy aki a főszereplő ellensége, az csakis aljas mocsok gazember lehet: a testvére átvitt értelemben a háta mögött áskálódik, a cseh bajnok szó szerint a háta mögül próbál támadni. De azért olyan jó hatvanadjára is végigizgulni, hogy ugye megint legyőzi, ugye megint kegyelmet kap, ugye megint hiábavaló a csúf ármány, mert Toldinak hátul is van szeme, Lajos király pedig átlát minden cselszövésen, mert ő a definíció szerinti tökéletes uralkodó? 

Gyönyörűséges-mosolygós látomás, amelyikben még éjszaka is világos van, és semmi komoly baj nem fenyegeti a jókat…
…bár azért azt a lábjegyzetet tessék újra megnézni. Egyébként a hanglemez borítójától is féltem tízéves koromban. Meg a Básti Lajos hangjától.

Emellett pedig természetesen ahogy az egész meg van írva, úgy csak ez a szerény zseni tudott írni. Nincs benne egyetlen fölösleges szó sem. Nem azért van rímekben írva, mert úgy „szebb”. Azért van rímekben írva, mert másképp nem lehetett és kész. Hogy a mese közben másfél-két sor erejéig fel-felbukkan egy-egy realisztikus életkép, egy-egy apró megfigyelés, amire a felnőtt olvasó rácsodálkozhat – jé, ez tényleg így van, de felező tizenkettesben is el lehet mondani? –, máskor meg vidáman humorizál az elbeszélő a sírok közül Bence nyakába ugró Toldin, az csupa-csupa ízlelgetni való csemege.

Aki el akarja olvasni a Toldi estéjét, és nem tudja kívülről a Toldit, az mindenképp olvassa újra ezt is előtte.

A Toldi estéje: minden, csak nem mese.

Ugyanazon a nyelven szól, egészen másról. Ugyanaz a tér, ugyanazok a szereplők, ugyanazok a motívumok, csak az idő nem ugyanaz, és ez mindent megváltoztat.

Semmi nem egyértelmű, semmi nem világos (még a nappal sem: állandóan köd van), semmi sincs a maga helyén, Toldi a legkevésbé; még az sincs, akinek igaza legyen. Itt nem nyer senki a vitában, maximum kihal belőle. Pedig meg lehetne öregedni szépen is: ha minden a helyén volna, akkor a kor meghozta volna a főszereplők számára a bölcsességet is. Csak hát a bölcs öregek ebből a műből hiányoznak. Az ifjú hősből keserű, önsajnáló öregember lett, a jó királyból sértődős, gyenge lábú vénség, akit észre se vesznek az utcán, a tündéri édesanyának csak a sírja van meg, a hűséges cselédnek csak a fia maradt itt komikus Sancho Panzának, a gonosz testvért régen elintézték a farkasok, a legyőzendő olasz bajnok meg – ó, a francba, egész rokonszenves! Hogy lehet itt bárkivel azonosulni?!*** 

A fiatal Toldi gyerek, aki mesebeli játéknak tekint minden erőmutatványt. Az öreg Toldi minden mozdulatának embertelen súlya van, a nyilai dárdának illenek be, a pajzsa roppant nagy, a buzogánya félmázsás, a harci jelenete vér-, por- és izzadságszagú, egyetlen mai kosztümös filmből se lógna ki. Pontos kép és komoly. Csak Bence a vicces, ahogy egy igazi Sancho Panzához illik. Arany azt is tudja, hogyan és mennyi humort kell adagolni a megjelenésükbe.

És hát: a fiatal Toldi történetében még vidám kis epizód, hogy a temetőben alszik, és onnan ugrik rá örömében a közeledő Bencére; az öreg Toldi történetében viszont már állandó jelenlét a halál. Mindenki meg van győződve róla, hogy halott, szó szerint a sírból ugrik ki, amikor megtudja, hogy még szükség van rá, szerzetesnek öltözik, aki utolsó kenetet hoz, és aki látja, egytől egyig kísértetnek nézi. Hiszen az is: a saját kísértete. A korszaknak, amelynek a hőse volt, már vége, és a legtöbb szereplő szerint nem is lett volna szabad túlélnie. A semmiből jön bajt vívni, aztán ugyanoda távozik. (A kép forrása: Public Domain Pictures.)

Ja, egyébként a tükör itt, a Toldi estéjénél, el van törve. Ahogy az már a vén tükrökhöz illik. Hiányzik a fele. Szerintem centire ugyanolyan hosszú, mint a Toldi, viszont csak hat ének, nem tizenkettő, mint az. Mert ez ott kezdődik, ahol a Toldi a feléhez ért: ahol a hős megtudja, hogy feladata van. Minden, ami a Toldiban a feladat előtt lezajlik, hiányzik innen, és nincs is rá szükség: az öregnek már nem kell a családjával, a környezetével megküzdeni, mint a mesebeli kisebb gyereknek. Sajnos. Úgy valószínűleg könnyebb lenne neki. De ebben a második részben semmi nem könnyű.

Egyik rész sem semlegesíti a másikat. Kizárják, de nem érvénytelenítik egymást. Mindkettőre szükség van. Ez a legszebb benne.

* Annyi mágiának valót olvastam mostanában, hogy még az is eszembe jut: szangvinikus és melankolikus. 
** Megjegyzés: Maradandó traumát okozott viszont tízévesen, hogy a farkaskölyköket eltapossák, hogy az agyonütött katona teste szétmállik, és mindenekelőtt az, hogy amikor Toldi megszorítja a cseh bajnok kezét, akkor annak kinyílik az ujjai hegye, és kijön a vére. Jáj. Most is libabőrös leszek.
*** A következő lábjegyzet SPOILEReket tartalmaz! A fiatal Toldi akaratlanul, pusztán a nagy ereje miatt gyilkosságba esik, de legyőzi a bikát, aztán megmenti az ország becsületét, és kegyelmet kap. Az öreg Toldi is ugyanígy követi el ugyanezt a bűnt – de sajnos csak az után, hogy megmentette az ország becsületét, és nem egy névtelen katonát öl meg, hanem három udvarbeli nemes úr fiát, és utána úgy gázol keresztül a tömegen, mint a megvadult bika. (Tényleg ezt a hasonlatot használja rá a szöveg.) Ő maga változik megfékezni való vaddá. Kegyelem nincs, csak méltányosság. A fiatal Toldi bosszút akar állni a megölt testvérekért az aljas ellenfélen, és sikerrel jár. Az öreg nem is tud a testvérekről, akiket az igencsak lovagias ellenfél nem is szándékosan ölt meg. Csak jön robogva, végrehajtja a hóhérmunkát, aztán ott hagyja az egészet, és kicsordul a könnye az önsajnálattól, mert nem jönnek utána rögtön ünnepelni. Az ifjú Lajos király mindent észrevesz, még azt is, amit titkolnak előle; az öreg Lajos király már azt se látja, ami az orra előtt van, még a legjobb barátját se ismeri föl, mert hát hogy nézne ki, ha a lovagkirály feltenné a szemüvegét? 

Pontszám: 10/10

Ezt 2017. október 23-án írtam. 

Fene tudja, hány pont, mert nem az én műfajom. Egy verseny miatt olvastam.

A történetet persze rég ismertem, gyerekkoromban többször is leadta a tévé, élveztük, jókat nevettünk rajta, a szállóigét meg elég könnyű kívülről megtanulni. Méltányolni is tudom: gördülékeny, gyors lefolyású és szép szöveg, szerkezetileg jól összefogva, a reneszánsz háttérbe jól beépítve, a szenvedélyek tombolnak, a poénok ülnek… 

…csak hát akkor se az én műfajom ez az adok-kapok.
Pedig még mesének is el lehetne adni. Van benne hideg, könyörtelen úrnő, buzgón szerelmes lovag, büszke mind a kettő, ki is nyírnák egymást, ha közbe nem lépne az igazságos király, és persze kell még egy élelmes szolga, három még élelmesebb társnő, akkor pedig már csak az udvari bolond hiányzik… Mese, vagy ha már drámáról beszélünk, klasszikus komédia, reneszánsz szenvedéllyel, erős szecessziós beütéssel, femme fatale-lal. A beszéd és a hallgatás ellentétpárjáról jókat lehetne gondolkodni is, beszélgetni is, és tetszik, ahogy eljátszik velük a szöveg.

Csak maga a történet nem tetszik. Az úrnő megmondja a lovagnak világosan, hogy nem akarja, a lovag hódolva eped, az úrnő mégis akarja, de mégis inkább kegyetlen próbának veti alá, de nagyon szerelmes, de a lovag is, de egyik se vallja be, áh! Őszintén? Idegesített és untam. Százszor inkább egy harmadvonalbeli Jókai*, mint ez.

* Úgy értem, Jókai életművén belül harmadvonalbeli. Nem az egész Jókai a harmadvonalbeli, Isten őrizz. 

Ezt 2017. október 10-én írtam.

Tudjátok mit? Tetszett.
Pedig nem vettem volna kézbe magamtól, vagyis ha nem hirdetik meg versenyfeladatnak.

Tótfalusi István neve* persze garancia arra, hogy szép, olvasmányos, nagy felkészültséggel megírt** szöveget kapok, Wagner operáit is szeretem, bár mértékkel,*** csak hát na, amióta kinőttem a gyerekkorból, sose szerettem az „átírt” történeteket. Adják ide az eredetit, ld. szövegkönyvek, esetleg eposz. Illetve ne adják, minek, olvastam mind a kettőt. 

De azért nem bánom, hogy megvettem ezt a szépségeset.

Mert ez szépséges. Nagyon. Szerintem tökéletesen megvalósítja a célját: hogy egyszerre népszerűsítse a germán mitológiát és Wagner világát. Aki ezt a könyvet elolvassa – tizenkettőtől száztizenkét éves korig –, és nem sokall be a tizedik oldalon a rengeteg fura névtől, annak szerintem hamarosan igénye támad Wagnert hallgatni, és nem lesz meglőve akkor sem, ha a kezébe nyomják valamelyik északi nép mítoszait. Vagy A Gyűrűk Urát. Mert Tótfalusi sehol nem mondja ki, hogy Tolkien mennyit merített a germán (meg persze kelta stb.) mitológiából, de csak az nem látja Gollamot meg Gandalfot meg Smaugot meg a többieket, aki átaludta az elmúlt pár évtizedet. És azt is megtudjuk, honnan került a Harry Potterbe Fenrir Greyback. Ügyes dolog ilyen módon meglovagolni a sikerregények népszerűségét, és a fantasyk felől vonni be az olvasókat a mítoszok és mondák világába.

Mindennek a gyűrű volt az oka. Nem Fafnirtől félt Odin, mert a bamba óriás nem használta fel a bűvös szerszámok erejét a világ leigázására. Minden kincsét egy hatalmas barlangban halmozta fel, majd sárkánnyá változott, és ebben a barlangban őrizte azóta is beláthatatlan gazdagságát. Azt viszont tudta az istenek ura, hogy Alberich nem fog nyugodni, amíg a gyűrűt vissza nem szerzi, s akkor a nibelungok kincsével megnyeri az óriások szövetségét, és velük együtt, népe élén, az istenek ellen tör.

(...)

Az istenek megteremtették még a törpék népét, a nibelungokat, azaz „ködfiakat”, hogy a hegyek mélyén, barlangok rejtekein kovácsolják az égiek számára a színarany fegyvereket, edényeket és csillogó csecsebecséket. Ezeknek az emberkéknek hihetetlenül ügyes volt a kezük, és roppant találékony az eszük.

(...)

– Fejem teszem fel három kérdésed ellenében. Ha egy is akad, amire nem tudom a választ, fejem a tiéd lesz.
Ilyen játékok szokásban voltak akkoriban az északi vidékeken, és akik játszották, igen komolyan vették.

Egyébként (szerintem) könnyen olvasható, rövid szöveg, de egyáltalán nem azért, mintha „butítva” lenne. (Az Eddát olvastam, igenis kell az az átdolgozás!) Ellenkezőleg: még hozzá is teszi a Wagner-művekhez a mitológiai hátteret, kerettörténetet adva a négy opera meséjének. Hanem pusztán azért, mert se nem énekelnek, se nem zenélnek benne. Az oldalszám így alacsony marad, és tovább csökken, ha leszámítjuk belőle az üres töltelékoldalakat és a sokszor egész oldalas, sőt kétoldalas illusztrációkat.

No igen. Az illusztrációk. Schmal Róza nevét sohase hallottam korábban, de megjegyzem. Mert amit ehhez a kiadványhoz alkotott, az valóban méltó a szöveghez, sőt akár túl is szárnyalja azt. A képei egyszerű technikákkal, kevés színnel, gyerekrajzokra emlékeztető formákkal készültek, mégis valami egész különleges lett az eredmény. A mítoszokra és – sejtésem szerint – a mítoszokhoz illő művészeti stílusra épülnek, azaz ugyanolyan felkészültségről árulkodnak, mint a szöveg maga. Nem utolsósorban pedig igen-igen mély tudati rétegeket mozgatnak meg bennem. 

Amikor [Odin] ezt eldöntötte, újabb vándorútra kelt a földön. Völsznek nevezte magát, és attól fogva sokfelé tűnt fel a szürke köpenyes vándor, aki hiányzó fél szemét kalapja lelógó karimájával takargatta, s aki fegyver gyanánt csak a Világfa ágából faragott dárdát hordta magával. Sosem maradt tőle messze két hollója; ezek olykor leszálltak a vállára, és fontos híreket hoztak neki a világ más vidékeiről.

Úgyhogy nagyvonalúan megbocsátom még azt is, hogy Siegfriedet (avagy ahogy itt hívják: Szigurdot) világéletemben ki nem állhattam, és most is utálom. Attól még a könyv tízpontos.

NB.: És még jó szaga is van.

* Az Operameséket a folytatásával együtt rongyosra olvastam gyerekkoromban.
** Frissítés tegnap óta: Kiderült, hogy (felkészültségtől függetlenül) a mítosz-kerettörténetben előfordulnak derekas mellélövések, vagyis a szerző meglehetős szabadsággal kezeli az anyagot, amikor átírja gyerekek számára. Az érdeklődés felkeltésére így is kiválóan alkalmas a könyv, ezért nem vonok le csillagot. Viszont ráteszem az „átdolgozás” címkét.
*** Kérdés, beszélhetünk-e a Wagner-operák esetében egyáltalán MÉRTÉKRŐL!

Ezt 2017. október 12-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Újraolvasás vége.
Még mindig tíz pontos a világirodalom első és legnagyobb fanfictionje. 
Mert így, közvetlenül az Íliász után olvasva teljesen egyértelmű, hogy két különböző kéz és elme alkotása a kettő. Tudom, nem én találom fel a spanyolviaszt, de ennyire nyilvánvalónak még sose láttam a különbséget. Ha pedig az Odüsszeiát évtizedekkel később alkották meg, az Íliász ismeretében, annak folytatásaként és maximális tiszteletben tartásával, akkor ezt bizony fanfictionnek hívják.

Miből látszik az Íliász ismerete?
Először is abból, hogy bár a szerző egy mondakörben dolgozik a nagy előddel, véletlenül se mesél el egy jelenetet kétszer. Valahányszor visszatekint valamelyik szereplő a trójai háborúra, kizárólag olyan eseményekre tér ki (faló, Akhilleusz temetése stb.), amelyek az Íliász történetéhez képest még jövő idejűek.
Másodszor abból, hogy kötelezőnek tekinti mindazt, ami által az Íliász műfajt teremtett (ezeket hívjuk ma eposzi kellékeknek), még azt a bizonyos nyolc-tízsoros eposzi hasonlatot is, amelyik az Odüsszeia világában már egyáltalán nem létszükséglet, sőt. Az Íliászba azért kellett, hogy a sok-sok öldöklés közepette legyen hol megpihenni egy kicsit, hogy felidézze a békeidőt és a hétköznapokat. Az Odüsszeiába meg leginkább azért, mert a példakép, az mégiscsak példakép. Hiszen a békeidő és a hétköznapok a cselekmény részei éppen úgy, mint a kaland és a háború.

Miből látszik a különbség? (Más szavakkal: miért szeretem?)
Felnőtt a főhős. Nem nyafog, nem durcáskodik, nem rohangál a nagyobbakhoz, ha el kell intézni valamit. Megy és elintézi. Akkor se esik le a karikagyűrű az ujjáról, ha neki kell dolgozni sk. Nem gyilkoltatja halomra a társait, sőt, az utolsó pillanatig védi őket, mert felelősséget érez irántuk. Egy közösség (az útitársai) kihal mellőle, de nem az ő hibájából. Ha magukra volnának hagyva, korszakokkal hamarabb kihalnának. Egy másik közösséget (az otthon maradottakat), amely hajlandó hallgatni rá, pár nap alatt összefog, gatyába ráz, igazságot tesz közöttük, és mindenkire csak addig haragszik, amíg az megérdemli. Ugyanolyan gyorsan köt békét, mint ahogy a harcot elkezdte.
Azért ő is őriz gyermekies vonásokat, de az csupa rokonszenves dolog, csupa olyasmi, amire a felnőttnek is bőven szüksége van: kíváncsiság, kreativitás (főleg, ha marhaságokat kell kitalálni), alkalmazkodó (átváltozó) készség, tanulékonyság, na meg ritka jó duma.
Ezzel párhuzamosan csökken az istenek befolyása. Az Íliász világában mással se foglalkoznak napi huszonnégy órában, mint a trójai síkkal, vissza se lehet őket tartani, és Zeusz irányít mindent és mindenkit, állandó (bár ölég hatástalan) fenyegetéssel. Itt bezzeg Zeusz a második oldalon elhatárolja magát az emberi világtól, és olyanokat mond az ember vétkeiről meg jogos büntetéséről, amilyeneket az Íliászban ki nem ejtett volna a száján. Aztán behúzza a függönyt, és a továbbiakban kb. kétszer bújik elő az Olümposz tetejéről, rábízza az egészet a lányára meg időnként a fiára (Hermészre). Athéné se úgy viselkedik, mint a trójai síkon lehetett látni. Az Íliászban olyan, mint a többi isten, belemászik a szereplők sorsába, ha kell, ha nem, és utálja a trójaiakat, mert 1 db trójai egyszer nem neki adta az almát, meg különben is, na hol az a Hektór, hadd nyírjam ki. Távolról se. Itt sokkal racionálisabb. Azért szereti Odüsszeuszt, mert az hasonlít rá, és úgy bánik vele, mint a bölcs, tapasztalt nővér az öccsével. „Megy egyedül? Oké, öcskös, büszke vagyok rád. Segítség kell? Ne aggódj, a végén én is jövök, a nagyját úgyis el tudod intézni egyedül. Ha nagyon muszáj, küldöm Hermészt is.”

Persze, hogy engem is a kalandok érdekelnek elsősorban. De az az eposznak csak töredéke. Körzővel-vonalzóval kimérve a negyede. (Látszik a határozott koncepció. A szerkezetét csak dicsérni tudom: ezt biza jól kitalálta, és nem engedte szétfolyni a csinálója. Még azt is tudta, mi az a cliffhanger.) Persze, hogy az a legizgalmasabb, színesebb, fantasztikusabb. De az is biztos, hogy több hely nem kell neki. (Sajnos.) Most már én is látom, hogy a bizonyos nagy utazás a „hiszem is, nem is”-kategóriába tartozik. (Azt bírtam a legjobban, amikor valaki halálkomolyan közli Odüsszeusszal, hogy rajtad aztán látszik, mennyire gyűlölöd a hazugságot. Miközben gyakorlatilag végighazudja az eposzt, egyszer még Athénéval is próbálkozik, de az persze kiröhögi.) Hogy mint valami ókori fantasyt, csak félig veszik komolyan.
Annál is inkább, mert az igazi veszély, az otthon vár a főhősre. A saját házában kell rendet raknia, ahhoz képest a Szkülla meg a Kharübdisz nudli. Ennek kell a tér, az eposz teljes második fele. Meg annak, hogy a fia hogy nő fel a feladathoz. Tanulékony ő is, nemcsak az apja.
(Túlságosan is nagy már a szája a vége fele. Azért az anyjának nem kéne visszabeszélnie, azt egyáltalán nem veszem tőle jó néven, akármilyen értékrend szerint is élnek az eposz szereplői.)

Mert amúgy, bár egyértelműen látszik, mi tekinthető rendnek, mi rendetlenségnek az Odüsszeiában, azért egyáltalán nem lehet itt (sem) elkülöníteni a „jókat” a „rosszaktól”, mint a mesében lehetne. Még az ellenséget is sajnálják, még neki is jár a tisztelet, az elbeszélőtől is. Még a példaértékű hősök se mindig viselkednek olyan nagyon példaértékűen. A hűség meg a józan ész a legbiztosabb értékmérő, de azért nem száz százalékig megbízható egyik sem. Csak, mondjuk, kilencvenötig. :)

Utóirat: Akit érdekel az eposz intelligensen, szépen és az összes összeszedhető háttérismeret birtokában megírt (persze fiktív) keletkezéstörténete, érdemes megnéznie ezt.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2017. október 9-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Sokféle könyv létezik. Van, amelyik gyomorszájon vágja az embert. Van, amelyik megsimogatja a fejét. Más torkon ragadja, és nem engedi el többé. Előfordul olyan, hogy egy könyv vállon veregeti az olvasóját, sőt olyan is, hogy csak mérhetetlen magasságból néz le rá megvetően. De olyan könyvvel nagyon ritkán lehet találkozni, amelyik a legelején meglepetésszerűen elkapja a kezemet, aztán vonszol maga után tökön-paszulyon át, ahogy a jó barát, amikor sürgősen és halaszthatatlanul mondani akar valamit. Valami fájdalmasat, szépet, vicceset, komolyat, fenyegetőt, felemelőt, valamit, amit egyszerűen muszáj elmesélni, üljél le a fenekedre, azt' hallgassad végig, értve vagyok?

Ez a hasonlat nem pusztán esztétikai értékkel bír. Olvasás közben nagyon gyakran éreztem úgy, mintha közeli baráttal beszélgetnék, akivel egyrészt egyezik az emlékeink jó része, másrészt hasonlít a véleményünk is. Ami a véleményünket illeti: nem egyszer köszöntek vissza a regényben olyan cselekmény- és szófordulatok, sőt tulajdonnevek, amelyekre jó nagyokat tudtam bólintani, „aha, én is pont így mondanám”. Ami az emlékeinket: a mű sok-sok utalása népmesékre, könyvekre, filmekre, sőt blogbejegyzésekre majdnem mindig célba talált nálam. Nem állítom, hogy mindegyiket felismertem, de 90%-ukat biztosan.

Ami a „fantasy” címkét illeti, szerintem kell rá, de érdekes, hogy azok a részei tetszettek a legkevésbé, amelyek közvetlenül merítettek az – általam szégyenletesen kevéssé ismert – fantasyirodalomból. Vérhold, egyebek… nekem kicsit kilógtak a történetből, szerintem nyugodtan megállt volna a cselekmény nélkülük is. Magyar népmesékre építő fantasy – nagyon helyes, sok ilyet még!

De ha nem fantasyként olvasom, akkor is működik. Mert ahogy egy kedves értékelő megjegyezte: ez bizony felnőttmese, tizennyolcas karika nélkül.* Azaz sem a szexualitás nem teng túl benne, sem az aortás vérzés,** ellenben olyasmit tud adni az olvasónak, aminek teljes befogadásához (például a fenti utalások felismeréséhez) érettség és tapasztalat kell. No meg népmeseismeret. Ami az előző kettővel nagyon, de nagyon szorosan összefügg – aki nem így gondolja, az gondolkodjon még a dolgon egy kicsit. A legtöbb népmese, különösen, ha nem cenzúrázzák gondos felnőttkezek, egyáltalán nem a simogatós fajtából való, sokkal inkább a gyomrost adó fajtából. Bár ebben a regényben mindkettő megtalálható, meg még a nevelő fajta is (ami egynémely – koruk szerint – felnőttekre is ráfér, khm). Olyan, amelyikkel egy ötéves gyereknek meg lehet tanítani, hogyan vigyázzon magára az utcán, és olyan, amelyik a felnőtt jó mélyre fojtott, elfelejtett tudattartalmait mozdítja meg – vagy éppen a rekeszizmát lépteti működésbe.

A stílus láthatóan szintén gondos munka eredménye, éppen úgy, ahogyan a jó mélyen megalapozott háttér. Érzékletes, kidolgozott. Az illusztrációk az én e-könyvemben persze nem érvényesülnek úgy, ahogyan papíron érvényesülnének, de bármennyire gyönyörűre sikerültek, nekem őszintén szólva nem hiányoztak volna, ha nincsenek. Bocsánat az illusztrátortól – tényleg fantasztikus munkát végzett. Csak hát az a helyzet, hogy a nyelv ezek nélkül is láttatja, amit láttatnia kell. 1 db kifogásom van, de azért majdnem, igazán majdnem levontam egy pontot. Lehet, hogy ez az én egyéni bolondériám, de a határozatlan névelők túlzott használatától a falnak megyek. Tízből kilencet kihajigáltam volna a regényből. Nem bírom az anglicizmust, pont azért, mert angolul is olvasok. Nagyon idegesít, ha magyar szövegben látom. Bocs. De az utolsó ötven oldal rávett, hogy ezt is elfelejtsem.

Szóval ajánlom ezt a könyvet a hozzám hasonló felnőtteknek. És nem állítom, hogy érettség, tapasztalat és népmeseismeret nélkül a regény nem élvezhető, sőt! Csak azt állítom, hogy amennyiben az olvasó nehezen áll rá ennek a mesének a hullámhosszára,*** akkor – nyugodtan tegye vissza a polcra, és szedje le tíz év múlva. Mert ez még ott lesz, az tuti. Mi, vének addig még újra is olvassuk párszor. 

* Lásd GytAnett értékelését a Molyon.
** …azaz nincs benne semmi olyasmi, ami miatt a tizennyolc év alattiak magától értetődő természetességgel keresik a felnőtt tartalmakat, tisztelet a kivételnek… :)
*** (és nem azért – ami szintén elképzelhető és érthető –, mert nem „hozzám hasonló”, hanem másfajta felnőtt, másfajta ízléssel)

Ezt 2017. október 4-én írtam. 

Pontszám: 10/10

A kötet megfelel a címének: egyaránt tartalmaz új-zélandi maori mítoszokat és a maorik történelmi eseményeiről szóló mondákat, leginkább népek és családok eredetmondáit. Hiánypótló mű volt a maga korában, az biztos, és biztosan ma is sokan alapnak tekintik/használják. Gondolom ezt abból, hogy pont a sacred-texts.com oldalon tették közkinccsé, lévén százötven éves. Én is onnan olvastam. Örülök, hogy olvashattam, és tisztelem George Greyt, hogy új-zélandi kormányzó korában fontosnak tartotta ezt összeszedni. Nem sok államhivatalnok csinálná utána.

Várkonyi Nándor könyvei miatt kezdtem bele, és nem bántam meg. Folyik ebben a vér rendesen, de nem jobban, mint egy átlagos görög mítoszban. A szereplők kb. ugyanolyan sértődékenyek. Legfeljebb többször esznek embert. Na, azért az ki-kicsapta a biztosítékot, de szerencsére nem tengtek túl a kötetben ezek a mondák. És ott vannak ellensúlynak a valóban vicces tricksterek (pl. Maui), a családtörténetek belevaló ősanyákkal és ősapákkal, a maori arisztokrácia modora és divatirányzatai (komolyan!), meg az a rengeteg testvér-mese a kötet első felében. Nem feledkezve meg a polinéz népek rejtélyes őshazájáról, amely Új-Zélandtól nyugatra található, de nem Ausztrália. Hajrá, Várkonyi! 

Persze sok minden idegen az európai olvasónak, de azért akadnak bőven ismerős elemek is. Nemzetközi mesemotívumok messzire elérnek. Meg a viktoriánus gondolkodás is. Mert attól a gondolattól főleg a kötet második felében nem tudtam szabadulni, hogy az emberevős részeken jottányit se szelídített Grey, de valahogy nincs előttem, hogy ezek a maorik ilyen szemérmesek lettek volna a szerelmi életüket illetően. Nem azért mondom, de nem szeretem, ha átdolgozók belemásznak az olvasmányélményembe, főleg, ha olyan szövegekről van szó, amelyek százötven éve még az élő tradíció részei voltak, de már a gyűjtő életében halni kezdtek az adatközlők.

Ja, adatközlőkről egy szó nincs a kötetben, csak általánosságban utal rájuk a bevezetés…
Viszont a végén van egy szakzsargonban írt (tehát valószínűleg komolyan gondolt) tanulmány a maori zenéről is.

Ezt 2017. szeptember 28-án írtam.

Pontszám: 10/8

Hogyan készül a Jókai-kisregény?
(Nota bene: a bácsi tudott rövidet írni. Csak nem mindig akart.)

Végy egy anekdotát.
Tégy belé egy szekérderéknyi klasszikus vígjátéki szereplőt, a pénzéhes öregtől kezdve az epekedő ostobán keresztül az életrevaló ifjú szerelmesekig.
Rendezd őket két-három klasszikus vígjátéki helyzetbe, különös tekintettel az élet és a halál egymásba játszatására (ld. feléledő tetszhalott, halottnak látszó izé stb.).
Adj hozzá még anekdotát, úgy, hogy azonosítani lehessen a helyszínt. (Debreceniek előnyben.)
Legyen a fele latinul. Legyen, aki rosszul beszél latinul. Legyen, aki antik versmértékben káromkodik. Egy latin találós kérdés is belefér.
Adj hozzá még anekdotát.
Könnyítésnek fújd föl pergő párbeszédekkel.
Azoknak is legyen a fele latinul. A másik fele debreceni tájnyelven. A hangtani jellegzetességeket* nem muszáj érzékeltetni. Azért nem ártott volna.
Potyogtass bele még apró anekdotákat.
Öntsd nyakon az egészet azzal a sajátos fanyar-szelíd humorú stílussal, amelyiktől falnak megy, aki nem szereti (úgy kell neki), ellenben macskamód száját nyalogatja, aki szereti.
Még egy kétmondatos anekdota a tetejére odafér.
Tálalhatod.

Csudák pedig egyáltalában nem történnek; de különösen nincs nekik semmi helyük eme tősgyökeres kálvinista városban, ahol még a szenteknek sem szabad csudákat tenni, hát a diákoknak hogy volna még szabad?

Kifogásom csak egy van: kibírtam volna kevesebb sztereotípiával is.
Irgum-burgum. A bácsi tollában bőven volt annyi, hogy sztereotípiák nélkül (vagy éppen azokat felforgatva) is kiteljen belőle egy kisregényre való humor. De még több is. Úgyhogy. Tessék. Fölfordítani. Azt. A. Világot.
Csak amúgy kedvesen, jókaiasan.

Mindenki, aki hozzá férhetett, arról beszélt és énekelt, hogy milyen hiábavalóság minden földi birtok, mindenünk por és hamu, s hogy ez milyen jól van így rendelve (…) s mikor éppen legjobban énekelnék a halott felett, hogy por és hamu minden világi javunk: egyszerre csak kiüt a háztetején a láng s a népség elordítja magát: „tűz van!”
De már erre a szóra elfelejti az ember a tréfát! Nem úgy értettük mi azt a por és hamuvá lételt, hogy most mindjárt meglegyen; hanem majd csak ítélet napján! Hagyd el kántus! „Ad arma!” a jelszó. Fusson oltani, aki csak bír! mert ideég a ház is.

Latinul meg kéretik megtanulni. Mármint az olvasónak. Annyit, amennyitől Jókai humorát érteni lehet,** igazán nem nagy ügy.

– De lelkem, meghűtöd magadat, s aztán megint katekizmust kapsz tőle.
– Katarrhust! Nem katekizmust! Mikor tanulsz meg már egyszer disztingválni?

(...)

– Domine bort ivott?
– Nem, kérem alássan: a máslás nem bor.
– Hogy jött domine ebbe a hordóba?
– Nem tudom, kérem alássan. Úgy tetszik, mintha én volnék ama Diogenész.

Uff, én beszéltem.

* „Hajdúszoboszlou, Hajdúszoboszlou. Gyorsvonat indul a harmadik vágányroul, Budapest Nyugati pályaudvarra.” Amikor nyugdíjba ment a bemondó, a legszívesebben bojkottáltuk volna a vonatot (de nem volt másik), mert onnantól unalmas szabványhang mondta be az állomásokat. Hívják vissza a nyugdíjból az eredetit!!!!!

** – Hát amelyik a homlokát betörte?
– Azt állította, hogy saját maga harapta meg.
– A saját homlokát?
– Én is diffikultáltam neki ez állítást, hogy azt nem érhette el; de azt mondta, hogy székre állt fel, úgy harapta meg.
– Nyaviga úr!
– Tessék parancsolni!
– Menjen haza s feküdjék le.

Ezt 2017. szeptember 27-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Boldogult úrfikoromban többször is olvastam ezt a feketénél is feketébb históriát. Lehet nyugodtan: kb. egy órába telik az elolvasása, haladós szöveg, egynémely sorai meg is tudnak ragadni az ember fejében. A szőlőszemes nagymonológért persze rajongtam, mivel romantikus voltam én is, jól fejlett küldetéstudattal. És persze volt jócskán, amivel nem tudtam mit kezdeni.
Most már tudok. És látom, hogy nem tökéletes a szöveg, hogy hol és miben hibázik.

Látom, hogy az összes szereplő angyali jó vagy ördögi gonosz (utóbbiból van több), és a történet a jó és a rossz háborúja, amely valószerűként van beállítva – és látom, hogy nem valószerű.
Látom, hogy a főszereplő a végletekig idealizált hős, aki egészségtelenül sok vonást kapott Petőfi (amúgy nem éppen ideális) jelleméből.
Látom, hogy ez a végletekig idealizált, lánglelkű és -eszű hős oly ügyetlenül (bocs minden rajongótól) lett megalkotva, hogy akármennyit mászkál az élet nevű fertőben, sikerül neki tökéletes tudatlanságban maradnia a világ működése felől. (Nem épp lángészre valló módon.)
Látom, hogy még csak azokat az embereket sem ismeri, akiket vezetnie kéne, és azok az emberek sem ismerik őt. Ahogy pedig a családjával bánik, azt inkább hagyjuk.
Látom, hogy enyhén szólva túlzás pont egy ilyen figurát krisztusi alaknak megtenni. Nemhogy nem krisztusi alak, de még komolyan venni is nehéz. Annál nehezebb, minél komolyabban veszi ő saját magát.
Ezek miatt pedig már nem tudom se sajnálni, se hősnek tekinteni. Komolyan venni a legkevésbé.

De azért mégiscsak nyolc pontot kap ez a szöveg.

Mert szép, mert a fény-árnyék hatásokkal gyönyörűen tud játszani, mert azt is tudja, mi fán terem a romantikus groteszk.
Mert olyan dickensi mellékalakokat tud teremteni, mint az öreg tolvaj és a koldusasszony.
Mert a főszereplők tudják, mi az a természetvallás, mert egyiküknek misztikus élményben is van része.
Végül pedig azért, mert boldogult úrfikorom nem lett volna nélküle az, ami. 

– —-- –
Újraolvasás után még egy okom van:
Mert olyan intenzív hatású, mozgalmas, szenvedélyes költői képeket tud teremteni, amilyenek akkor se jutnának eszembe, ha négybe vágással fenyegetnének. Nem is értem, hogy nem tűntek fel korábban.

Ezt 2017. szeptember 26-án és 2019. szeptember 2-án írtam. 

Pontszám: 10/8