Újraolvasás vége.

Ezt hívják, kérem, klasszikusnak, nem a Werthert. Bocsánat az utóbbi rajongóitól.

Középkor, antikvitás, felvilágosodás, romantika, szerelem, háború, pénzvágy, hatalom, szorgalmas munka, minden benne van, meg mindennek az ellenkezője is. Ennek tényleg akkora a hírneve, amekkorát megérdemel. Illetve soha nem lehet akkora a hírneve, hogy azt kapja, amit érdemel, de az más kérdés. 

Diákként gyakorlatilag ugyanaz a kategória volt számomra, mint az Isteni színjáték. Olvastam, fogalmam se volt, mit olvasok, de attól még nagyon tetszett, főleg a második fele. Most újraolvasva megállapítom, hogy legalább amit nyomokban fölfogtam, az tényleg úgy is van, vagy legalábbis azóta sem értem másként.* :)

Hogy most értem-e én ezt a művet, hát az más lapra tartozik. Az van ugyanis, hogy a nagy részét egyszerűen átengedtem magamon, mint a meleg zuhanyt. Érzékeltem, hogy szerepel benne Thalész, a Homunculus és Zsebella, de hogy melyik miért pont azt mondja és cselekszi, amit, azt meg ne kérdezze tőlem senki. Ahhoz sokkal műveltebbnek kéne lennem, és sokkal alaposabban olvasnom, kb. ötsoronként megállva, újraolvasva, nagy rendszerbe illesztve, szóval ahogy Ovidiust szoktam. Majd ha nem latinból akarok nyelvvizsgázni, hanem németből, esetleg. Ettől függetlenül kiválóan éreztem magam olvasás közben, adott esetben szívesen meg is ismételném.

Vagyis éppen fordítva olvastam, mint ahogy más normális ember szokott. Nem akkor figyeltem igazán, amikor a főszereplővel történt valami fontos, hanem amikor mellékszál következett. A legjobban a beillesztett tömegjelenetek tetszettek, amelyeket más ember valószínűleg átugrana, mert a cselekményhez látszólag nem sok közük van. Én se tudnám kapásból megmondani, melyiknek pontosan mi köze Faust vándorútjához, legfeljebb arra tudok magyarázatot adni, melyikben miért éppen azt a szerepet veszi föl Mefisztó, amit fölvesz.

A kép forrása: Wikimedia Commons.

Mert többször is maszkot ölt a történet során, és mindig ő indítja be az eseményeket, sőt adott esetben tovább is mozgatja a szálakat a háttérből. Ahogy az a Sátánhoz illik, legalábbis a barokk kor óta. De Faust sem marad végig ugyanaz. Utálja az álarcoskodást, mindent halálosan komolyan akar venni, de azért mindig belemegy a játékba, vagy éppen beleviszik. Azt hiszi, hogy ő parancsol, pedig, mint a furfangos szolga, Mefisztó irányítja, amikor látszólag engedelmeskedik neki. Persze Faust részéről van tétje a dolognak, ő a lelkével játszik, Mefisztó semmi kockázatot nem vállal, viszont őt vágják át a végén. Miközben legalább annyi mindenben hasonlítanak egymásra, mint amennyiben különböznek.

Váltott maszkok, tömegjelenetek, illúzió, karnevál, világszínház. Csupa olyasmi, amit csak a dráma nyelvén lehet elmondani, akár előadható az a dráma, akár nem. Szeretem a színházi emberek vitáját is a legelején, akármennyire el van nyújtva. Az oda kell. Ebbe a darabba úgy általában minden kell. Egy szót se hagyj el belőle. Úgy lesz sokszólamú.

Világszínház.

A régi fordítást olvastam (Jékely-Kálnoky), gyönyörű. De Márton Lászlóé se lehet piskóta, már csak a fordító személyéből kiindulva. Be fogom szerezni, ez biztos.

* SPOILER Margittal ritka nagy gazemberséget művelnek, a testvére reakciója pedig érthető, de attól még ijesztően igazságtalan, Mefisztó tulajdonképpen hasznos munkát végez, tehát az első bemutatkozása korrekt: „Kicsoda vagy tehát?” „Az erő része, mely / örökké rosszra tör, s örökké jót mível.” Faust azért nem kárhozik el, mert a legnagyobb vágya az, hogy más embereknek boldog életet adjon, és mert amikor bűnt követ el, azt nem magáért a bűnért teszi, mindig pontosan tudja, mi volna a helyes választás, és akarja is azt. Az más kérdés, hogy ebbe hány mellékszereplő pusztul bele, ugye. Viszont a lelküket nem éri maradandó károsodás, amint az utolsó jelenetből látszik.

Ezt 2018. november 25-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Rémületes katyvasz.

Nyilvánvalóan megérdemli, hogy olvassák, én se bántam meg, hogy belefogtam, és nemcsak azért, mert most már elmondhatom, hogy botswanai szerzőtől is olvastam. De pontozni, azt nem fogom.

Egy őrült elme utazása a poklon keresztül, miközben mintagazdaságot csinálnak egy botswanai faluban, két lépésre a sivatagtól. A két szál ugyanahhoz a nőhöz, a főszereplőhöz kötődik, aki minden erejével igyekszik a felszínen maradni és paradicsomot meg egrest termelni, miközben elvont erők küzdenek a lelke életéért vagy haláláért, meg úgy általában azért, hogy hatalmat nyerjenek fölötte. Ha nem volna elég baj neki, hogy sehová nem tartozik: mivel fehér anyától és fekete apától született, ráadásul dél-afrikai származású, de Botswana a választott hazája, egyik világban sem fogadják be igazán. Az pedig, hogy az elvont erők közül ki a jó és ki a gonosz (egyáltalán van-e köztük jó), az nagyon sokáig nem derül ki – és kb. odáig van rendben a könyv, míg ez ki nem derül.

Tetszik is meg nem is, unom is meg nem is, tudok is vele mit kezdeni meg nem is… ha mindent mérlegre teszek, némi billegés után szépen megáll pont középen a két karja. Ezért nem kap pontot.

Mert ereje van a könyvnek, az tagadhatatlan. Meg tudja jeleníteni a hatvanas-hetvenes évek Afrikáját, annak minden fájdalmával, reményével, ellentmondásával, fenségével és groteszkségével együtt. A főszereplő lelkéért harcoló elvont erők ezeket a problémákat is megtestesítik, ezt nagyon okosan csinálja a regény. Ugyanakkor egyetemes mondanivalója is van, a mindenkori hatalomról és alárendeltségről. Tud újat mondani róla.

Akkor miért nem csillagozom? Először is mert az a világ, amelyet ábrázol, nagyon távol áll tőlem, de ez nem a könyv hibája. Másodszor – és ez már a könyv hibája – éppen a legfontosabb pontokon hiteltelen, mondhatni dilettáns megoldásokat választ. Felforgat mindent, majd aggódó tekintettel biztosítja az olvasót arról, hogy ő tulajdonképpen nem is akart semmi extrát, semmit, ami a hagyománytól különbözik. Na, ezt így nem lehet. Aki újít, vállalja fel.

Egy ellentmondást pedig egész végig nem old fel, még csak nem is reflektál rá, pedig úgy vártam, hogy legalább megemlíti, micsoda probléma ez: hogy egy Dél-Afrikában született botswanai író, aki az egész életét Afrikában élte le, kizárólag kanonikus eurázsiai és észak-amerikai művekre építi a regényét. Figyeltem. Figyeltem és szurkoltam, hogy majd csak felbukkan egy afrikai író, mitológiai alak, népi eposz vagy legalább mesefigura, de az égegyvilágon semmi. Mintha fogta volna valaki az északi kultúrhagyományt, és változtatás nélkül áthelyezte volna pár száz kilométerrel arrébb. Ez nagyon szomorú. Főleg így, hogy az elbeszélő észre se veszi. Szerintem komoly értéket adott volna a szöveghez, ha ezen is elgondolkodik. Ezzel összefüggésben az a küzdelem sem akármilyen, amelyet a nyelvvel folytat az első szótól az utolsóig. Ahogyan az angol nyelven írt regénybe beleszüremlik a – most már tudom, hogy így hívják – setswana nyelv, ahogyan átalakul az angol, meg ahogyan a névmások átveszik a hatalmat az elbeszélő fölött, az nagy meccs. Kár, hogy ezt se nagyon veszi észre az elbeszélő; a szöveg nagy részében úgy tesz, mintha a probléma nem is létezne.

Mondanám, hogy ez lesz abból, ha valaki gyarmati helyzetből éppen kikapaszkodó ország első jelentős írója lesz. Mondanám, hogy normális, ha nincsenek előzményei. Csak hát Bessie Head népmesegyűjtő is volt, tudhatta, hogy mások is alkottak előtte irodalmat arrafelé… Nagy kezdeményező Bessie Head, a mai napig hatásos műveket hozott létre, méltán becsülik Botswanában. De sajnos nem érte meg, hogy igazán nagy író legyen. Fiatalon halt meg.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok. 

Ezt 2018. február 14-én írtam. 

Művelődéstörténetileg mindenevő vagyok, az ilyen gazdag háttérrel megírt könyveket különösen szeretem, főleg, ha vagy egy hónapig el lehet szórakozni vele. Látszik rajta, hogy olyan ember írta, aki tájékozott történelemben, filozófiában, művészetekben, vallásokban, nyelvekben. Eszemben sincs kétségbe vonni a hitelességét annak, amit a középkori Provence-ról, a perzsa miniatúra-festészetről vagy az asztrológiai jeleknek a kártyalap-festményeken betöltött szerepéről ír. Bár egyikben sem vagyok szakértő, a hozzáértést így is látom.* Legfeljebb azt sajnálom, hogy nem ötször ilyen hosszú a kötet. Ez a nyolcvannyolc oldal gyalázatosan kevés a jóból. Nagyon szívesen olvastam volna még.

Főleg úgy nagyon kevés a nyolcvannyolc oldal, hogy valahol a harmadánál hirtelen elfelejti a szerző, hogy ő elsősorban kultúrtörténetet ígért, és beveti magát a miszticizmus berkeibe. De még ha csak azokba vetné. Azt se bánnám, azt is szeretem. Ő viszont annál messzebb is megy, egészen a paratudományokig eljut, és a végén még az üveggömbjósláshoz is tanácsokat ad.
Biztos nagyon hasznosakat, és még biztosabb, hogy a paratudományok iránt érdeklődő ember számára is hiteles marad ez a könyv, de az meg a legbiztosabb, hogy az az ember nem én vagyok. Az még tetszik, ahogy tippeket ad három vallás képviselőinek, hogyan érdemes a kártyák fölött meditálni,** de amikor áttér arra, hogy melyik kártya milyen helyzetben milyen életeseményt jelez, no, ott engem elveszít a könyv. Nem baj, csak nem merek rá semmiféle pontszámot adni, ezt csak sejtem, hogy jó lehet, érteni nem értek hozzá. Nagyon nem is szeretnék, itt a küszöbön megállok. 

A mellett viszont nem mehetek el szó nélkül, hogy milyen elképesztően gyönyörű ez a könyv. A legszebb könyv, amit életemben láttam. Nem túlzok. Kazanlár igazi művész, a szó minden értelmében. Van tehetsége és van mesterségbeli tudása. Ennek kimondásához persze nem én kellek, nélkülem is teljesen egyértelmű, de azért hadd mondogassam már. Olyan allegóriákat fest, hogy majd megszólalnak (meg is szólalnak, attól allegóriák), minden apró elemnek, számnak, színnek jelentése van – és azok a színek! Hát elájulok, de komolyan.
És nem arról van ám szó, hogy illusztrált lenne a könyv. Nem, az „illusztrált” címke csak hozzávetőleges jelzés. Ez olyan, mint egy Blake-kötet: a kép magyarázza a szöveget és a szöveg magyarázza a képet. Még az írástükör nagysága, még a betűnagyság is számít. A lapok szélén a csíkozás se csak dísznek van ott, tessék alaposan megfigyelni, sem a mintája, sem a színe nem véletlen. Kazanlár személyesen tervezte meg az egész könyvet.

Akkor most már csak egyvalamit szeretnék megérteni. Szemadám György a Vándorok könyve című, szintén (bár ennél kevésbé) hasznos könyvében, amely a tarotról szól, miért nem hivatkozik egyszer sem erre a Kazanlár-könyvre. Sem a bibliográfiában, sem sehol. Annak ellenére, hogy részletesen elemzi a kártyalapok segítségével Az ember tragédiája című klasszikust, amelyre Kazanlár könyve is kitér, ugyanebből a szempontból, csak jóval rövidebb terjedelemben. Természetesen juthat két ember egymástól függetlenül ugyanarra a következtetésre. Van is Szemadámnak magától annyi ötlete, hogy ne szoruljon a máséra. De azért az egyik művész ismerje (és ismerje el) annyira a másik művészt, hogy legalább egy lábjegyzetet szentel neki. 

Nagyon köszönöm az ajánlást, Aleph és viharmacska, ezt megérte végigolvasni! 

* (suttog) A latinhoz viszont konyítok, és azt azért látom, hogy abban ejteget néha hibákat a szerző. Bocsánatos bűn, ha valaki ennyi minden mellett egyvalamiben nincs otthon – de azért igazán megkérdezhetett volna legalább egy latinszótárt…
** Többféle szent szövegből – az Újszövetségből, az Ószövetségből, a Koránból, a Széfer Jecírából, néha Assisi Szent Ferenc verseiből is – illeszt a könyvbe idézeteket, tényleg ügyesen megválasztva, mindennapi lelki tápláléknak. A „húzz egy lapot” kb. úgy működik itt, mint a „hol nyílik ki a Biblia”, éppen csak egy kicsit kötöttebben. Nem hiszem, hogy kipróbálnám, nem vagyok éppen meditálásra alkalmas alkat, ez szép megfogalmazás arra, hogy fél percig nem bírom ki egy helyben olvasás vagy írás nélkül, de aki kipróbálja, biztosan nem fog ártani neki.

Ezt 2018. március 30-án írtam. 

Nagyon nagy reményekkel fogtam hozzá ehhez a könyvhöz.

Először is még mindig keresem azt a kultúrtörténeti munkát, amely hasonló módon segítségemre lehet, mint Seligmann könyve volt. Másodszor amióta intenzívebben olvasok Calvinót, és megismerkedtem Ende felnőttmeséivel is, és láttam, miket művelnek ezek az írók a tarot-kártyáról szerzett műveltségükkel, azóta permanensen az „énisénisakarok, engemisokosítsonkivalaki” lelkiállapotában leledzem. És keresek.

Most ezt a könyvet találtam, Aleph molytárs segítségével, amelyet már megint és még mindig nagyon köszönök. Sok tekintetben nagyon hasznos olvasmánynak bizonyult – de azért bőven van rajta kritizálni való is. Végül a hasznosság nyomta le jobban a mérleget. Éppen hogy.

Nagyszerű ötletnek tartom, hogy valaki a tarot-kártya történetét, szimbolikáját, mitológiai és filozófiai összefüggéseit szépen összefoglalja egy könyvbe, okosan megmagyarázza egyenként minden kártya minden lapjának minden elemét, és utaljon azokra az irodalmi művekre is, amelyek felhasználják a kártya motívumait. Van itt minden, Goethétől Joyce-ig. Sajnos Calvino meg Ende nincs, de végül is azokat magamtól is megtaláltam. A legjobban annak örülök, hogy ez a könyv úgy van megírva, hogy az ember moströgtönazonnal le akarja szedni a polcról és újraolvasni a Faustot, az Isteni színjátékot, kihozni a könyvtárból az összes létező Jungot, és még sok hasonló jóval terheli meg amúgy is túlterhelt várólistáját. Az is tetszik, ahogyan összekapcsolja a kártyalapok logikáját Madách művének logikájával, és a kötet harmadik harmadában jó kis műelemzést rak össze Az ember tragédiájáról. (Én itt írtam róla.) Persze egyáltalán nem értek egyet mindennel, amit ír, de ez nem is baj, legalább jobban meg fogom tudni fogalmazni a jövőben a saját véleményemet. Bizonyítja azt is (ha eddig nem tudtam volna), hogy a Tragédia szerkesztése abszolút tudatos, következetes, még a látszólag kilógó jeleneteknek is megvan a maguk helye. (Bár nem kifejezetten elegáns, hogy közben egyszer sem hivatkozik Kazanlár Ámin Emil korábbi művére, amely, igaz, jóval rövidebben, de felvázolt már egy hasonló gondolatmenetet.) Sok-sok hasznos adalékkal szolgál, jó ötleteket ad, továbbgondolásra késztet.

DE RÖVID.
Mondhatnám: vázlatos.

Minimum négyszer ilyen hosszúnak kellene lennie ahhoz, hogy mindazt, amit ígér, be is tudja váltani. Nagyon, nagyon sokszor csak a felszínt kapargatja, és tényleg nem csinál mást, csak megmutatja, merre lehetne még menni, és ő merre nem megy. Ez önmagában egyáltalán nem lenne baj, sőt. Csakhogy először is ezt nem vallja be magáról, nem figyelmezteti az olvasót, sőt folyamatosan bizonygatja az ellenkezőjét. (Kedvenc szava az „egyértelműen”. A kártyalapok például szeretnek egyértelműen megfelelni a történeti színeknek.) Másrészt a sietség bizony hamis következtetésekhez is vezetheti. Nem egyszer, nem kétszer. Például itt. Egy olyan könyv érvelését, amelyben elvileg több évtizednyi kutatómunka van, ne lehessen már ilyen könnyedén szétszedni.

Ha ennyire szépen, egységesen felépített koncepciót látok, mint amilyen ennek a könyvnek van – ha azt látom, hogy ebbe a koncepcióba mindennek gyönyörűen bele kell illeszkednie, mindennek mindennel össze kell függenie, az ellentétpárok szemben álló tagjainak jól meghatározott szerepek jutnak, és végül úgyis kiderül, hogy kiegészítik egymást – akkor én azonnal gyanakodni kezdek, és ritkán ok nélkül. A fent linkelt bejegyzésben idézett szövegrészlet is rámutat, mi lehet az ára egy ilyen koncepció fenntartásának: például az, hogy csak a hasonló (vagy hasonlónak vélt) elemeket emeli ki, a különbségek fölött pedig nagyvonalúan elsiklik, mintha észre se venné őket. Bizony nagyon könnyen lehet, hogy ha nem siklana el fölöttük, ha észrevenné őket, ha utánanézne az összes elemnek, és úgy próbálná meg rendszerbe foglalni őket – akkor annyi lenne a szép koncepciónak. De tán még a rendszernek is. Kockázatos művelet.

Ám még mindig jobban megéri végigcsinálni, mint megfeledkezni róla. Mert így például a magamfajta kereső, utazó, vándor és bolond soha nem tudhatja, mit higgyen el a szövegnek és mit ne.

Bár még mindig lehetséges, hogy így járok jobban, hiszen ezek a hiányok arra sarkallnak, hogy menjek és nézzek utána mindennek. 

Ezt javaslom az utánam jövőknek is. 

Ezt 2018. február 20-án írtam. 

Pontszám: 10/6

Michael Ende felnőttmeséit olvasom. El vagyok bűvölve egészen, és rettentően irigykedem.

„A fekete ég alatt lakhatatlan ország” kezdetű szövegben felbukkan egy sajátos mitikus szereplő. Igen-igen titokzatos figura, kell némi segítség az azonosításához.

Így néz ki:

„A színpad félhomályában áll valaki, magas, furcsa kalapban. Bal kezével felfelé mutat, a jobbal lefelé. Így áll egy darabig mozdulatlanul. Aztán hirtelen kilép a rivaldára, leveszi a kalapját és meghajlik mélyen, csaknem földig az utolsó sorban ülő gyermek előtt.”

Így mutatkozik be:

„– Ki vagy te? – kérdezi a gyermek.
– A pagát – válaszolja az ember.
– És mi vagy? – kérdezi a gyermek.
– Mágus – válaszolja az ember –, és komédiás. Mindkettő.
– És hogy hívnak? – akarja tudni a gyermek.
– Tudod, én sokfelé jártam, sokféle nevem van – feleli a pagát –, például már hívtak engem Alfának, és sokkal gyakrabban Omegának. A Szajnánál Monsieur Fin volt a nevem, a Temzénél Mr. End, a Dunánál Végh úr – itt, a Rajnánál Herr Ende.”

(Hogy egy írónak ekkora mázlija legyen a nevével, az pofátlanság!)

No de ki ez a pagát?
Ő a tarot-kártya első lapján látható bűvész, a Nagy Arkánum egyik lapja: rangban az egyik legalacsonyabb, értéke mégis nagyon magas.

Az egyik ábrázolásmódja a fenti képen látható. Ami minden képen állandó, azt kb. fedi a leírás is: furcsa kalap, felfelé és lefelé egyaránt mutató kéz. (Meg elvileg kéne a környékére jó sok szétdobált holmi is, amelyek között a Kis Arkánumok jegyei is szerepelnek, de azok ebből a novellából speciel hiányoznak.) A figura kultúrtörténeti hátteréről részletesen olvashattok Seligmann könyvében (itt írtam róla), vagy Kazanlárnál (arról meg itt), most csak annyit mesélek el, hogy ő a közvetítő ég és föld között, a kalapja formája pedig a végtelen nyolcast idézi. A „pagát” a kártyalap olasz nevéből („Il Bagatto”) származik – erre a névváltozatra Seligmann nagyon haragszik, mert szerinte hibás olvasás az oka, és leértékeli a figurát.

Pedig szerintem pont ez a figura az, amelyik a leértékelést is vígan elviseli. Hiszen nem feltétlenül varázsló ő, hanem bűvész, azaz illuzionista, sarlatán. Vagyis olyasvalaki, aki van is meg nincs is. Ha akarom, komolyan veszem, ha akarom, nem veszem.

Mágus és komédiás – vallja be magáról az idézetben –, aki a novella szerint még csak nem is húsból és vérből való, és az, hogy egyáltalán megjelenhessen, a közönsége koncentrációjától függ… ami nem jelenti azt, hogy ne volna nélkülözhetetlen tudás, magas rendű bölcsesség birtokában… de nem spoilerezek többet. Olvassatok Endét, minél többet! 

A képen mari szent liget látható, innen vettem.

Szemadám György könyvét olvasom a tarotról.

„Egyébként annak a lénynek, amelyet/akit a kereszténység ördögként ismer, formai előképei Mezopotámiában Nergal, Óegyiptomban Széth-Tüphón, Iránban Ahriman, a görögség kultúrájában az alvilág ura, Hádész – azaz Pluton –, Pán isten, a kentaurok, a szatírok, az etruszkoknál pedig Kharun (= Harun, vagy Haru) alvilágdémon ábrázolataiban lelhetők fel.
Szibéria és Kelet-Európa népeinek dualisztikus teremtésmítoszaiban ő az egyik demiurgosz. Eszerint a világ teremtésében két testvér vett részt, s egyikük a felső, másikuk az alsó világ ura lett. A manysik és a hantik Kulynak […], a szölkupok Nonnak, a komik Omelnak, az udmurtok Keremetnek, a buddhisták Márának, a muszlimok pedig Sajtánnak (= sátán) nevezik.”
(Vándorok könyve, 180. oldal, „Ördög”)

Az rendben, hogy az ember egyik kultúrtörténeti adatot gyűjti be a másik után. Az is rendben, hogy egy adott koncepcióba illesztve egymás mellé rakosgatja őket. Tisztelem-becsülöm érte Szemadám Györgyöt, hasznosnak találom a könyvét, örülök, hogy megvettem.

Az viszont már nagyon nincs rendben, hogy ha valami nem fér bele a koncepciójába, akkor elegánsan elsiklik a különbség fölött, mintha nem is létezne. Nem is ildomos, nem is célravezető ez a módszer.

Itt például azok a figurák, amelyeket az első bekezdésben felsorol, csakugyan lehetnek a kereszténység ördögének előzményei. Azok, akiket a másodikban, már egyáltalán nem biztos, hogy mind a kereszténység ördögének megfelelői. Ilyen lazán egy kategóriában kezelni őket hiba.

És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy maguk az adatok is hibásak lehetnek, jobb esetben egyszerűen csak pontatlanok vagy hiányosak.

A „Keremet” szó ütött meg az idézetben, mert mostanában olvastam Kuzebaj udmurt költő műveit. Emlékeztem rá, hogy van neki egy „A Keremet” című verse. (Itt nem idézem, mert nagyon hosszú, de a kötet sok könyvtárban hozzáférhető, bárki megnézheti.) Az abban szereplő Keremet pediglen nem mitológiai alak, hanem hely. Szent liget. Gyorsan ellenőriztem a kötetet: van a szónak „rossz szellem” jelentése, de nem az udmurtban, hanem a környező népek nyelvében. (Laknak ott pl. tatárok, baskírok, marik…) Ezt az információt a kötetet összeállító finnugrista, Domokos Péter egyik lábjegyzetéből veszem. Természetesen lehetséges, hogy a szent liget neve korábban személynévként is működött. Az is lehetséges, hogy ami szent és magasztos, az ijesztő és félelmetes legyen.

Az viszont biztos, hogy az idézetben nem említett mordvinok hitvilágában valóban szerepel ilyen nevű mitológiai alak. Egy mordvin imádságot épp ma olvastam a Hozott isten, holdacská!-ban. Valóban úgy tűnik, hogy ez a Keremet dualista gondolkodásmódba illeszkedik, hiszen a népi imádság azt mondja: „kisebb vagy bár Istennél, / de te is tudsz Isten lenni”. Az is igaz, hogy lehet rossz szellem. De az is, hogy másféle erőt is képviselhet! Hiszen azt mondja az imádság: „jó is vagy, / rossz is vagy”, majd az emberek a segítségét kérik, és áldozatot mutatnak be neki, mert a Keremet ugyan el tudja venni a test és az ész erejét, de a termést is megnövelheti, a jószágot is szaporíthatja. Ez nem ördög. Természetesen átalakulhat a későbbi gondolkodásban démoni alakká, mert a pogány istenségekkel az gyakran megesik. De akkor is lesznek neki egyedi, a keresztény ördögre nem hasonlító vonásai.

Ami pedig a komik Omeljét illeti, róla a múlt nyáron olvastam. A következőt mondja róla a Vászolyi Erik által szerkesztett komi népmesekötetem utószava: „A zürjének [ez a komik korábbi megnevezése] közvetlenül a keresztény térítést megelőzően kezdtek eljutni a dualizmushoz, éppen ezért az igen rövid életű is volt, és nyoma is kevesebb maradt, mint a korábbi, primitívebb animizmusnak. A zürjén dualista hit szerint a világon két erő uralkodik: Omöl és Burmort. Jellemző, hogy az erdei- és víziszellemekről lényegesen több mondatöredék maradt ránk, mint kettejükről.” (218. oldal) Egy róla szóló történetet beleillesztettek a mesekötetbe, ebben Omöl segít az emberen, de azt várja cserébe, hogy az ember legyen a szolgája. Szerencsére sikerül kicselezni. Szóval rokona a becsapható ördögfigurának – de a fentiek szerint egyáltalán nem olyan fontos alak a komi (zürjén) mitológiában, mint az ördög a keresztényben, és nincs is túl erős hagyománya. Sőt.

…és ez csak az, aminek kapásból utána tudtam nézni abban a kicsike könyvtáramban. Ne már… 

Jól látszik, hogy sokkal összetettebb a probléma, semhogy egy kurta bekezdésben el lehetne intézni. És igenis megérdemelné (a többi könyvbeli problémával együtt), hogy részletezzék. Még akkor is, ha háromszor ekkorára nőne tőle a könyv. És akkor is, ha így esetleg nem jönne ki olyan szépen a végkövetkeztetés, sőt – bár ez már a blaszfémia határa – esetleg még az is kiderülne, hogy nem is „minden egy”. 

Azt viszont nagyon szeretem ebben a könyvben, hogy ennyi mindent leszedet velem a polcról, és újra akarom miatta olvasni Dantét meg Goethét. 

Itt írtam a teljes Szemadám-könyvről. Itt meg (utóbb) az Isteni színjátékról, itt a Faustról.

Ezt 2018. február 10-én írtam. 

Nagyon szép könyv, többen is ajánlották már nekem, és hát az se rossz ajánlólevél, hogy Rab Zsuzsa fordította. Ajtmatov még mindig tudja, hogy kell megragadni és jól összefacsarni az ember szívét, pedig ő aztán nem érzeleg egy pillanatig se. Ez a regénye ráadásul „sci-fi”-ként fut, ezen külön meglepődtem. Nem ok nélkül került rá a címke, és nem ok nélkül szerepel a történetben a sci-fi vonal, de egyébként még csak nem is törekszik rá a regény, hogy megfeleljen a műfaj követelményeinek.

Ez nem kalandregény, nem is a filozofikus sci-fik fajtájából való. Valahol a fele tájékán kezdtem megfogalmazni magamnak, hogy ebben a regényben Ajtmatov a sci-fi legrégibb vonulatához, ha úgy tetszik, a gyökerekhez nyúl vissza. Hogy úgy sci-fi ez, ahogyan az Ikaromenipposz vagy a Klimius Miklós az.* Csak most nem a csúfondáros-mosolygós, hanem a komoly-szomorú arcát mutatja ugyanaz a hagyomány.

Több szálon futó, még több idősíkot átfogó történet ez, amelyet nemcsak a térbeli kapcsolat (azonos helyszín) tart össze, és nemcsak az idő (az a bizonyos évszázadnál hosszabb egyetlen nap, a halott utolsó útjának napja).

A Sárga Homok tavaszonként rövid időre kizöldülő, beláthatatlan térségei szinte letaglózták Edigejt. Az Aral-tó körül is sok a sztyepp meg a síkság, csak maga az Usztyurti-plató mekkora, de ekkora puszta völgységet először látott életében. Mint később megértette, csak az tudott négyszemközt maradni a homokvidék némaságával, aki össze tudta mérni a puszta nagyságát tulajdon lelkével. Igen, a Sárga Homok hatalmas, de az ember eleven gondolata azt is át tudja fogni. Jelizarov bölcs volt, meg tudta magyarázni azt, ami rejtve érlelődött a homályos találgatásokban.

Sokkal mélyebb alapra épülnek, sokkal erősebbek azok a kapcsok. Ott vannak a beszélő és/vagy ismétlődő személynevekben, helynevekben, a két felidézett ősi mondában, a szereplőkhöz tartozó háziállatok sorsában, a regény elején és végén felbukkanó (és rövid időre nézőpontszereplővé váló) vadállatokban, és mindenekelőtt ott van magában a vasútban, amely mellett a szereplők dolgoznak, szenvednek, hozzámérik a teret, beleölik minden erejüket, az egész életüket. Olykor megfogalmazzák ezeket a kapcsolatokat,** olykor az olvasóra marad a megfogalmazásuk, és ez így pont jó. Éppen annyi segítséget kapunk, amennyi elindítja az ember gondolatait, befejezni nekünk kell.

Például összekötni az űrben játszódó vonalat a Földön játszódó vonallal. Nem nehéz. Van egy nyitott és egy zárt világ.*** Lehet találgatni, melyik a mienk. Eltaláltátok. Minden megnyilvánulásában bezár és bezárul; a mindenkori „másik” megjelenésére egyféleképpen tud reagálni: fallal és fegyverrel. Néha átmeneti enyhülés érződik, néha értéket tud teremteni, néha össze tudnak fogni a kisemberek egy-egy pillanatra. Csak ez sajnos nem elég. Pedig az űrkutatós vonal elvileg a lehető legtökéletesebb államközi együttműködésen alapul. Kivéve, amikor az első látható eredményen összevesznek, és csak egyvalamiben tudnak egyetérteni: hogy minden maradjon úgy, ahogy van. Ha beledöglünk is. Márpedig bele fogunk. Annyira sokatmondó, ahogy Edigej megkérdi a hadnagytól: mit gondolsz, fiam, te talán sose fogsz meghalni? És a hadnagy zavarba jön, de azonnal újra „lezár”, megmarad a saját külön kis játékszabályai illúzióvilágában. És ez még csak nem is új a nap alatt: az évszázados történelem ismétli meg önmagát az emlékezettől megfosztott, üresfejű szolga alakjában. Csak éppen tőle nem az egyéni, hanem a közösségi emlékezetet veszik el, az anyanyelvével együtt. Nagyon, nagyon kritikus, nagyon keserű regény ez – még 1980-hoz képest is az. Néha elgondolkodtam, miért is jelenhetett meg. Talán azért, amiért – Tóth Ákos magyarázata szerint – Bikov művei: mert azt a hősies emberfajtát állítja a középpontba, aki dolgozik, harcol, megállja a helyét, teljesíti az emberfeletti feladatot, elvégzi a kegyetlen munkát, pusztán azért, mert a feladat, a munka van, és valakinek el kell végeznie.

Szóval bármilyen meglepő: ez nemcsak sci-fi, nemcsak korrajz, nemcsak szimbólumoktól átszőtt lélektani regény, ez bizony „ökoregény” is. Nekem személy szerint különösen elkeserítő az, ahogyan az Aral-tó eltűnéséről mesél. Fogalmam sincs, miért, hiszen soha a közelében se jártam, de valahogy a gyerekkorom részévé vált a térképe, és pár éve elképedve láttam, hogy alig maradt belőle valami. Ebben a regényben aztán még nagyobb elképedéssel láttam, hogy voltaképpen már az én gyerekkoromra is alig maradt belőle valami: hogy hazudott a térkép, és amikor általánosban azt tanították, hogy a Föld legnagyobb tavai közé tartozik, akkor bizony elavult tudást tanítottak, mert azt kellett volna mondani: „tartozott”. 

Közben „mellesleg” még az iszlám nagyon sajátos fajtájáról is képet kaptam. Edigej szovjet időkben is félig-meddig megőrzött vallása egészen, egészen más, mint a Közel-Keleté, érzékelhetően megmaradt benne a sztyeppei népek ősi vallásának sok-sok vonása is. Mindez pedig, azzal a kételkedéssel együtt, amelyet a szovjet időszak oltott Edigejbe, meg azzal az erővel, amellyel mégiscsak a hagyományrendbe kapaszkodik, valami rokonszenves, sőt ismerős elegyet alkot. 

Ritka szép idő volt. A nyár végi nap elcsendesedett utolsó órája megkönnyebbülten szállt el, mint egy hosszú sóhajtás. Úgy tetszett, a Sárga Homokon nincs sem erdő, sem folyó, sem rét, de a kihunyó nap úgy láttatta, mintha a föld nyitott arcán láthatatlanul fények és árnyak mozognának, azok telítenék a sztyeppet. A lélegzetelállító térség homályos, áradó sötétkékje megnemesítette a gondolatokat, s azt a vágyat keltette az emberben, hogy sokáig éljen és sokat elmélkedjen…

Szép könyv, a megőrzendők közül.

* SPOILER A földönkívüli civilizáció arra való, hogy rámutasson az emberiség hibáira, bűneire; utópisztikus és ámulatba ejtően tiszta világ, amelyhez mi soha nem érhetünk fel, már csak azért sem, mert szándékosan zárjuk el tőle magunkat.
** SPOILER Kazangap magát és Edigejt a Rajmali-monda szereplőihez hasonlítja, bár éppen abban nem hasonlítanak rájuk, amire Kazangap gondol; Edigej a végén teljes joggal mankurtnak nevezi Szabidzsant.
*** SPOILER Két olyan civilizáció, amelyek egyaránt környezeti problémákkal küzdenek, jelenleg éppen – az 1970-es évek végét írjuk!!! – az elsivatagosodással. Az egyik civilizáció összefog és segíteni próbál, pedig még bőven van ideje – a másik hatalmi érdekeknek engedve úgy bezárul, hogy tulajdonképpen meg sem kísérli a cselekvést.

Ezt 2018. február 9-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Akkor még egyszer.

E. T. A. „Hóttbiztosföldönkívüli” Hoffmann lehetett ufó, karmester, kobold, hivatalnok vagy tengeri herkentyű, de hülye, az egész biztos nem volt.

Ha valaki utálta a Virágcserepet, de rábeszéli magát, hogy adjon az írónak még egy esélyt, próbálkozzon az elbeszéléseivel. Ezekben legfeljebb a czikornyás körmondatok jelenthetnek akadályt, egyébként mindenkit biztosíthatok, hogy a történetek és szereplőik itt maradnak az emberi világban.

Mármint azok a szereplők, akik még a mese végére is életben vannak.

Ritkán szoktam gyűjteményes kötet minden darabját külön értékelni, de most muszáj kivételt tennem.

A delejező:

Iszonyú jó. Ha valaki azt hitte volna, hogy a pszichoanalízist Freud a semmiből alkotta meg, az most meggyőződhet róla, hogy tévedett. A szöveg jól fejlett álomleírásokat, megfejtési módokat, valamint hipnózissal való gyógyítást és manipulációt tartalmaz, mégpedig nem nyomokban. Ehhez sajátos, fanyar humor járul (erre az olvasó vagy vevő, vagy nem, én az előbbi csoportba tartozom), egy elhallgattatott, majd saját hangra szert tevő fiatal nő, egy magát Istennek tartó férfi, és egy szelíden melankolikus öregember, nagy művészi tehetséggel. Virágzik benne a gótika, ám a misztikus vonulat leginkább arra való, hogy lepofozzák a színről. A szöveg pedig a mai napig ajánlott olvasmány pszichológia szakon, ezt egy pszichológus mondta nekem két nappal ezelőtt. 

– […] a szellem, amely alvás közben jobban elválik a lelki élettől, és kizárólag saját magának dolgozik, ezt a fájdalmat mindig a maga módján értelmezi, azaz valami olyan mondvacsinált okot kerít neki, ami éppen beleillik elképzeléseibe. Emlékszem, egyszer álmomban egy vidám puncsivó társaságban voltam; egy nagyszájú tiszt, akit jól ismertem, addig ugratott egy diákot, hogy az végül az arcába vágta a poharát; ekkor kitört a tömegverekedés, én is, pedig csak békíteni akartam, csúnyán megsebesültem a kezemen, s olyan égető fájdalmat éreztem, hogy ettől felébredtem, és lám: csakugyan vérzett a kezem; valami erős tű rejtőzött a dunnámban, azzal sértettem föl.

(A képen látható, mit is jelentett Hoffmann korában az a delejezés. Itt találtam.)

Szilveszteréji kalandok:

Szintén gótikus. Főhajtás Chamisso előtt, és egy kis nemes versengés is az előd művével. Kávézóban olvastam, forró csoki mellett. Nem ártott neki.

A szép, széles tükör le volt takarva; hogy mi ingerelt rá, hogy lerántsam a kendőt, s a gyertyákat odategyem a tükrös asztalra, magam sem tudom. Belenéztem a tükörbe, de olyan sápadt és torz arc nézett vissza rám, hogy alig ismertem magamra… Úgy tetszett, mintha messziről, a tükör mélyéről egy homályos alak lebegne felém; ahogy rászegeztem a tekintetemet, s egyre erősebben figyeltem, valami furcsa, varázsos fényben mind élesebben rajzolódtak ki előttem egy bájos nőalak vonásai; most már ráismertem – Julie volt az.

Krespel tanácsos:

Egy kis enyhe fajta romantikus horror, olyan lélektani összefonódásokkal (pl. mi köze az embernek a hegedűhöz – nem, nem az, hogy játszik rajta), amelyeket csak erős idegzetűeknek ajánlott végiggondolni. Neurózis és pszichózis egymással harmóniában nyírják ki az embert. Amit pedig az apaságról mond, az fenékig keserű.

(Az illusztrációt itt találtam.)

A dalnokok harca:

Ha ezt nem tették volna bele a kötetbe, tízből tizenegy pontot adtam volna neki. Ez sem rossz, de nem voltam tőle elájulva. Ebbe jutott a legkevesebb a groteszkből, meg sajnos a következetességből is. Novalis olvasói előnyben, ez a történet ugyanis őelőtte hajt fejet. A középkorban játszódik, azt a dalnokversenyt dolgozza fel, amelyet Wagner is a Tannhäuserben. Wagner nyer.

Az automaták:

Ez a történet Kempelen Farkas leghíresebb találmányát veszi kiindulópontnak, bár sajnos a nevét nem említi. Inkább titokzatoskodik. No meg ismét előfutárkodik a pszichológiának (meg a számítástechnikának, Kempelen nyomán), közben pedig azon töpreng, pontosan mi is választja el az élőt az élettelentől.

A Sanctus:

Ki mond igazat és ki hazudik? No de minek hazudik? Hogyan gyógyítsuk sokkterápiával a kiégést c. műsorunkat hallják.

– Karmester – felelte a Rajongó –, maga mindenből mindjárt operát csinál. Az épeszű emberek ezért bolondnak is tartják. Hiszen az épeszű ember úgy van a zenével is, akár a jó erős pálinkával; csak alkalomadtán, kis adagokban él vele, és csak mint gyomorerősítőt élvezi.

Az elhagyott ház:

Ez még csak lesz horror. A homokember című kisregény egyik alapötletét, az élő és az élettelen közötti határ átlépésének lehetőségét itt fogalmazta meg Hoffmann legelőször. Gótikusnak ez is gótikus, de közel sem annyira ijesztő, mint a homokember meséje. Inkább katyvasz, főleg a vége. De jól áll neki. Szeretem az ilyen fura végkifejleteket, olyan sztrugackijos. Ilyen buggyant alakokról mesél, ni, de igen okosan:

Én ismerek valakit, akire mintha nagyon is jellemző volna ez a látnoki képesség, amiről itt beszélgetünk. Ettől van az, hogy sokszor napokig futkos ismeretlen emberek után, csak mert a járásukban, az öltözékükben, a hangjukban, a tekintetükben valami furcsaságot fedezett föl; ettől, hogy ha valami olyan eseményről vagy cselekedetről hall, amit más csak úgy léhán, odavetve mesél el, mint olyasvalamit, amiben nincs semmi figyelemre méltó, és csakugyan nem is figyel rá oda senki, hogy az ilyesmi őt viszont mélyen elgondolkoztatja, magában mindjárt elkezdi egymás mellé rakosgatni a legellentétesebb dolgokat, és addig fantáziál, míg olyan összefüggéseket hámoz ki belőlük, ami álmában sem jutnának eszébe soha senkinek.

Unokabátyám sarokablaka:

Pontos társadalomkép. Vagy annak illúziója? Megítélhetjük-e kívülről embertársainkat? Nem, de szórakoztató. És egész jó novellafüzért lehet írni belőle. Csak ne képzelje magát Istennek az, aki egyszerűen csak kukkoló.

(Az illusztrációt itt találtam.)

Ártatlanság:

Nyúlfarknyi anekdota, nem is értem, minek tették bele.

Még valami: A „Szilveszteréji kalandok”, a „Krespel tanácsos” és „Az elhagyott ház” (vagyis inkább A homokember) szereplői és egynémely fordulatai adják Offenbach Hoffmann meséi c. operájának alapanyagát. Amelyet ritka nagy szemétség volt Offenbachtól így megírni. (A kép a párizsi bemutatóról készült 1881-ben, itt találtam.)

Semmi ok rá, hogy pont az álmodozó, flúgos hősszerelmesekkel azonosítsuk a szerzőt. (Illetve egy ok van: így a legeladhatóbb a sztori.) Ugyanilyen alapon lehetne ő a gaz kísértő, az illúziótlan és bölcs tanácsadó, a groteszk ábrázatú tudós, vagy akár az ügyeletes fiatal lány… Annyira ügyesen játszik és kuszálja a szálakat, ahelyett, hogy bármit megmagyarázna, és annyira gonoszul tud szamárfület mutatni az olvasónak, minek így beskatulyázni? 

Szóval aki legközelebb operát nézni megy, tudatosítsa magában, hogy Offenbach zenéje tökéletes (Ágay Karola Olympia babája pedig még tökéletesebb, ha létezik ilyen egyáltalán; hallgassátok meg), de a cselekményt, azt húzzátok le a vécén. Inkább olvassatok Hoffmannt.

Pontszám: 10/10

Ezt 2018. február 2-án írtam. 

Az Amazonon azt írják, hogy ha 1925-ben* elképzelhető lett volna már, hogy fekete-afrikai író Nobelt kapjon, akkor Mofolo megkapta volna.

Akárki írta, nem túlzott.

Mofolo százhetven oldalban személyiségfejlődést ír, szabályos ívet szerkeszt belőle, felvázolja egy katonaállam működését, ad egy pofont a leendő diktatúráknak (1910-ben íródott a regény!), megcsinálja a mágikus realizmus afrikai változatát (akkor, amikor a dél-amerikai még nem létezett), és teszi mindezt a mítoszok és népmondák stílusában, amely kitűnően áll a történetnek. Mindeközben pedig megismerhetjük Dél-Afrika leghíresebb történelmi alakjának életét, hiszen „mellesleg” Chaka (ismertebb helyesírással Shaka) zulu királyról szól a mese – meg egy igen-igen erős királyság történetét, amely dolgot adott búrnak is, angolnak is, amikor gyarmatosítani mentek.

Hogy is dicsérjem meg, hogy ne tűnjön túlzásnak mindaz, amit fentebb írtam?

Egy: Nem tudom, Mofolo miket olvasott európai irodalomból/történelemből (gyanítom, hogy a XIX. század második felében erősen europizált oktatás folyt a gyarmati iskolákban), de tudom, hogy megcsinálta az afrikai Akhilleuszt/Nagy Sándort. Hősi lélekkel, idealizált külsővel, dicsőségért cserébe vállalt rövid élettel, háborúval, őrjöngéssel és egy jó kiadós hübrisszel, szóval ami kell. Nem utánoz: verseng. Afrikai eposzt ír, nem görögöt afrikai szereplőkkel.

Kettő: Ki- vagy megtalálja hozzá ezt a mítoszi-népmondai stílust. A mesélőnek arca nincs, csak többes szám első személye, de nyilvánvaló, hogy a Közösségi Emlékezet névre hallgat. „Aki” felidéz, ámul, magyaráz, rajong, gyanakszik, elítél, gyászol, derekasan túloz, szilárd erkölcsi elvei vannak, ám fejet hajt a nagyság előtt, ám továbbra is szilárd erkölcsi elvei vannak. Nem utolsósorban pedig a világ legtermészetesebb módján illeszti be a történelmi események sorába az istenségek megjelenését vagy a mágiahasználatot.** Nem merem rátenni a könyvre a „XVIII. század” vagy „XIX. század” címkét, mert bár Chaka akkor élt, a könyv nem akkor játszódik. A könyv konkrétan a mitikus aranykor és az emberi történelem határvonalán játszódik, olyan tíz-húsz évvel a világ teremtését követően. Annak meg nincs címkéje.

Három: Ez a stílus nemcsak a mágiahasználatot teszi hihetővé. Hanem egyszerre közelíti és távolítja az eseményeket az olvasóhoz/tól. Egyszerre von be az eseményekbe és segít a feldolgozásukban. Egész más egy afrikai mesemondó hangján hallgatni irtózatos csaták, mészárlások vagy diktátori intézkedések gyomorforgató történetét, mint, mondjuk, dokumentumokból tanulmányozni. Ilyet utoljára Homérosznál láttam. Komolyan. Pár hónapja olvastam újra az Íliászt, úgyhogy friss az emlék. Csak ez jóval rövidebb, és prózában van írva. Jó ez így, sokkal többet nem bírtam volna.

Négy: Tényleg egy csomó minden kiderül a regényből a térség történelméről. Városépítés, államszervezés, harcmodor, törvénykezés és szokásrend kialakítása, dióhéjban egész történelemleckét kapunk. Amely a modern korhoz is jó sok szállal kötődik. Sajnos. Ha valaki szeretné legalább nyomokban megérteni, hogyan alakulhattak ki az afrikai totális diktatúrák, ide lehet tekinteni.*** Persze volt nekik északi példájuk, de maguktól is igen kreatívan tudtak mindenfélét kitalálni.

Öt: A személyiségfejlődés íve tökéletes. Minden cselekedet a korábbiak szerves következménye, van töprengés, de nincs visszafordulás. Ez pedig ijesztő. Komolyan az.****

Ezt rá kellett tenni az 1001 könyv listájára.

Már csak a világot körbeolvasó fanatikus molyok kedvéért is, akik (legalábbis jelen képviselőjük viselkedése erre enged következtetni) eleve eufóriába esnek, ha egyáltalán felfedezhetik egy lesothói (!) író regényét hozzáférhető nyelven és helyen.***** Dupla eufória, hogy még listás is.

* Illetve 1931-ben, mert akkor jelent meg az első angol fordítás, de az részletkérdés.
** SPOILER Hiszen a regénybeli „orvos”, azaz varázsló nem pálcaütéssel változtatja nagy uralkodóvá Chakát. Mire ő színre lép, a leendő király személyiségét már a saját enyhén szólva működésképtelen családja jól megdolgozta. Attól kezdve pedig, hogy ő színre lép, sorozatos erkölcsi választások elé állítja Chakát, miközben a gyógyfüveivel is kezeli. Ráadásul a regény második felében már egyértelmű – ha az első megjelenésekor nem lett volna az –, hogy ő a „sötétebbik én”, a gonosz kísértő szerepét is játssza, szóval nemcsak a külvilágnak része, hanem Chaka tudatának is.
*** Meg a bizonyos folyó kanyarulatára. Csak Mofolo regénye sokkal dinamikusabb, izgalmasabb. SPOILER Chaka alattvalói nagy részének szépen fejlett Stockholm-szindrómája van, és nem csak úgy magától alakul ki. Benne van Chaka is, benne vannak ők maguk is. Az tényleg lélektani remeklés, ahogy uralkodó és nép kölcsönhatását ábrázolja a regény. Nem is lehet másképp ítéletet mondani róla, csak a Közösségi Emlékezet nézőpontjából. Akik jelen vannak a történetben, egyáltalán nem mind értik, mi történik velük. Aki pedig érti, attól még nem jár jól. 
**** SPOILER Mert nem lehet megragadni azt a pillanatot, amelyre rámondhatnánk: igen, itt lehetett volna másképp dönteni, és akkor így meg így kerültek volna más mederbe az események. Nem lehetett. Ennek az embernek nem. Ezt ugyanazért tisztelik, imádják, követik, amiért rettegik és gyűlölik. Ugyanazok. 
***** Részemről Bookdepository. De aki türelmesebb nálam, az pár hónapon belül megkapja ingyen, mert 2019-re lejár a szerzői jog.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2018. január 31-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Fontos könyv, okos könyv. Örvendetes, hogy megírták, hogy lefordították, hogy igyekeznek terjeszteni. No de mindjárt az 1001-es listára tenni… hát annyira nem jó.

Egyetlen hosszú levél az egész kisregény, egy szenegáli nő monológja egy másik szenegáli nőhöz: baráti, fájdalmas, vallomásos, sebfelszakítós, sebgyógyítós; házasságról, családról, szerepekről, remélt jövőről. Mindaz, ami elhangzik benne, aktuális ma is, nálunk is – ne legyenek illúzióink. A társadalom alapegysége pediglen a család, ugye…

Változó világ lenyomatát őrzi a szöveg, olyan világét, amelyben egyesek a hagyományok fenntartásában találják meg az életük értelmét, mások éppen azok elfeledtetésében. És egyáltalán nem biztos, hogy az előbbiek tartják fenn a világot. A hagyományokhoz való ragaszkodás jegyében családok bomlanak fel, emberek maradnak magányosak, új kapcsolatok köttetnek – és vagy jól járnak vele a felek, vagy nem, de leginkább vagy nem. Akár a nőről van szó, akár a férfiról.

Sok-sok különféle szerepet vonultat fel a könyv, variációkat egy témára, minden oldalról figyelmes szemmel megvizsgálva. A tárgyilagosság hiányát, azt aztán nem lehet felróni neki. Még a legsúlyosabb válságokat is olyan visszafogottan tudja elmondani az elbeszélő – nem mintha nem vele történnének, annyira azért nem, de mintha egyszerre nézné belülről és kívülről. Igazságos, józan, másokkal és önmagával szemben is kritikus, és hamar megnyugszik, ha nagy erőfeszítésébe kerül, akkor is. Igaz, ennek a nyugalomnak időnként az az ára, hogy hamis illúziókba ringatja magát: meg van győződve arról, hogy ő ezzel mindent megold. Mindent. Aha.

Szóval fontos, okos könyv, éljen és hurrá, hogy ilyenek is megjelennek – de az egyéni stílus, a nyelvi erő, az sajnos hiányzik belőle. Ez a regény nem ragadja meg az olvasó figyelmét, inkább elengedi, és hagyja kalandozni.

Vagy a fordító nem értette a dolgát igazán.

Vagy nem én vagyok a megfelelő olvasó. 

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2018. január 27-én írtam. 

Pontszám: 10/8