Rouletabille chez le Tsar, magyar fordítása Natasa titka címmel jelent meg.

Még mindig Rejtő műveinek forrásvidékét keresem, és úgy tűnik, Leroux-nál a legjobb helyen vagyok. Nemcsak szakmailag adnak sokat ezek a kalandregények, hanem sok egyéb szempontból is. Csak ne volnának olyan kegyetlenül túlírva. Legalább kétszer olyan hosszú, mint amilyennek lennie kellene – megértem a magyar fordító döntését, hogy rövidítve jelentette meg annak idején. Abban azért reménykedem, hogy nem azt szedte le belőle, amitől igazán jó lett. (De valószínű.) 

A túlírás oka érezhetően az, hogy itt nemcsak egy újabb Rouletabille-krimiről van szó, hanem arról, hogy hogyan lehet két nagyon különböző, egymást tisztelő, de rengeteg ponton kibékíthetetlenül összeütköző kultúra találkozását krimiben ábrázolni.

Nagyon ügyesen. Eltekintve attól, hogy sajnos Leroux minél pontosabban akar fogalmazni, annál többet beszél. Nem az ő hibája: a realistáktól tanulta. Ráadásul ahogyan A sárga szoba titkában, úgy itt is fontos szerep jut a nyomozásban a helyszínnek, és ezért azt szintén le kell írni az utolsó szögig. 

A Rouletabille-sorozat harmadik kötetének* több olyan nevezetessége is van, amikből a későbbi krimiírók nem keveset tanulhattak. (Igen, nemcsak Rejtő, hanem Christie műveinek forrásvidéke is itt keresendő.) Például az, hogy (eleinte) nincs hulla – a cél a leendő áldozat életének megmentése, a gyilkosság megakadályozása. Vagy az, hogy az emberélet értéke és védelme elsőrendű fontosságú – és érdekes módon éppen ezért sem az elbeszélő, sem a detektív nincs mindig az áldozat pártján, sőt. Itt mindenkinek az erkölcsi motivációi minimum kételkedésre adnak okot, kivéve persze a szuperhős-detektívet (aki még mindig „gamin”, azaz utcagyerek, pedig lassan húszéves lesz). Akinek erről a Gyilkosság az Orient expresszen jut eszébe, az nem csalódik. Ráadásul a regény egy-két betéttörténete az egész mű minden könnyedségével együtt is keserűséggel teli (és igen jól megírt) tragédiaként hat.

Az (elkerülendő) áldozat ugyanis orosz cári tábornok, aki ellen anarchisták készülnek merényletet elkövetni, mert nemcsak teljesítette, hanem még különleges kegyetlenséggel túl is teljesítette a cári parancsot más anarchisták, köztük nagyon fiatalok, akár gyerekek kivégzésére. Veszélyes időszakot élnek a szereplők, közvetlenül az I. világháború kitörése előtt: nagyon nehéz eligazodni benne, még nehezebb az erkölcsi elvekhez tartania magát az embernek, és a legnehezebb megállapítani, mikor kinek van igaza, ha van valakinek egyáltalán. Különösen, hogy a főszereplő éppen francia, vagyis egy olyan kultúrából jön, amelyik eddigre már végigcsinált egy polgári forradalmat, két diktatúrát, benne egy király kivégzésével meg egy világhódító háborúval, és mindezt olyan régen, hogy már az egymásnak szögesen ellentmondó események mindegyik szereplőjét történelmi alakként tisztelik. Mit mondjak, nem a tábornok életét megóvni a legnehezebb része a küldetésének.

Az az igazán kemény dolog, hogy faarccal hallgassa a hatalmon levők hangos dicsekvését a legválogatottabb durva visszaélésekről és az ostoba, emberpazarló pusztításról, utána pedig végignézze az elnyomottak kíméletlen reakcióját, amely csak még több fájdalmat okoz. Miközben a vendégszeretetük ellen semmi kifogása nem lehet; őt is, a francia kultúrát is mindenki megbecsüli, és háború előtti oroszok lévén mindenki folyékonyan tud Rouletabille anyanyelvén. Tisztelet-becsület Leroux-nak, hogy ezt a roppant bonyolult helyzetet tényleg hitelesen tudja ábrázolni, éppen csak egy pöttyet hangsúlyozva azt a bizonyos hagyományos francia felsőbbrendűséget. Ami ráadásul annál is kevésbé bizonyul idegesítőnek, mert ez az a regény, amelyikben a gamin-szuperhős gyarló, fél és hibázik. Sőt, kételkedik saját magában. Sőt, már-már az identitását érzi elveszni. Ráadásul az a bizonyos felsőbbrendűség abban nyilvánul meg, hogy Rouletabille akar és tud legalább időleges békét teremteni egy nagyon csúnya konfliktusokkal terhelt világban. 

Hogy hogy jön ide Rejtő? Hát úgy, hogy a gamin kiválóan tud komédiázni is. Ne úgy tessék ezt érteni, mintha a humor valamiféle csomagolás volna a regény mondanivalóján; annál Leroux sokkal ügyesebb. De ha a főszereplő szuperhős imázsához történetesen hozzátartozik, hogy félig gyerek, könnyed, okos és szellemes, akkor abból az lesz, hogy a nevetés ereje által válik igazán vonzóvá. Nem rajta, hanem vele nevet az olvasó, különösen a legjobban megírt, a zsenialitás határát súroló kivégzés-jelenetkor, amikor szó szerint a halált győzi le a könnyedségével és eszével.** Rouletabille itt válik igazán mitikus alakká a maga hétköznapiságában, továbbá az összes szorongásával és identitásválságával együtt. Ezt pedig Rejtő is eltanulta bizony Leroux-tól. Az orosz kultúra tiszteletével együtt. Gondolom, nem véletlen, hogy a Háború és békéből ismert nevek bukkannak fel a leggyakrabban a szereplők között. 

Az meg aztán különösen nagy erővel hat a mai olvasóra, hogy milyen furcsán öregedett a regény. Ma már ismét érdekes, de a maga korában komoly hátránnyal indulhatott attól, hogy alig néhány év alatt mekkora nagyot csavart a szereplők sorsán az élet. Nem csoda, hogy Magyarországon aztán csak késéssel, és csak egyetlen egyszer jelenhetett meg. 

A regényt a mostanában megszokott módon egyszerre olvastam és hallgattam, mivel fenn van az egész hangjátékként a Spotifyon. Sajnos a felolvasókat továbbra sem tudtam megkedvelni. Értem, hogy miért sikeres a produkció; jó ötletnek tartom, hogy mindenkinek a beszédstílusát egy-egy hangsúlyos vonás határozza meg; leveszem a kalapomat a színészek előtt, annyiféle hangot ki tudnak termelni magukból, különösen az egy szem nő; és amikor Rouletabille vagy az elbeszélő szól, azt még egészen jól viseltem. De összességében kizárólag azért választottam ezt a verziót, mert ingyen van. Bocs. 

* Igen, bevallom nőiesen, a másodikat egyszerűen kihagytam. Mivel kettő mondatban összefoglalható az amúgy is kitalálható tartalma, ráadásul tudtam, hogy az a szerelmi szál áll a középpontjában, amit az első részben annyira untam, továbbá hosszabb is az első résznél, elegánsan átsiklottam fölötte, és nem bánom!!! Van az a pont, amitől kezdve rendkívül Leroux, akármilyen ügyes, rendkívül unalmas is. Majd egyszer talán bepótolom, ha nagyon muszáj lesz. 

** Bocs a spoilerért. Azért az olvasó számára elég egyértelmű már a jelenet kezdetekor, hogy mi lesz a vége. De nem is a csavar az izgalmas benne, hanem a groteszksége, a stílusa, az egymással éles ellentétben álló sablonok eredeti és ötletes felhasználása. Bármikor szívesen értekezek róla. 

Pontszám: 10/9