Tegye fel a kezét, aki már érezte úgy, hogy földönkívülivel próbál kapcsolatot teremteni, amikor elvileg a vele egy fajba tartozó embertársához közelít. Na, ez a szöveg pont erről szól. 

2024 olvasásai számomra elsősorban szakmai jellegűek. Fordítói és egyéb munkákhoz kellenek, még akkor is, ha közben egyébként fel tudják kelteni az érdeklődésemet. Csak közben beesnek az életembe ilyen (szintén szakmai olvasásnak induló) történetek, mint A sötétség balkeze, hogy elgondolkodjak azon, érdemes-e írni egyáltalán, ha nem tudok olyat, aminek ekkora ereje van. (Spoiler: azért még próbálkozom.)

Ismét az a fajta fantasztikum ez, amelyik nem eltávolít a mindennapi valóságtól, hanem megmutatja azt úgy, ahogyan még soha nem láttuk. Nagyon érdekes gondolatkísérlet egy furcsa humanoid faj által lakott, extrém éghajlatú bolygóról, gyönyörű történetben megírva. És az összes furcsaságával együtt tudjátok, mi benne az egyetlen valóban fantasztikus és nehezen hihető elem? Hogy az egyik főszereplője egy tisztességes és rokonszenves politikus.* 

A bolygó neve Tél, és egész felületén rendkívül hideg az éghajlat (a sarkokhoz közelítve nyilván fokozódik). Persze a hideg csak a külső szemlélő számára rendkívüli; a faj, amely lakja, így szokta meg, és kiválóan bírja akár ruha nélkül is. De nem ez az igazán speciális tulajdonságuk, hanem az, hogy a faj minden egyede egyszerre férfi és nő, mindkettő és egyik sem. Világukban egyszerűen nem értelmezhető a nemek közötti megkülönböztetés, mert minden egyed mindkét nem jellegzetességeivel bír, csak nem ugyanabban az időben.

Ciklikusan élnek ugyanis. Az idő nagy részében nem nélküliek, ilyenkor dolgoznak. Aztán havi rendszerességgel következik egy néhány napos periódus, amikor (az egyén számára befolyásolhatatlan módon) valamelyik nem nemi szervei és egyéb jellegzetességei megjelennek a testükön. Ilyenkor viszont intenzív nemi vágy fogja el őket, amihez azonnal partnert kell találniuk. Aztán ismét nem nélküli időszak következik (kivéve persze, ha az illető teherbe esett, mert a gyereket nyilván kihordja). Ez a kiindulópont – és innentől jön az, hogy milyen gondolkodásmódo(ka)t és milyen társadalma(ka)t termel ki egy ilyen faj. Az igazán meglepő nem az, amiben különbözik a mienktől, hanem az, amiben hasonlít rá, függetlenül az elég radikális különbségektől.

No de először a különbségek. Nincs háború (igaz, az is elhangzik, hogy ennek oka az extrém hideg is lehet), nincs nemi erőszak (tehát nincs prostitúció sem), nincs megcsalás, nincs születésszabályozás. Bármiféle, a nemek ellentétén alapuló megkülönböztetés (akár a munka világában, akár a párkapcsolatok kezelésében) értelmezhetetlen. Mivel pedig Le Guin igen intelligensen gondolja végig és alkotja meg az ebben a világban maguktól értetődőnek tekintett szabályokat, nemcsak az válik egyértelművé, hogy amit öröktől fogva valónak tekintünk, az esetleg pusztán közmegegyezésen alapszik (például, hogy egy férfi nem sírhat, legalábbis nem mások előtt; vagy hogy a stabil párkapcsolaton kívüli terhesség és szülés elítélendő), hanem az is, hogy mit lehet általános emberi, nemtől független jellegzetességnek tekinteni (például a hatalom beteges féltését, és az ebből következő aljasságokat).

David Lupton által illusztrált kiadás. Forrás lentebb.

Sok szempontból utópisztikus világ ez, más szempontokból taszító vagy sajnálni való. Például senkit nem ítélnek el azért, hogy kivel feküdt le, vagy kivel nem, hiszen senki nem tehet arról, hogy éppen kinek a közelében, és milyen körülmények között kerül kemmerbe. Ugyanakkor ijesztő, hogy így nagyon szép kapcsolatok, akár életre szóló szövetségek létezhetnek ugyan közöttük, de barátság és szerelem nem. Igaz, egy pillanatra megmutatja ez a görbe tükör azt is, hogy hogy a mi világunkban, amely gyakorlatilag mindenek fölé helyezi a két nem közötti különbséget (és többnyire elvárja, hogy első pillantásra meg lehessen mondani valakiről, melyikhez tartozik, mert ha nem, akkor az illetőnek jaj), legalább annyira nem nélkülinek tekintjük például a munkát, mint a Tél bolygón. Ha dolgozni kell, azt ne keverd össze a magánéleteddel és a vágyaiddal. 

Megtörténhet, hogy egy földi férfi (a másik főszereplő) nézőpontjából mindaz, ami a Tél bolygó társadalmait működteti, automatikusan nőiesként jelenik meg, pusztán azért, mert neki az egész bolygó összes lakója a „nem férfi” kategóriájába esik, akkor is, ha történetesen férfi nemi szervei vannak annak, akivel beszél. Így Genly Ai, a bolygóközi szövetség követe elkönyveli a sajátjától különbözőként, tehát nőiesként az intrikát, a passzivitást, a beszéd rejtett jelentéseit, a közösségben betöltött szerep elsődlegességét az egyéniséggel szemben; adott esetben a megbízhatatlanságot és veszélyt. Aztán elgondolkodhat rajta az ember, hogy ezek valóban csak nőkre jellemzőek, attól, hogy Ai nőiesként és/vagy hibásként (!) definiál mindenkit, aki különbözik tőle? Főleg, amikor már nemcsak az ő nézőpontját látjuk, hanem a már említett tisztességes politikus, Lord Estraven is megszólal, és kiderül például az, hogy az ő kultúrájában teljesen egyértelmű beszéd az, amit Ai többértelműként, ironikusként értelmez. Vagy az, hogy a közösségben betöltött szerep elsődlegessége a legföldibb értelemben vett hazaszeretetet eredményezi, amire Ai definíciói szerint elsősorban férfiak képesek. (Itt nyilván nem.) 

Aztán persze lehet, hogy a végén is ugyanúgy kategorizál valamit az olvasó, mint az elején. Csak akkor már sokkal-sokkal kisebb téttel. Akkor, amikor már végighallgatott x darab helybeli beszámolót is a követről, aki a bolygó lakói számára csak „a Perverz”, mert nem ciklikusan él, hanem bármely napon vágyhat szexre. Őt legalább olyan nehéz megérteniük a bolygó lakóinak, mint neki őket. De mire az útja végére ér, már azt is megvallja magának, hogy sokszor a saját fajának képviselőit sem érti, függetlenül attól, hogy éppen milyen neműek. Ki van tőled távolabb, az űrlény vagy a szomszéd? 

David Lupton által illusztrált kiadás. Forrás lentebb.

Hogy miről szól a történet, az ezek után kitalálható. Megunhatatlan témákról: kapcsolatteremtésről és utazásról. Ahhoz, hogy legalább esélyük legyen érteni egymást, nem elég a nyelvet megtanulni, és nem elég éveket eltölteni egymás társaságában. Ehhez a határok olyan megnyitása kell, ami után az ember többé önmagára sem tud már ugyanúgy nézni. Ehhez egy olyan utazás kell, amit két nagyon különböző lénynek csak egymással együttműködve lehet végigcsinálni, és amihez mindkét fél képességeire szükség van.

Veszélyes játék az ilyen határnyitogatás. Ki tudja, mi lép be a világomba, ha szóba állok az idegennel – az is lehet, hogy elveszítek valami számomra elengedhetetlenül fontosat – vagy még ijesztőbb módon akár én magam akarok majd arról az elengedhetetlenül fontosról lemondani a végén – veszélyes, de sajnos eszméletlenül érdekes és izgalmas is. Ráadásul van benne valami pont olyan ősi és emberi is, mint a fajunk. Kíváncsiságnak hívják. 

Meg legalább ilyen emberi az ellenkezője is: a kockázattól, a veszélytől való zsigeri félelem, amely sokkal jobban félti az elengedhetetlenül fontosat, mint hogy megnyissa a határait. Hiszen a határnyitás bizony nagyon fájdalmas is lehet.** Minden elemében érthető viselkedés ez, csak sajnos abban tévednek azok, akik gyakorolják (a regényben és az életben is), hogy ezzel elkerülhető lenne a fájdalom. Nem az. Ráadásul a regényben elfojtást és elhallgattatást használnak arra, hogy a határokat zárva tartsák. Ez sem kevésbé emberi viselkedés („ha nem nézek oda, akkor nincs!”), csak sajnos esztelen is. Mindenki csak veszíthet rajta. Veszít is. Nem is olyan nagyon hosszú távon. 

Sok mindent el lehet mondani a regényről, de hogy hülyének nézné az olvasót, azt nem. Sajnos ez az első harmadában azzal jár, hogy konkrétan kiigazodni nem lehet rajta, ki kicsoda, és mit akar kitől miért. Itt maximum az tartja fenn az érdeklődést, hogy 1. nagyon szépen meg van írva, 2. tudni akarom, mi a franctól lett ez klasszikus, 3. az ábrázolt világ beillesztett meséi és mondái egész érdekesek. Úgy van megszerkesztve ugyanis a könyv, hogy az első harmadában éppen csak annyi információt tudunk meg a háttérvilágról, amennyi az események megértéséhez múlhatatlanul szükséges, és minden magyarázat a későbbi fejezetekre marad. Akinek ez elég, fogjon hozzá, akinek nem, annak nem szégyen letenni. Azt mindenképp el kell ismernem, hogy megértem ezt a fajta szerkesztési módot, és én se tudtam volna jobbat kitalálni. Vagy ez, vagy ráöntjük az olvasó fejére az egész világleírást a legelején, amitől az olvasók jóval nagyobb százaléka szalad el, mint így. 

Ebben a formájában nekem jó értelemben vett kihívás volt. Akkor értettem meg igazán, hogy mi miért történik, amikor a regény végéről visszafordulva elölről kezdtem az olvasást. De ez egyáltalán nem esett nehezemre, sőt. Nagyon szívesen kezdtem elölről, és biztos, hogy fogom még a jövőben is. Csodálatos történet, amely minden olvasással gazdagabb élményt nyújt.

Számomra még az is hozzájárult ehhez az élményhez, hogy nagyon sok klasszikust ismerek eredetiben, és jelenleg konkrétan az angol nyelvű Bibliát olvasom január elseje óta, a régies változatban. Úgyhogy a közvetlen közelemben van az a szöveghagyomány, amelyikre Le Guin épít, és nem tudom nem összekapcsolni a kettőt. Nem is akarom, mivel így sokkal jobb olvasni. Víz le nem mossa Le Guinről, hogy ebből a szöveghagyományból lett elege, és nemcsak a társadalmaink kifordított képét mutatta meg (jó erős utalásokkal a hatvanas évek amerikai fóbiáira meg kelet-európai diktatúráira), hanem annak az irodalmi beszédmódnak a kifordítását is, amelyik úgy használta/használja általános értelemben a hímnemű személyes névmást és a mankind szót, mintha a nő a férfi alfaja volna.

Nos, akkor itt a görbe tükör, mondja Le Guin: amikor tényleg mindenki he és mindenki man, akkor is, ha nem. Na, mihez kezdesz vele? Nem tudod őket egyiknek sem tekinteni, és viszolyogsz? Meglátod bennük mind a kettőt, és attól viszolyogsz? Van esélyed bármiféle megértésre? Nagyon furcsa szövegvilág ez, de az a helyzet, hogy egyáltalán nem mondhatod, hogy nem felel meg a te saját hagyományaidnak (amennyiben angol anyanyelvű olvasó vagy). Az állítólag definíció szerint elkülönítéseken alapuló bibliai hagyománynak is, ami azt illeti. Annyira megfelel neki, hogy pont a megfelelés által fordul vele szembe.

Sajnos ez az, amit a fordítás nem tud visszaadni. Cserébe, gondolom, megmutatja, mennyire erősen benne van ez az egyszerre elkülönítő és általánosító gondolkodásmód egy olyan nyelv beszélőinek fejében is, amelyben egyébként nincsenek nyelvtani nemek. Ezt viszont csak a magyar olvasó érzékelheti. 

David Lupton által illusztrált kiadás. Forrás lentebb.

Kár, hogy megfilmesíteni lehetetlen. Nem tudnánk máshogyan nézni a földi színészeket, mint Genly Ai a bolygó lakóit: automatikusan keresve a testükön a nemi jellegzetességeket, pusztán azért, mert tudjuk, hogy az adott színész férfi vagy nő. Viszont itt van a helye annak, hogy megdicsérjem a felolvasó színészt, George Guidallt.  Eleinte furcsálltam, hogy női alkotó regényét miért férfi olvassa, aztán amikor felfogtam, min alapul a szöveg szóhasználata, már nem is érthettem volna jobban egyet a kiadó választásával. Az, hogy férfihangot hallunk, de a Tél bolygó lakóinak megszólalásaikor elváltoztatva, „nőiesítve”, még egy réteget hozzátesz a szöveg jelentéseihez. Ráadásul nagyon kellemes hangja van Guidallnak, akármit csinál vele. Jólesik hallgatni. 

Benne van a regény a hangoskönyv-előfizetésemben, azért ütemeztem be most. Első olvasáskor még nézni kellett néha az írott szöveget, másodikra már egyáltalán nem. Ettől függetlenül nyelvtanulónak nem ajánlom, hacsak nem felsőfokúra készül. Akkor viszont, főleg az írott szöveg olvasásával párhuzamosan, nagyon is! Az írott szöveget talán nem is szeretném annyira birtokolni, kivéve, ha ebben az illusztrált kiadásban kaphatom meg, amelyikből a képeket a bejegyzésbe illesztettem. David Lupton rajzolta őket, Le Guin útmutatásai szerint, a fotós pedig Andrew Liptak. Forrás: The Verge.

Technikai információ: A regény egy hosszabb regényciklus hatodik része, de önállóan is olvasható és érthető. Amit nem ért belőle az ember, azt nem érti jobban akkor se, ha a ciklust ismeri; azt újraolvasással lehet megérteni. 

* SPOILER: Hogy mégis egy kicsit autentikusabb legyen, el is távolítják szegényt, méghozzá nagyon durván, és ráadásul értelmetlenül. 

** Jelen esetben arról van szó, hogy a bolygó csatlakozzon egy tőle nagyon távoli bolygóközi szövetséghez (amelyik a követet küldte közéjük) vagy ne. Nyilván ilyenkor végig kell gondolni, hogy nem több-e a kár, mint a haszon.*** Ráadásul, bár a szövetség nem államként, és véletlenül sem erőszakszervezetként működik, azért a maga szelíd módján elég erőszakosan nyomul. „Csatlakozz, mert ha nem, úgyis rossz lesz neked. Én nem bántalak, de rossz lesz neked. Ne érezd a nyomást, de rossz lesz neked.” Ha ajándékot nem lehet visszautasítani, azt bizony zsarnokságnak hívják akkor is, ha nem küld katonákat.

*** Borzasztó érdekes végiggondolni a kapcsolatot Dan Simmons Hyperionjával, konkrétan azzal a résszel, amelyikben egy távoli bolygó nagyon is erőszakos annektálásáról van szó. Húsz év különbség, és máris arrébb helyeződnek a hangsúlyok. Le Guin regényeiben a szövetség abszolút békés, nem irányít, csak szervez. Simmons sokkal kritikusabb, és ebben a tekintetben bizony hitelesebb is. (Ennek a bejegyzésnek az aljára görgetve találjátok a kifejtést, ha nem rettentek meg a Hyperion-spoilerektől.)

Pontszám: 10/10