Rémületes katyvasz.

Nyilvánvalóan megérdemli, hogy olvassák, én se bántam meg, hogy belefogtam, és nemcsak azért, mert most már elmondhatom, hogy botswanai szerzőtől is olvastam. De pontozni, azt nem fogom.

Egy őrült elme utazása a poklon keresztül, miközben mintagazdaságot csinálnak egy botswanai faluban, két lépésre a sivatagtól. A két szál ugyanahhoz a nőhöz, a főszereplőhöz kötődik, aki minden erejével igyekszik a felszínen maradni és paradicsomot meg egrest termelni, miközben elvont erők küzdenek a lelke életéért vagy haláláért, meg úgy általában azért, hogy hatalmat nyerjenek fölötte. Ha nem volna elég baj neki, hogy sehová nem tartozik: mivel fehér anyától és fekete apától született, ráadásul dél-afrikai származású, de Botswana a választott hazája, egyik világban sem fogadják be igazán. Az pedig, hogy az elvont erők közül ki a jó és ki a gonosz (egyáltalán van-e köztük jó), az nagyon sokáig nem derül ki – és kb. odáig van rendben a könyv, míg ez ki nem derül.

Tetszik is meg nem is, unom is meg nem is, tudok is vele mit kezdeni meg nem is… ha mindent mérlegre teszek, némi billegés után szépen megáll pont középen a két karja. Ezért nem kap pontot.

Mert ereje van a könyvnek, az tagadhatatlan. Meg tudja jeleníteni a hatvanas-hetvenes évek Afrikáját, annak minden fájdalmával, reményével, ellentmondásával, fenségével és groteszkségével együtt. A főszereplő lelkéért harcoló elvont erők ezeket a problémákat is megtestesítik, ezt nagyon okosan csinálja a regény. Ugyanakkor egyetemes mondanivalója is van, a mindenkori hatalomról és alárendeltségről. Tud újat mondani róla.

Akkor miért nem csillagozom? Először is mert az a világ, amelyet ábrázol, nagyon távol áll tőlem, de ez nem a könyv hibája. Másodszor – és ez már a könyv hibája – éppen a legfontosabb pontokon hiteltelen, mondhatni dilettáns megoldásokat választ. Felforgat mindent, majd aggódó tekintettel biztosítja az olvasót arról, hogy ő tulajdonképpen nem is akart semmi extrát, semmit, ami a hagyománytól különbözik. Na, ezt így nem lehet. Aki újít, vállalja fel.

Egy ellentmondást pedig egész végig nem old fel, még csak nem is reflektál rá, pedig úgy vártam, hogy legalább megemlíti, micsoda probléma ez: hogy egy Dél-Afrikában született botswanai író, aki az egész életét Afrikában élte le, kizárólag kanonikus eurázsiai és észak-amerikai művekre építi a regényét. Figyeltem. Figyeltem és szurkoltam, hogy majd csak felbukkan egy afrikai író, mitológiai alak, népi eposz vagy legalább mesefigura, de az égegyvilágon semmi. Mintha fogta volna valaki az északi kultúrhagyományt, és változtatás nélkül áthelyezte volna pár száz kilométerrel arrébb. Ez nagyon szomorú. Főleg így, hogy az elbeszélő észre se veszi. Szerintem komoly értéket adott volna a szöveghez, ha ezen is elgondolkodik. Ezzel összefüggésben az a küzdelem sem akármilyen, amelyet a nyelvvel folytat az első szótól az utolsóig. Ahogyan az angol nyelven írt regénybe beleszüremlik a – most már tudom, hogy így hívják – setswana nyelv, ahogyan átalakul az angol, meg ahogyan a névmások átveszik a hatalmat az elbeszélő fölött, az nagy meccs. Kár, hogy ezt se nagyon veszi észre az elbeszélő; a szöveg nagy részében úgy tesz, mintha a probléma nem is létezne.

Mondanám, hogy ez lesz abból, ha valaki gyarmati helyzetből éppen kikapaszkodó ország első jelentős írója lesz. Mondanám, hogy normális, ha nincsenek előzményei. Csak hát Bessie Head népmesegyűjtő is volt, tudhatta, hogy mások is alkottak előtte irodalmat arrafelé… Nagy kezdeményező Bessie Head, a mai napig hatásos műveket hozott létre, méltán becsülik Botswanában. De sajnos nem érte meg, hogy igazán nagy író legyen. Fiatalon halt meg.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok. 

Ezt 2018. február 14-én írtam.