Szakmai érdeklődésből olvastam, (számomra) új műfajjal ismerkedni, no meg annak szókincsével. De hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem kötött le. Bár nem feltétlenül ugyanazért, mint a célcsoportot, de hát ez normális, tekintve, hogy húsz évvel vagyok idősebb a célcsoportnál. Megértem azt is, hogy ekkora bestseller lett, és nagyjából 90%-ban még örülök is, hogy pont ezt olvassa az ifjúság. 

Ahhoz, hogy a cselekményével szórakoztasson, sajnos meglehetős kiszámítható: a harmadánál történt először olyan esemény, amire nem gondoltam volna – és nagyjából utoljára is. Felteszem egyébként, hogy ezzel a célcsoport is így van, hiszen tapasztalt olvasókról beszélünk, akik akkor szórakoznak jól, ha a már kialakult elvárásaikat beteljesíti egy regény. Ezzel nincs is semmi gond, a szöveg arról nem tehet, hogy én máshogy szoktam szórakozni. Szóval az, hogy a regény kiszámítható, nem von le az értékéből. (Mint ahogyan azt sem vonom kétségbe, hogy a műfaj más képviselői jóval kevésbé kiszámíthatók legyenek.)

Igen, van benne szegény kis elveszett árva leány, akit hirtelen természetétől idegen életformába kényszerítenek, csak azért, hogy aztán persze minden szempontból jól megállja benne a helyét, és bármely nehéz helyzetbe kerülő huszonéves azonosulhasson vele. Igen, a leánynak megvan a magához való esze, de azért az edzéseken is alaposan részt vesz, szó szerint halált megvető bátorsága könnyeket csal az ember szemébe, továbbá mindenből a legmenőbbet kapja a próbatételek után, és még jó, hogy a gyönyörű és titokzatos fiatalemberrel is összejön. Elnézést kérek a spoilerért, de aki erre nem jön rá az első (amúgy persze gyűlölettől izzó) találkozáskor, az úgysem olvas new adult* regényeket, tehát ezt az értékelést sem.

Mitől bizonyult számomra érdekesnek? 

Először is a stílusától. Értékeltem a fanyar akasztófahumorát, egyszerre volt katonás és nőies (nem mintha a kettő kizárná egymást), ügyes egyveleg. Korábban sose használt kifejezéseket és szlenget tanultam belőle. Azt is értékeltem, hogy a megfelelő pillanatokban tud érzelmes és szenvedélyes lenni, és pont eltalálja azokat a szavakat, amelyek teljes hőfokra tudják tekerni a hangulatot – sőt, azon is túl, ami már komikus hatást kelt, de ez is illik a történethez is, a figurákhoz is. Igen, közben jó sokat trágárkodnak. Igen, katonaiskolában játszódik a cselekmény, virágnyelven nem beszélhetnek. 

Másodszor attól, ahogyan az írástudásnak a világban betöltött szerepével bánik. Évszázadok óta folyik az irodalomban, és újabban a filmművészetben is a (néha érdekes, jóval gyakrabban meglehetősen unalmas) hadakozás a betű embere ellen, aki gyenge, élhetetlen és szánni való, jobbára teljesen elszakad a valóságtól, ellentétben a tettek emberével, aki józan ésszel és bátorsággal mindent megold. Ez a regény nemcsak üdítő kivétel a rehabilitált írnokaival, akik közé a főszereplő is tartozni szeretne, hanem határozottan egy másféle paradigmához csatlakozik, amelyben a katona soha nem felejtheti el, hogy az információ hatalom, és az információt az írnok nemcsak továbbadja, hanem adott esetben ő az előállítója is. Hajthat a katona végre akármilyen hőstettet, arról nem ő, hanem az enyhén lenézett írnok fogja megmondani, hol a helye a történelemben, sőt már a jelenben is. Kevés hasznosabb figyelmeztetés létezik ennél az internet korában. 

Harmadszor attól, ahogyan a klasszikus műveltségelemek felbukkannak a regényben. A világnagy fiatalember megjelenésétől kezdve byroni hőst vártam (és előre untam), aztán jól meglepődtem, mert Milton Sátánja jelent meg személyesen, bár természetesen kifordított változatban. Erről az irodalmi alakról azt kell tudni, hogy egy végtelenül konzervatív szövegben sikerült megalkotni a világirodalom első vonzó sátánfiguráját, a szerző szándékán kívül, sőt annak ellenére. Aztán azóta se szabadul az angol nyelvű irodalom a bukott sereg vezérétől, aki felelősséget érez azokért, akik követték és vele együtt lehulltak, szánja őket, szeretne segíteni a helyzetükön, de nem áltatja őket. Nem mellesleg pedig nagyon szép – igaz, a bukása előtt, nem utána. A végkifejlet is Milton művének kifordítása lehetne, de az tényleg spoiler lenne, úgyhogy lábjegyzetbe teszem.** Egyébként a tarot egynémely lapja is mintha fölrémlett volna itt-ott, egy jelenet legalábbis olyan határozottan emlékeztetett a Villámsújtotta Torony arkánumára, hogy az nem lehet véletlen. Az ilyen felfedezéseket szeretem. 

Nem értek egyet azzal, aki szerint a férfi főszereplő faragatlan tuskó, akiről kiderül, hogy arany szíve van. Elég veszélyes sztereotípia ez (sajnos az olvasók jó része ennek a sztereotípiának köszönhetően hiszi el, hogy a faragatlan tuskó automatikusan arany szívet rejt, és kerül bántalmazó kapcsolatba), azért Yarros ennél ügyesebb. Xaden nem goromba, Xaden igazat mond. Ott és úgy, ahol és ahogyan tudja, hogy a másiknak erre van szüksége, nem pedig babusgatásra, ha életben akar maradni. Igen, ebben van könyörtelenség is. Ezzel szemben a gyöngédnek és gondoskodónak tűnő másik fiatalemberről természetesen kiderül, hogy a látszat csal, és puszta jó szándékból pont a hősnő függetlenségét akarja elvenni a galád. Igazmondást és gorombaságot persze sokszor elég nehéz elkülöníteni az életben, de hát ez a regény szerencsére nem az élet. (Ettől még nyilván nem hús-vér alak egyik férfi sem, hanem a rajongók kedves vágyálma.) 

Negyedszer a sárkányoktól, akik (igenis: akik) mindenki külön szuperegójaként röpködnek a levegőben meg a szereplők gondolataiban. Szó szerint. A szuperegó sem túlzás: a sárkány a bölcs fölöttes én, aki egyaránt hat tudatos és tudattalan módon (igen, tudattalan része a fölöttes énnek is van), nem nagyon lehet kizárni az ember fejéből, és általában kellemetlenül igaza van. Amúgy meg persze, hogy menők, majdnem annyira, mint a Dűnében az ornithopter, amit én még mindig szeretnék munkába járáshoz, valaki szerezze már be nekem.

Ötödször attól, amennyire nyitott módokon kezelték a szereplők a helyzeteket, konfliktusokat. Ebből nem nagyon lehet rosszat tanulni. Lehet, csak nem nagyon. Kellős közepéből kiviláglik az amerikai álom arról, hogy a kemény munka megtermi gyümölcsét, de azért ott bújik az álom mögött az a kis gonosz ellentmondás is, hogy leginkább akkor, ha az embernek még mázlija is van hozzá. Ellenben ha egy kicsit is elbízza magát, annak abban a pillanatban jön a böjtje. A hősnő természetesen pont a megfelelő mennyiségű és minőségű információt és dicséretet kapja, sem túl sokat, sem túl keveset, így nem esik ebbe a hibába. Az is tetszik nekem, ahogyan a szexuális élethez hozzáállnak a szereplők: egyrészt úgy tekintik, mint egyet a testi szükségletek közül, vagyis nem csinálnak belőle nagy ügyet, hogy ki kivel – másrészt nagyon szigorúak abban a tekintetben, hogy a többi testi szükséglettel ellentétben ezt csak akkor lehet kielégíteni, ha a másik is szabad akaratából beleegyezett. Felnőttekről beszélünk. Ja, és a tablettát mindenki beveszi, a férfiak is. 

Ami viszont nagyon zavart: ahogyan a halált kezelik a szereplők. Annak a legcsekélyebb hitelessége sincs. Valahol a regény harmadánál fogalmaztam meg magamban, hogy ha egy zárt közösségben ilyen gyakori az erőszakos pusztulás, abban nem a katonaiskola, hanem a koncentrációs tábor vonásai lesznek meghatározók. Nyilván ez nem horror, hanem romantikus fantasy, de mennyivel kevésbé lenne romantikus, ha néha látnánk azokat is, akik utána felkaparják a maradványokat a szakadék aljáról, és kocsira rakják őket. Egyébként is túl tiszta munka a halál errefelé: olyan fájdalommentes, amilyen csak lehet („csak” rémületet okoz és nyomaszt), és kizárólagos büntetésforma, pedig nem oly egyszerű meghalni, ahogy hinné az ember. Megnyomorodás is létezik. Ha már ezt mindet nem érzékeljük a súlyának megfelelően, legalább a gyászból látnánk többet. Megoldható az háborús regényekben is, mint például itt. E nélkül messziről látszik a regényvilágról, mennyire idealizált.*** 

Összességében azonban jó érzésekkel tettem le a regényt, egyáltalán nem bántam meg az olvasását, még ha ki is mozdultam a komfortzónámból. De függővég ide vagy oda, a második kötetet már köszönöm, nem kérem. 

* Elég régen tudtam, hogy van ilyen műfaj, csak azt nem, hogy miben különbözik az ifjúsági regényektől. Most már tudom, és ha esetleg valaki még nem tudná, elárulom: nagyjából abban, amiben a mai tizennyolc-huszonöt évesek az ötven évvel ezelőtti tizennyolc-huszonöt évesektől. Már felnőttnek számítanak, de még nem találták meg a helyüket – nem érzik jól magukat attól, hogy a szüleik-nagyszüleik nemzedéke az ő korukban már kezdett befutottnak számítani, ők meg még az útjukat keresik; ugyanakkor jóval több lehetőség áll előttük nyitva, túl sok is – és átélik mindazt, amit ötven éve a kamaszok éltek át, csak sokkal tapasztaltabb fejjel. Érthető, hogy erre a piaci résre egész műfajt telepítettek. (Amúgy ez nem a saját okosságom, nekem is el kellett magyarázni.)

** SPOILER: Pont attól olyan veszélyes és érdekes a Paradise Lost, hogy a romantikus lázadó Sátánnal szemben az Úr időnként nem tud nem valamiféle erőszakos és ellenszenves hatalom megtestesítőjévé válni. Még szép, hogy a regényben kiderül, hogy a hatalom képviselői, akik szeretnek isteni szerepben tetszelegni, valóban erőszakosak és ellenszenvesek, és a romantikus lázadóknak lesz igazuk. (Eddigre már szintén elég kiszámítható módon, szóval csak annak spoiler a spoiler, aki még nem ért a regény feléig.) Megjegyzem, Yarros angol szakot végzett.

*** Ami a nézőpontváltást illeti, az a regény másik gyenge pontja. Értem, hogy minek kell oda, de azért amit csinál az ember, azt csinálja rendesen. 

Pontszám: 10/8