Régi tartozásom ez a fantasy (mármint magamnak), évek óta szerepelt a várólistámon (sose érek a végére). Gondoltam, hogy tetszeni fog. A folytatását is meg fogom venni. Éljenek az e-könyvek. 

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem érdekelt se a fordulatos cselekmény, se a változatos kalandok, se a szerethető vagy utálható szereplők. Persze, hogy érdekeltek, persze, hogy végig lekötött a regény. De nem ez volt a legfontosabb, és nem ezek miatt olvastam el.

A magyar népmesék és hiedelmek miatt, amelyek sorra beépülnek a regénybe, hogy feltűnően vagy kevésbé feltűnően megszervezzék a cselekményt és kialakítsák a szereplőket. Sokan leírták, leírom én is: ez nem kelta fantasy magyar nevekkel. Ebben Tündér Ilona szerepel, Rapsonné, Firtos és Tartód,* nem beszélve mellékszerepben maradt társaikról. Benedek Elek a köbön. (Csak éppen nem mindenki olyan jó, mint ahogy várnánk, de hát ettől lesz kortárs regény, és nem népmese.) Az a pár antik figura, aki idetéved, szépen belesimul a háttérbe – a gótika (sőt egy parányi steampunk!) pedig minden további nélkül kézen fogja a magyar népmesei elemeket. Ahogyan pedig a kötés és oldás mint fő-fő varázslat belép a regénybe, hát az minimum négy pontot dob a megítélésén. 

A főszereplő neve eleinte nem tetszett. Mármint nem önmagában, úgy a világon semmi bajom vele, sőt. Hanem mert számomra valahogy nem illett a szereplőhöz. Nem tudnám megmondani, miért. De mindegy is: mihelyt rájöttem, hogy „Mesé”-nek becézik, már egyértelmű volt, hogy telitalálat a név, más nem is lehetne. Abban még mindig nem vagyok biztos, hogy a többi szereplő nevét (amelyik nem egyértelműen mesebeli név) szeretem. Különösen a „Firene” zavart, én legalábbis egyetlen népmesében se találkoztam vele, igaz, magával a figurával se.** A stílussal se mindenütt voltam kibékülve. Nagyon szép, választékos, kimunkált – időnként túlságosan is az. Előfordult, hogy modorosnak éreztem, és egy-két momentum kivételével hiányoltam belőle a humort. Emiatt vontam le egy pontot. Több levonást nem érdemel.

Fogalmam sincs, mit nyújt annak a regény, akit nem a benne felhasznált népmeséken neveltek. Számára valószínűleg még izgalmasabbak lesznek a cselekménybeli fordulatok. Annak, aki ezeket a meséket jól ismeri, könnyebben kiszámítható, mikor mi fog történni (amikor kiderül, mit talál a kislány a padláson, már tudom, mit fog tenni az anyja; amikor Emese kezébe nyomják a fésűt, már tudom, hogyan fogja megakadályozni az üldözést stb.), de ez a világon semmit nem von le az élményből. Sőt! Egyrészt a ráismerés örömét nyújtja, másrészt mivel a regény nagyon ügyesen manipulálja is a meséket, és kezdettől fogva egyértelmű, hogy nem mindenkivel pont az fog történni, ami a mesében (sőt), akár azért is lehet izgulni, hogy vajon most is a megszokott módon végződnek-e a dolgok vagy jön egy csavar és mégse? 

Mert időnként bizony jön a csavar. És akkor mégse…

* A kiadásomban „Tartód”-ként szerepelt, de a mesében rövid o. Ha nem sajtóhiba, hanem szándékos, akkor szabad tudni, miért? – Frissítve, nevek és írásmód megmagyarázva a szerző által: „Én Tartód írásformával találkoztam, emlékeim szerint a Magyar mythologiában (...), de gondolom, ez is változó attól függően, melyik népmesekutató gyűjtötte, és ő minek hallotta (Rapsonnéval is találkoztam Rapsóné alakban).”
** Utólag kiderült, hogy én voltam tájékozatlan. Nemcsak Benedek Eleket kellett volna olvasnom, hanem Ipolyi Arnoldot is. Rajta van a listán, most egy kicsit előbbre ugrott… Ettől még a név nem tetszik – de hát így jártam.

2018. január 24. 

Pontszám: 10/9

Ez a nyolc történet tudtommal ebben a formában soha nem jelent meg angolul, viszont ötöt többé-kevésbé összefüggő történetfüzérként adott ki annak idején a szerzőjük. Ezt az ötöt olvastam angolul, írtam is róluk. Most nem olvastam őket újra, csak a maradékot.

A szerkesztésről annyit, hogy szerintem hiba volt megbontani az öt történet sorrendjét, azok nem véletlenül következnek egymásra az eredetiben pont úgy, ahogy következnek. Annak jelentősége van, hogy pont az utolsó előtti történet a kötet címadó kisregénye. Az viszont igaz, hogy mivel a kerettörténet az angol nyelvű kötet végén nem zárul, és az utolsó két történet között átvezetés sincs, végül is nem feltűnő, hogy a magyar kiadásba további hármat beillesztettek. Hangulatukban sem, témájukban sem lógnak ki a kötetből.

Ez a három: a Sir Robert Ardagh, az Egy szellemjárta ház hiteles története és az Ultor De Lacy. Most csak ezekről írok néhány mondatot.

Sir Robert Ardagh:
Ez a legjobb. Hamisítatlan gótikus elbeszélés, igazi jófajta rémtörténet, annak minden szükséges kellékével, kissé előfutárkodva a posztmodernnek. Egész pontosan ugyanis kettő módon mesélik el Sir Robert borzasztóságos halálát, márpedig egy ember ugye nem halhat meg kétféleképpen, úgy, hogy ráadásul az egyik történet szerint házas, a másik szerint nem. Viszont semmi támpontot nem ad az elbeszélő arra nézve, hogy akkor most melyik mese az igaz. Egyébként tisztességesen lebegteti az eseményeket a természetfölötti és a hétköznapi világ között, ahogy az a kísértetiesség szótári definíciójában meg vagyon írva: na vajon ki kicsoda, honnan jött, hova megy, hogyan és miért. Közben zúg a szél, hajladozik a hanga a mezőn, fekete köpenyes alakok közlekednek a sziklák között, a párkányon túl szakadék van, és ááááá, noná, hogy bele is esnek, ha már ott van, értitek, ne tátongjon hiába. Tombol a melankólia, legalább két altípusban, a végén meg jól – nem derül ki semmi. A melankólia leírásánál hegyeződött a fülem a legjobban, mert bár egyszer sem mondják ki a nevét, azért elég egyértelmű, hogy itt a barokk kor réméről esik szó, à la Walter Benjamin, azt szeressük.

Egy szellemjárta ház hiteles története:
Igazából semmi különös, csak a hangulatával hat, meg azzal az elég hihetetlen elemével, hogy akármelyik szereplőre kerít sort az elbeszélő, holtbiztos, hogy az illető megbízhatóan hideg fejű, erős lelkű és remek megfigyelő. Ha hatéves, akkor is.

Ultor De Lacy:
Dettó. Csak ebben még jakobiták is vannak meg naaaaagy családi titok. Meg némely dühöngés a végén a mai olvasónak, akinek már tizenöt éves korában is tele volt a hócipője azzal a motívummal, hogy SPOILER X-et kímélni akarják a szőőőőőrnyű titoktól, mert X gyermekien ártatlan és boldog, ezért X-nek nem árulják el a szőőőőőőnyű titkot, nehogy véletlenül megzavarja az ártatlan boldogságát, aztán jóhogy pont ezért X képtelen megvédeni saját magát, és a végére annyi lesz neki. SPOILER VÉGE A rémtörténetek főszereplőinek legfőbb problémája – ahogy én látom –, hogy nem olvasnak elég rémtörténetet, így nincs, amiből okuljanak a saját sorsukra nézve. Bár ha elnézem Le Fanu másik klasszikus gótikus regényét, az olvasás se sokat használ a főszereplőknek, ha eszük nem lesz tőle több.

Pontszámot nem adok, mert nem olvastam végig.

Ezt 2018. január 2-án írtam.

Nagyon nagy hiba, hogy ennek a könyvnek nincs magyar nyelvű kiadása.
Meg úgy általában az életműnek.

Gimbutas európai és amerikai egyetemeket megjárt litván régészprofesszor volt, aki személyesen vezette azokat az ásatásokat, amelyek alapján könyveiben levonta a következtetéseket. Művészettörténettel és néprajzzal is behatóan foglalkozott. A bibliográfiája majdnem a kötet ötödét kiteszi, szóval az adatolást is hiba nélkül végzi. A leletanyagában pedig igen jelentős számban fordulnak elő magyarországi lelőhelyeken talált alkotások. Ez, ha jól számolom, nyolc indok arra, hogy komolyan vegyék és megjelentessék nálunk. Ehhez képest ’94 óta halott, és nyoma sincs annak, hogy le akarnák fordítani.

Nem mondom, hogy minden következtetésével egyetértek. Itt-ott tagadhatatlanul elszalad vele a ló. De most őszintén: melyik tudóssal nem? És ami marad, ha levonom az elszaladt lovakat, az még mindig tekintélyes mennyiségű adat szigorúan tudományos elemzése, egy letűnt kultúráról, amely önmagában is rendkívül érdekes lenne, de nemcsak önmagában nézhető, hanem nagyon is sok tanulságot tartogat a ma embere számára. Ráadásul fölötte lakunk itt a Kárpát-medencében. Mint ahogy fölötte laknak a Balkánon, Ukrajnában, Moldovában is. Hogy a búbánatba' nem terjesztik itthon? 

A „régi Európa”, így nevezte el ezt a kultúrát Gimbutas, amelynek életmódját, vallását, mitológiáját bontogatja ki a leletanyagból ennek a könyvnek a lapjain. Egy újkőkori, majd rézkori civilizáció, amely öt-hatezer évig uralta errefelé a terepet, aztán, hogy finoman fogalmazzak, „ráíródtak” az indoeurópaiak – de ki nem törölték. A nyomai a mai napig megvannak, és nemcsak a múzeumokban.* Volt neki művészete (a krétaiak járatták csúcsra, míg a görögök el nem intézték őket), vallása, hiedelmei, divathóbortjai és máig megfejtetlen írása is, no meg igen sajátos, békés társadalma.**

Számomra nemcsak érdekes, de hasznos könyvnek is bizonyult, még akkor is, ha az első harmada pont annyira száraz, mint amennyire tudományos. Akartam én régész lenni boldogult úrfikoromban, meg is maradt a lelkesedésem, de azért most alaposan próbára tevődött. A csillagok száma viszont jelzi, hogy a maradék kétharmad segített ezen túllépnem. Meg azt is értem, hogy ez a precízség hozzátartozik a tudományossághoz. A művészettörténeti részek érdekeltek főként, és persze a mitológia. Amelynek szerves része a víz tisztelete és olyan ősi motívumok bevezetése, amelyek mára archetípusnak számítanak (a kutya mint alvilági állat, a kígyó mint újjászülető stb.). Egészen újfajta értelmezést kapnak Gimbutastól a máshonnan már ismert leletek is, a meandervonal és a kettős bárd. (Santarcangeli olvasói, ide gyűljetek!) A „sarlós isten” felbukkanásán komolyan meglepődtem – gyerekkoromban láttam utoljára a törikönyvben –, aztán megszoktam szépen, hogy a saját kultúrámról is tud újat mondani nekem. Az pedig külön ámulat tárgya a magyar olvasónak (hogy ne mondjam, szürreális élmény), hogy egy nem magyar által írt angol nyelvű szövegben tökéletesen hibátlan helyesírással szerepel Bodrogkeresztúr és Zengővárkony neve, nem beszélve Kökénydombról és Szegvár–Tűzkövesről, ha már sarlós isten. Na jó, Zalaszentmihály nem jön neki össze, de ilyen előzmények után nagyon könnyen lehet, hogy csak azért, mert a forrásában is hibásan szerepelt a lelőhely neve…

* Az egyik illusztráción látható díszítő motívum – egy sajátságosan többszörözött kereszt alak – például a húsvéti tojásokon szokott felbukkanni a pár száz éves hagyományos minták között. Változatlan jelentéssel. Hát nem pár száz, hanem pár ezer éves, úgy tűnik.
** Amelyet Gimbutas kissé idealizál is, mikor kibújik pár mondatra a leletei mögül, de hát mondom, hogy nem értek mindennel egyet. Azt a pár mondatot igazán el lehet nézni neki.

Ezt 2018. január 19-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Ursula K. Le Guin kedvéért fogtam bele életem második (és első végigolvasott*) Galaktikájába. Annyian és annyiszor ajánlották már nekem, csak hát időnyerő nélkül egyelőre esélyem nem volt. :( Nem is lesz mostanában, de biztos, hogy előbb-utóbb sort kerítek rá, mert valóban az ő novellái bizonyultak igazán maradandó élménynek az antológiából.

Különben nagyon jó ötletnek tartom, hogy összeállítottak egy Galaktikát csupa női író által írt műből, meg még egy esszé is belekerült a női írók szerepéről a sci-fiben. (Ez egyébként le se esett, csak amikor már nálam volt a kötet, és végignéztem a tartalomjegyzéket. Le Guin érdekelt, a többi hab volt a tortán.) Akkor is jó ötlet – és körültekintő a megvalósítása –, ha nem igazán vették komolyan, hogy tényleg minden novella a sci-fi műfajába tartozzon. Egy kicsi fantasztikum már bőven elég volt, hogy belekerüljön egy szöveg.

Majdnem hozzátettem, hogy „…meg a színvonal”, de aztán visszafogtam magam, mert a színvonal sajnos nem minden novella esetében számított… de az, hogy gyengébb munkák is belecsúsztak, bármelyik antológiával előfordulhat, szóval ezt igazán nem fogom felróni neki. Éljen a szerkesztő, láthatóan értő kézzel válogatott.

Vannak itten Földre látogató űrlények, intergalaktikus hüllők, idegen bolygón új életet kezdő emberek, időutazók, szuperszámítógépek működtetői, jövőbeli társadalmak képviselői, szóval igen változatos a kép. Itt-ott ügyesen elhelyezve lélektani novellák is akadnak, némely fantasztikus vonulattal kiegészítve, az Egy randevú tükrében igen ügyes fordított világot tár az olvasó elé, vagy inkább hibrid világot, amely ismerős is meg nem is, az Útvesztőben kicsit átmegy kísértettörténetbe, kicsit pszichothrillerbe, a vége meg egyszerűen csak szép, Le Guin nevével eladódik egy misztikus történet minden tudományosság nélkül (A fehér szamár), no meg egy számomra igen élvezetes filozofikus írás 1 db Velencében rekedt űrlénnyel (A hajótörött idegen első jelentése Derb nagyurának). És belekerült egy olyan novella is, amelyiknek tudományossághoz az égegyvilágon semmi köze, és fantasztikumhoz is csak annyi, hogy olyan korban játszódik, amelyben egy ilyen történet elképzelhetetlen lenne – viszont piszok jó, az egyik legjobb írás a kötetben: mondanivalója is van, humora is van, az elhelyezése is erősíti a hatását. Úgyhogy nem is árulom el, melyik az, jöjjön rá mindenki magától. 

De tényleg Le Guin a legjobb. Főleg a nyitó írás, A minta. Az az igazi jó fajta irodalom, amelyik szórakoztat is, komolyan is kell venni, többszöri olvasás után is tud újat mutatni, akár fel lehetne vetni vitaindítónak, és úgy eredeti, hogy közben megfelel a műfaja minden követelményének. Ja, és még szépen is van megírva. Ünnepélyesen megígérem, hogy fogok még Le Guint olvasni. Majd.

Köszönöm szépen az ajánlást bfg3 molytársnak, és a válogatott viszontagságok leküzdése árán véghezvitt kölcsönzést Iarasnak.

* Majd végig kéne már olvasni a bizonyos legelsőt is, amelyik meg is van itthon, Hamvas és Várkonyi kedvéért vettem meg annak idején, de sok más csuda is megbújik benne, csak majd egyszer…

Ezt 2018. január 19-én írtam. 

Pontszám: 10/8

Azon kívül, hogy 1001-listás könyvet kerestem Afrikából, igazából azért vettem elő ezt a szöveget, mert olyan élethelyzetekről szól, amelyekről nem sokat tudok. Látókör-szélesítés, ha úgy tetszik. Mivel a szerző (tudtommal) elsősorban nem íróként, hanem orvosként és aktivistaként ismert, dokumentumművet vártam, nem egyéni stílust. Tévedtem.

Ez a könyv ugyan – legalábbis nagyon úgy néz ki – megtörtént eseményeken alapul, de nem ettől jó, és nem is ez a fontos. A fontos az, hogy ami történik benne, megtörténhet, valószínűleg meg is történik, ha nem is egészében, hanem darabjaiban, naponta milliószor is, és mindenestül általánosítható. A történet is, a tanulságai is.

A helyszín: az események 90%-ában Kairó, a modern nagyváros, a maga összes mocskával és előkelőségével. A főszereplő: egy leányiskola kiváló tanítványa, hivatalnok, prostituált, kivégzésére váró rab. Igen, ez mind ugyanaz a személy, csak nem egy időben. A történet: szenvedés, menekülés, szenvedés, menekülés, szenvedés, menekülés, közben pedig – talán meglepő módon – személyiségépítés. Nem is akármilyen.

Igen, a főszereplő nagyon sok helyzetbe belekényszerül, igen, következetesen kegyetlen nyomást gyakorolnak rá a körülötte élők (férfiak is, nők is!), akik gyerekkorától kezdve pusztán a nemi vágy kielégítőjének tekintik, függetlenül a foglalkozásától. Igen, brutális dolgokat művelnek vele, újabb és újabb módokon használják ki, abszolút normálisnak és magától értetődőnek tekintik a kiszolgáltatottságát. Talán egy-két kivétellel gyakorlatilag mindenkinek megvan itt a maga kudarca, frusztrációja, amit még pluszban kiélhet rajta, azon kívül, hogy úgy általában el van nyomva.

Mindezekre számítottam. Nem mondom, hogy kíváncsi voltam rá, mert ilyenekre nem kíváncsi az ember, de ha ilyen könyvek kellenek ahhoz, hogy az ember szeme kinyíljon a világra, akkor lássuk. Meg nem is hosszú.

Arra nem számítottam, hogy Nawal El Saadawi tollának ekkora ereje van. Ez a nő nemcsak a pszichológiához ért, ez írni is tud! És itt nemcsak stílusról van szó, hanem szerkezetről, ami sokkal nehezebb! Ez tud kiemelni, fokozni, irányítani, az ismétlődésekből motívumokat csinálni, a motívumokból rendszert, sőt még azt is tudja, mit hagyjon ki, és azt is, hol álljon le! Mert azt senki be nem adja nekem (és tulajdonképpen nem is próbálja meg beadni, ha az ember figyelmesen olvassa az előszót), hogy ez a szöveg így hangzott el egy börtöncellából, reggeltől délutánig egy tömbben. Hamarabb elhiszem, hogy amit a főszereplő elmond, az nem történhet meg. :P

És van itt még valami, amire nem is gondolhattam: az erő, amelyre a főszereplő útközben szert tesz. Már az önmagában jelent valamit, hogy a neve Firdaus, egy klasszikus perzsa íróéval azonos. Lehet, hogy véletlen, hogy csakugyan így hívták a nőt, de a jó író dolga, hogy a véletlent úgy alakítsa, hogy a regényvilágon belül szükségszerűnek bizonyuljon. Szóval Firdaus nem „leépül”. Az, hogy felváltva szenved és menekül, kb. a mű feléig véletlenszerűnek tűnik, pusztán a kiszolgáltatottságát húzza alá – a felétől kezdve azonban már egyértelmű, hogy életének minden állomása, a legbrutálisabb esemény is „felépülés”: iskola, amelyből tanul, forrás, amelyből erőt merít, egy-egy lépés a szabadság felé vezető úton. Kegyetlen szabadság, vérlázító fajta (mármint az a vérlázító, hogy ilyen árat kell fizetnie érte), de értéket tud teremteni általa.

A vége felé már nagyon elkapja az elbeszélőt a gépszíj, erősen idealizálja Firdaust (bár azért a tévedéseinek is teret enged, csak egy egész kicsit), de annyira földközelben marad közben, hogy ettől még hiteles tud lenni. És hatásos, tagadhatatlanul.

Méltó helye van az 1001 könyv listáján. Nagyon sajnálom, hogy nem jelent meg magyarul.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2018. január 6-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Vergilius újraírva, tisztelve, szeretve, könyörtelenül darabokra szedve, kritizálva, parodizálva, hexameteres prózában, modern szóhasználattal, fájdalmasan, keserűen, tárgyilagosan vagy dühvel, folyamatos rájátszásokkal a magyar történelemre, benne különösen Szabó Magda életére. Hát szóval csak ahogy a profik csinálják.

Megjegyzem, nekem Aeneas azóta nem rokonszenves, mióta rájöttem, miért van a neve előtt a „kegyes” jelző, de hogy egy magyar regény ennyire elintézze, nem gondoltam volna. Komolyan mondom, annak örültem a legjobban, ha éppen őt szabdalták, legalábbis átvitt értelemben. De ha valakinek tetszett a figura, hát ettől a regénytől revideálni fogja az álláspontját, az biztos.

Amikor belefogtam a regénybe, csak az alapötletet, a személycserét ismertem, semmi mást. Így is akartam. Még a fülszöveget se olvastam el. Csak pár hete az Aeneist újra, azért is ugrott előre ez a könyv a várólistámon. Ezzel kapcsolatos tanács az olvasóknak: az is, aki az eposzok olvasását fenntartásokkal szemléli, nyugodtan belefoghat az Aeneisbe, szerintem a legkönnyebben olvasható eposz, legalábbis az általam ismertek közül. Ha erre a könyvre kíváncsi, érdemes is előtte beleásnia magát Vergiliusba. (Persze nemcsak emiatt.) Nem tudom, az eposz ismerete nélkül érthető-e a regény – gyanítom, igen* –, csak az élmény jóval teljesebb, ha minden célzást ért az ember. No meg ha egyenként fölfedezi a különbségeket: a Vergilius által kifelejtett, Szabó Magda által pótolt szereplőket, a megváltozott, sőt fenekestül felforgatott jeleneteket, az eltolódott hangsúlyokat, az egyszerre fantasztikus és realisztikus elemeket. Ezekből van a legtöbb. (Például a lehetetlent (jövőbe látás) magától értetődőként kezeli – de senki nem lesz boldogabb tőle –, a lehetségest (múltba látás) teljes erőből taszítja – mert az ejti a legmélyebb sebet.)

Meg Creusából. Akiből az Aeneisbe a legkevesebb jutott. Ez a kemény, szigorú, nagyon magányos, de a magányából értéket kovácsoló, felelősségteljes, kérlelhetetlen, de nem rosszindulatú reálpolitikus, a sokszorosan traumatizált múltjával, a még sokszorosabban traumatizált jövőjével meg a rákényszerített (?) szerepeivel. Aki, mint az okos lány, el is végzi a (nem) rámért történelmi feladatot, meg nem is. De amit elvégez, az tutira el van végezve, bronzba öntve, kőbe vésve, atombiztosan. Akit aktivitásra neveltek, túlélésre szántak, megsemmisülésre ítéltek – aztán jött „a pillanat”.**

Tényleg fura könyv, nagyon összetett, minden mondata sok-sok utat nyit a könyvön kívülre, életbe is, irodalomba is, szét nem választhatóan. Annyira fanyar, sőt sokszor fenékig keserű még a humora is, egyáltalán nem minden pontján szerettem, de hát nem is arra készült. Úgy keveredik benne a fantasztikum a földhözragadtsággal, ahogy nagyon kevesen tudnak írni. És még a műfaja is annyira egyedi, szerintem nincs más hasonló a magyar irodalomban, de világviszonylatban is ritka, külön nevet kéne kitalálni neki. 

* Azt viszont feltétlenül javaslom, hogy az előszót utószóként olvassátok, ha nem ismeritek az eposzt! Az összes poént lelövi. Ami teljesen rendben is van, aki az eposzt ismeri, az ezek nagy részét már úgyis tudja, és másra figyel, de aki nem, az hadd izguljon. :)
** Ehhez kapcsolódva megjegyzendő, hogy amíg ez a könyv a profilomon szerepelt, én minden áldott alkalommal, amikor ránéztem, elkezdtem dúdolni magamban A tavasz tizenhét pillanata főcímdalának refrénjét. Én nem is értem. :)

Ezt 2018. január 5-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Nem tudtam eldönteni, hány pontot adjak rá, úgyhogy nem pontozom. Ez nem a könyv hibája. Nem a nagy nyilvánosságnak szánták, és ez látszik is rajta. Szerzője rengeteg munkája és betegsége közben mintegy „mellesleg” írta, még csak nem is mulatságból, hanem parancsra. Ettől az írástól függött, hogy elítélik vagy felmentik. Volt tehát tétje az írásnak, de ettől még nem lett rá több idő. Az eredmény: nem annyira önéletrajz, inkább önigazolás, azaz nagyszabású védőbeszéd sok-sok önéletrajzi elemmel, iszonyú bőbeszédű, hogy ne mondjam, „fecsegő” stílusban, hiszen a szerzőnek még átnézni se volt ideje, hogy ne maradjanak benne ismétlések. Emiatt nehéz rendesen odafigyelni rá, pedig egyébként se könnyű olvasmány.

Nem is ajánlom mindenkinek. Ha valaki még soha nem olvasott misztikus irodalmat, ne ezzel kezdje. Arra ott A belső várkastély. (Itt írtam róla.) És csak olyan olvassa, akinek rendben van az önértékelése, mert ez a porba fogja döngölni.  Nem szándékosan, ellenkezőleg, Teréz kb. mindenkit dicsér saját magán kívül. De olyan fokú alázattal és olyan önmegsemmisítő erővel beszél a saját életéről, hogy az ember behúzza a fejét, és időnként megkérdi magától: ha ez a nő a hitványság netovábbja, ahogy magát nevezi, akkor én mi vagyok?

Mi is derül ki ebből a műből Szent Terézről? Kb. mindennek az ellenkezője, amit magáról állít. Fantasztikus nő volt, rendkívüli erővel, mélységes hittel. Egyebet se hangsúlyoz, mint hogy ő milyen gyönge – aztán hatvanhét évet él olyan betegségekkel, hogy más embert a tizede elintézne (nem túlzás). Egyebet se mond – és komolyan gondolja! –, mint hogy ő mindig engedelmeskedni akar – aztán valahogy mindig úgy jön ki a lépés, hogy reformot csinál. Ahogy kolostort alapít, hát attól kész vagyok. Egyetlen parancsot se szeg meg, de titokban oly ügyesen lavíroz, hogy a végén mégis az lesz, amit ő akar. Nem azért, mert ő akarja, hanem mert meg van győződve arról, hogy Isten akarja rajta „keresztül”, és sikerül másokat is meggyőznie erről. A kolostorai pedig a mai napig normálisan működnek, szóval… No meg rettentő veszélyesen él. Összesen egyszer említi azt a kockázatot, hogy feljelenthetik az inkvizíciónál, de még csak nem is veszi komolyan – mondjuk, akkor az ő helyzetében ez teljesen érthető is. Viszont az előszóból kiderül (amelyet utoljára olvastam el, és másoknak is ezt a sorrendet ajánlom), mennyire nyugtalanító volt a helyzete.

Nem kívül élt a világon, hanem benne, a saját bőrén tapasztalva meg a XVI. század összes konfliktusát egyházon kívül és belül. Nagyon jól látta a környezetének erényeit és bűneit egyaránt. De annyira következetes maradt, és annyira komolyan vette a hivatását, az Istentől kapott küldetését, hogy végig a saját útját tudta járni, még szövetségeseket is szerzett. Nem állt be egyik irányzat zászlaja alá se, akár egyházról, akár politikáról, akár mindkettőről volt szó. Ez pont ugyanakkora dolognak számított akkor, mint ma, és persze rengeteg munka és szenvedés volt az ára, no meg folyamatos összeütközések a külvilággal. Mert az nem úgy megy ám, hogy akinek látomásai vannak, azt mindjárt piedesztálra emelik. Azt évekig, évtizedekig vegzálják újra meg újra, faggatják, perelik, hivatalos eljárásoknak vetik alá a legkülönbözőbb emberek, a legkülönbözőbb irányokból, hogy valóban Istentől való-e az a bizonyos misztikus élmény.

Hogy pontosan mi az a misztikus élmény, azt most nem szeretném taglalni, A belső várkastély nálam sokkal pontosabban elmagyarázza. (Az elmagyarázhatatlant. Mert a nyelvvel és annak kifejező képességével az a mű is, ez is nagyon megharcol.) Én az angol romantika irodalmában találkoztam először vele, Emily Brontë verseiben (amelyek rögtön egészen egyedi módon viszonyultak ehhez a hagyományhoz), azóta érdekel. Nem ez a mű volt az utolsó, amelyet elolvastam róla.

De ez távolról se pusztán mint misztikus irodalom érdekes. Életrajz, korrajz és védőbeszéd, egy nagyszerű egyéniség munkája. Nem mondom, hogy mindenben egyetértek vele, de amit megfogalmaz és véghez visz, annak legalább 90%-a a mai napig érvényes. Ő maga pedig mindenképp tiszteletre méltó.

Ezt 2017. december 31-én írtam. 

Kívülről nézem az asztrológiát, nem is szándékozom változtatni ezen. De ha egy ismeretterjesztő tankönyvet a Baktay Ervin jegyez, hát akkor is levenném a polcról, ha az ókori római Vesta-templom szent csirkéihez* kapcsolódó jóslási módszereket kategorizálná. Hát még így, hogy csillagászati alapismeretekkel indít (óóóh, az a fél év gimnáziumi fizika, amelyik még érdekelt is!), majd mitológiával folytatja, végül csudajó jellemzésekkel zár, amelyek közt az ember szorongva keresheti önmagát, kárörvendve az ismerősöket, és még a világtörténelemről is van – ha nem is tetszetős, mindenesetre tanulságos – mondanivalója!

Rokonszenves könyv ez, asztrológusnak is, kívülállónak is való, tényleg direkt népszerűsítésre és ismeretterjesztésre találták ki. Az a titka, hogy bár egyértelmű hatásokat tulajdonít a planétáknak és csillagjegyeknek, azt soha, még véletlenül sem állítja, hogy ezek a hatások kizárólagosak lennének az ember életében. Ebből a szempontból úgy fogja fel az asztrológiát, mint a középkori mágusok, mármint a legálisan (!) működők: van a hajlam meg van az akarat, és az utóbbival helyre lehet tenni az előbbit, sőt: adott esetben kell is. Adott esetben pont arra való a hajlam, hogy helyre tegyék.

Kiknek ajánlom a könyvet?
1. Akik szeretnének asztrológiával foglalkozni, és valami alapot akarnak hozzá.
2. Akik nem szeretnének asztrológiával foglalkozni, de érdekli őket a dolog, és nem papírgyűjtésbe való csillogó-villogó kiadványokra van szükségük. Ezen a kategórián belül különösen…
2b. …fantasyíróknak. 
3. Akik csak egyszer életükben is komolyan vették a magazinokban/interneten/tévében stb. ipari mennyiségben gyártott horoszkópokat.** Kijózanítónak. Hogy rájöjjenek, hogy a képzett asztrológus lenne az első, aki kidobná a tömegtermelt horoszkópot a fenébe. Illetve a papírgyűjtésbe.

Az 1-2. kategóriába tartozó egyedeknek azonban elkel a figyelmeztetés: A könyv 1942-ben jelent meg, és ez látszik rajta! Egyáltalán nem kell neki mindent elhinni, sőt! Aki tényleg foglalkozni akar az asztrológiával, és nem ötletforrásnak tekinti a könyvet, annak a számára csak továbbgondolási és továbbképződési alapnak jó!

Nagyon erősen bele vannak kódolva ugyanis a korabeli társadalmi viszonyok, no meg a modernség. (Amely nem keverendő össze azzal, amit a köznyelv modernnek szokott nevezni. A modernség különböző művészeti és filozófiai irányzatok összessége, amelyek a XIX. század második felétől nagyjából a XX. század hatvanas éveiig hatottak. Nemcsak a művészekre és a filozófusokra, hanem a hétköznapi emberekre és a politikai döntéshozókra is.) Van, ahol ez nyilvánvaló, ott az ember automatikusan lapoz egyet, kész. De ott is kritikával tessenek illetni a szöveget, ahol nem ugrik az olvasó képébe, hogy „engem a negyvenes években írtak!” Mert – és ezért vontam le egy pontot, és a belőle kiinduló ötletfolyamaimnak köszönheti, hogy csak annyit – akárhányszor rajta lehet kapni Baktayt, hogy nagyon ősi, hogy ne mondjam, örökkévalónak és megváltoztathatatlannak tekintett mítoszként kezel valamit, ami az ő saját gondolati konstrukciója, à la modernség. És azt a valamit úgy teszi oda az olvasó elé, hogy ha az olvasó jót akar magának, ehhez igazodjon. És épp hogy hozzá nem fűzi – vagy hozzá is fűzi –, hogy azért, mert ez az Úristen akarata.*** Hát lehet, hogy a negyvenes években ez a fajta gondolkodásmód működött, vagy nem, ld. a törikönyvet, de ma nem. És ne is működjön, köszi, pont elég volt belőle annyi. Sok is.

Ami viszont megbocsátásra hangol a könyv irányában, az az, hogy az elvárásaimat, amelyekkel kézbe vettem, nemhogy beváltotta, még bőven túl is teljesítette. A művelődéstörténeti és szimbólumfejtős része fantasztikus segítség az írói munkámban, csak azt sajnálom, hogy nem találtam rá hamarabb. Segít a jellemzésben, a szereplőkhöz rendelt tárgyak és helyszínek kitalálásában. Nem feltétlenül úgy, hogy mindenben követem, ld. a kritikáról írottakat, de ha csak alapanyagnak tekintem, akkor is igazi kincs. Köszönöm szépen, Várkonyi Nándor. :)

* Voltak olyanok. Tényleg. Nem én találom ki.
** Én soha nem vettem komolyan. Én egyszer sem. Na jó, lehet, hogy volt egy ismerősöm, akinek volt egy ismerőse, aki úgy huszonhárom-huszonnégy évvel ezelőtt a Hernádi Gyula horoszkópjában azt látta, hogy MOST játsszon szerencsejátékot, nyerni fog, de mivel kiskorú volt az illető, a rendelkezésére álló legdurvább szerencsejáték a Füles nevű rejtvényújság pályázatának beküldése volt, miáltal egy hét múlva jött a csomag a postára, miszerint megnyerte a fődíjat, egy 3600 Ft értékű walkmant. Ettől a kilencvenes években rettentő menő lett, mivel a walkmanben még videojáték is volt, teniszezni lehetett a géppel. Az ismerősöm ismerőse, valamint a húga rongyosra hallgatták a walkmant, egymás kezéből szedték ki, minden utazásra magukkal vitték, padlásukon máig őrzik. Soha többet nem nyertek semmit. :)
*** Megjegyzés: Baktay Ervin épp hogy vért nem izzad, hogy összeegyeztesse egymással a buddhizmust és a kereszténységet. Tiszteletre méltó igyekezet, tényleg, de nem kéne erőltetni. Ha meg még a magyar eredetmondákat is megpróbálja (márpedig megpróbálja) belekapcsolni a dologba, akkor csak azért nem bujdosok el, mert hat oldal után hála Istennek abbahagyja.

Ezt 2017. december 30-án írtam. 

Pontszám: 10/9

Februártól decemberig olvastam, persze megszakításokkal. Nem akartam átvinni az új évre, még időben lezártam. Nem könnyű olvasmány, egy napra egy fejezet (vagyis egy mítosz/monda, esetleg több összefüggő történet) bőven elég, nem ritkán még sok is. Nem arra való szöveg ez, hogy egyvégtében végigolvassa az ember, és bár ismeretterjesztőnek szánták, egyáltalán nem az.

Aki ebből szeretné megismerni a görög mitológiát, rögtön tegye le. :) Még ha vannak is ezekről a történetekről hozzávetőleges ismeretei az embernek, akkor se fog könnyen boldogulni. Kerényi ugyanis abból indul ki, hogy Homéroszt, Hésziodoszt meg a görög drámaírókat már mindenki (!) olvasta, a benne foglaltakat megértette, neki a kiegészítés a feladata.

És kiegészít. Beleéli magát egy okos, öreg görög mesemondó szerepébe,* és úgy meséli el a történeteket, mint a saját kultúrája részeit. „Így mesélik északon, de keleten úgy, de közben a hatvanharmadik szigeten másképp hangzik, a negyvennegyedik vázatöredéken viszont úgy ábrázolják, és tudjátok, mit mondanak erről a misztériumok?” Na, ez az a kérdés, amelyet egy időutazás esetén SOHA, DE SOHA ne tegyél föl Kerényinek, hacsak nincs nálad két váltás fehérnemű, és három napi hideg élelem. :) Második jó tanács: a halál és az Alvilág kérdését messziről kerüld, vagy örökre lekésed a hazafelé tartó időgépjáratot!

A Tartarost ércfal veszi körül. Az erődítmény nyakára háromszorosan tekeredik az éjszaka. Fölötte sarjadnak a föld és a kietlen tenger gyökerei.

A görög istenek és hősök családi és egyéb kapcsolatai amúgy is szövevényesebbek, mint egy dél-amerikai szappanoperában,** hát még, ha mindegyiknek alsó hangon hatféle változatát is előadják, kb. olyan súlyú módosításokkal, hogy az illető életben marad vagy nem marad életben. Inkább tudományos munka ez, mint ismeretterjesztő, még akkor is, ha Kerényi stílusa tényleg élvezetes. Százhúsz zsebbe való oldalon kedvencelem is. Háromszázhatvan kódexlapnyi méretű oldal*** azért kicsit sok belőle. Főleg, ha háromszázhatvan oldalból háromszázon hektós hordóval mérik a vért. (Persze ez nem a Kerényi hibája.) Azért is tettem le hónapokra valahol a felénél, mert az aktuális mondában korra, nemre és isteni származásra való tekintet nélkül az összes szereplő agresszív kismalacként viselkedett, aki sértésnek veszi, ha az engedélye nélkül betolják az asztal alá széket, és bosszút áll, majd rajta állnak bosszút, majd a gonosz mindenkit kinyír, majd a gonoszt kinyírják, de mivel a gonosz nagyon tisztelte X istent, tehát X isten kinyírja a gonosz kinyíróját, és minden kezdődik elölről. Ezt nehezen viselem, még akkor is, ha ókori görögökről van szó, és tudom, hogy csillagmítoszok meg tudattalan energiák meg a kollektív kultúra összefüggései stb. Az agresszív kismalacok akkor is túlmennek a tűréshatáromon, ha a kultúrám szerves részei. Illetve akkor főleg túlmennek. Az alábbi lény hozzájuk képest doromboló kiscica, nem viccelek. 

A kis-ázsiai Typhóeus Kilikiában jött a világra, s félig ember volt, félig állat. Nagyság és erő tekintetében Gaia összes gyermekein túltett. Csípőig volt ember formájú, magasabb volt az összes hegyeknél, s feje gyakran beleütközött a csillagokba. Egyik karja napnyugatig ért el, a másik napkeletig. Vállai közül száz kígyófej nőtt ki. Csípőtől lefelé két összefonódó óriáskígyót formázott, melyek fölnyúltak a fejéig és sziszegő hangot hallattak. Száz fejének hangjairól ezt tudjuk meg: beszédét néha megértették az istenek; de bőgni is tudott, mint a bika, ordítani, mint az oroszlán, ugatni, mint az eb, és sziszegni úgy, hogy visszhangozták a hegyek. A szörnyeteg egész testét szárnyak borították. A fejét és állát beborító vad szőrzet lengett a szélben, szemeiben tűz égett. Sziszegve-bőgve hajigált tüzes köveket az ég felé, s nyál helyett lobogó lángok fröcsköltek a szájából.

Ez az egyik ok, amiért levontam a tíz pontból egyet. De erről, mondom, nem Kerényi tehet. Arról viszont igen – ha tudatosan csinálja, ha nem –, hogy hozzápakolja a maga modernségben született és kiművelt felfogását. Nem tudnám két mondattal megfogalmazni, mi ez, de ha egy konkrét szövegrészt elém tesznek, megmondom, mettől meddig modern. Nem „korszerű” értelemben használom ezt a szót, hanem a XIX. század végén, XX. század első felében érvényesülő filozófiai irányzat neveként – mert annak Kerényi nemhogy képviselője, hanem az egyik vezető alakja volt. Érthető tehát, hogy ebből a szemszögből nézi a görög ókort – és ettől függetlenül nagyon vigyáz, hogy a forrásokhoz ragaszkodjon –, de engedtessék meg nekem, hogy ne értsek vele mindenben egyet. Még akkor is, ha máskor viszont igen tetszetős a gondolatmenete:

Héraklés mint vadász nem a föld közönséges állatait irtotta, mint Órión, nem is lépett föl vadászistenként az Alvilág urának szerepében, hanem úgy tűnik, a halálra vadászott. Kísérteties állatokat győzött le és ejtett foglyul, az istenek, néha kimondottan alvilági istenek tulajdonait. Amikor a nemeai oroszlán legyőzése után az állat bőrét a fejével együtt fejére és vállára borította, ami azelőtt halállal fenyegette a halandókat, menekvésük ígéretévé változott.

Az viszont a könyvében olvasottak után már bűbájos, hogy a lányát éppen Gráciának nevezte el. Ennél szebb nevet nem is találhatott volna neki, látszik, milyen gondosan és mennyi szeretettel választott. Mondjuk, ezen kívül nem sok mindent irigylek a Kerényi lányától, nem lehetett könnyű egy ilyen apa árnyékából kitörni, de ez már egy másik történet. 

* Amire egyébként tagadhatatlanul van alapja, részéről ez minden, csak nem beképzeltség. Úgy is mondhatnám: ha Kerényi nem teheti meg ezt, akkor ki?
** Ez ügyben egyébként bizalommal fordulhattok a kötet végén levő családfákhoz, bár ahhoz is idő kell, hogy azokon kiigazodjon az ember. Valamint ajánlom spinakker molytárs értékelését. 
*** Plusz a családfák, a vázaképek és a jegyzetek.

Ezt 2017. december 30-án írtam. 

Pontszám: 10/8

Igen hasznos, érdekes, izgalmas munka, főleg ha az ember Seligmann könyvét már olvasta, és szeretne többet ebből a fajtából. Van ebben a százötven oldalban tudománytörténet, kultúrtörténet, gondolkodástörténet, arab tudósok, európai egyetemek, tudós pápák és inkvizíció, mágusok Agrippától Faustig, még a bűvös négyzet és némi humor is belefér. Főleg a késő középkorral foglalkozik, annak tudományos életét mutatja be nagyon elevenen.

Igen, ennek a tudományos életnek része volt a mágiával foglalkozás; igen, ezt a korabeli közgondolkodás teljesen komolyan vette, és nem is feltétlenül ítélte el. (Azért megvoltak a veszélyei, ha valaki ezzel foglalkozott, főleg, ha kezdett túl befolyásos lenni egy királyi udvarban.) Tetszik, hogy a tanulmány kívülről, elfogulatlanul nézi a kérdést, de nem felülről is egyúttal, vagyis nem pusztán a későbbi hajdetökéletes tudományos élet előfutárait látja ezekben a „mágusokban”. Akik ettől még persze előfutárok is, pl. azzal, hogy igyekeztek belenyúlni a világ működésébe. Jó sok érdekes dolgot végig lehet gondolni ebből kiindulva.

Nem ismeretterjesztő stílusú, de azért a laikus számára még olvasható a szöveg. Ráadásul könnyedén hozzáférhető és megfizethető – én az elektronikus kiadását vettem meg, nem is jártam vele rosszul.* A szerző doktori értekezésének „mellékszálaként” keletkezett; az értekezés szintén megjelent, ám angol nyelven. (Ez önmagában cseppet se zavarna, az annál inkább, hogy nem tudom ilyen egyszerűen beszerezni. Értékelném, ha készülne abból is e-könyv.)

Érthető mód – hiszen nagyon rövid – egyáltalán nem törekszik teljességre. (Ellenben gondos forrásjegyzékkel segít a további tájékozódásban!) Ez nem is feladata. Azt a pontot azért vonom le, mert a rövidségnek is vannak határai – ha valamit összetett problémának nevez, azt legyen szíves úgy is kezelni.

Remélem, lesz egyszer folytatása is.

* Leszámítva az illusztrációkat, azaz kódexoldalak reprodukcióit, amelyek sajnos nem nagyíthatók. Felteszem, a nyomtatott kiadásban sem azok, de pont erre lehetne remekül használni az elektronikus kiadásokat, hogy az ilyenfajta rajzokat közelebbről meg lehessen nézni. Persze ez nem a szerző hibája.

Ezt 2017. december 26-án írtam. 

Pontszám: 10/9