Tudjátok, szoktam úgy pontozni, hogy a mű tízpontos,* csak az én olvasási élményem hat, mivelhogy a mű pont jó arra, amire készült, csak nekem van herótom attól, amire készült, na, akkor átlagoljunk.

Na, akkor most nézzük a fordítottját. Amikor egy mű semennyire nem jó arra, amire készült, nekem viszont rendkívül jólesik olvasni.

Nagyon haragszom arra, aki odaírta a kötet elejére, hogy hattól tizennégy éves korig. Asszem, egy kezem összes ujja sok lenne összeszámolni, hány ilyen korú gyereket látott életében az illető. Kezdjük az illusztrációkkal, mert a gyerek azt veszi észre először, különösen, hogy a borító nagy részét is elfoglalja egy. Gyulai Líviusz persze profi, de rajzolónak, nem gyerekpszichológusnak. Engem a hideg háromszor kilelt volna, ha hatévesen megmutatják ezt a borzalmat. Pedig egyik képen se látható semmi szörnyűség. (Sőt, némelyiken szerintem semmi nem látható, legalábbis nagyon meg kell erőltetnem magam, hogy felismerjek bármit is.) A szín- és a formaviláguk, az a rendkívül nyomasztó. Felnőtteknek tökéletes, de hatéveseknek?!

Az öreg aszonta:
– Úgy látszik, mindönnek megfelelsz. A harmadik napunk kicsit keményebb lösz, harmadik napra savanyó uborkából egy ezrednek türött száru csizmát csinálj.

És hát a mesék. Amelyeket az utószó szerint szándékosan hagytak meg úgy, ahogyan azokat a harmincas években Baranyában mesélték. Valószínűleg arra számítva, hogy a nyolcvanas évek összes gyereke (gyk.: akkor jelent ám meg!), hattól tizennégy éves korig, folyékonyan beszéli, de legalábbis gond nélkül érti a harmincas évek Hegyhátjának német jövevényszavakkal bőven ellátott nyelvjárását… jaaaaj, ennyire naiv azért még a szerkesztő sem volt (aki egyébként néprajzosnak tökéletes volt, a mesékhez kiválóan értett). Tett is a végére szómagyarázatot, aztán, mint aki jól végezte a dolgát, hátradőlt. Mert minden gyerek, hattól tizennégy éves korig, azonnal hátralapoz, ha nem ért valamit. Főleg, ha nem is jelzik a könyv elején legalább valamilyen lábjegyzetben, hogy amúgy VAN szómagyarázat.

Töredelmesen bevallom, én se lapoztam hátra, csak valami kétszer. De én már tapasztalt vén róka vagyok, egyrészt tudom, hogy az ilyen könyvekben szokott lenni szómagyarázat, másrészt Jókai regényeiből már egész korán rájöttem, hogy nem kell minden szót ismernem ahhoz, hogy felfogjam, ki akar leszúrni kit. Ami egyébként tök jó, idegen nyelvű szövegek olvasásához remek tréning, tényleg.

Rémlik, mintha ez a készség se volna minden hatéves birtokában.

Akkor magukról a mesékről: elenyészően kevés kivétellel szenzációsak! 

Na mast má két testvér megvót, mast a harmadikér mentek.
Hát azt is megtalálták hamarosan, az egy rubinkastélba vót. Ammá messzirü kiabálta, hogy:
– Ne gyüjjetök, mer széttép bennetöket a harminckét fejű sárkány.
– Ne spekulájj annyit, hanem add oda az önnivalóját, a sárkányét, aztán majd elintézzük.

Itt vannak a közismert mesetípusok, időnként egész érdekesen kombinálva, olyan elemekkel, amelyek részint a mesélők múltját tükrözik, részint belenyúlnak a jelenükbe is (pl. az egyik mese végén a szereplőket nyugdíjba küldik, ez pedig számukra egyértelműen happy end). Aztán itt vannak (főleg a kötet második felében) az egészen kreatív összeállítások is, olyan fordulatokkal, amilyeneket életemben nem láttam. Hozzá pedig szinte minden mesében előfordul legalább egy olyan elem, hogy az ember majd lefordul a székről.

Hamarossan összeegyeztek, és meg is lött az esküvő. Hát aztán a Pista azon iparkodott, hogy miné előbb szülessék gyerök, és tényleg lött is karácsony éjjel.

(...)

[A]kkora lakodalmat csaptak, hogy a kutyák is vödörbü itták a kávét, vaslapáttal merték a pecsenyét, háromágu vasvillával dobálták a diót a rétesre, s favillával keverték, hogy meg ne égjen.

Két lábon járó és tisztelgő kecskék, (virágnyelven megfogalmazott) szexjelenetet kulcslyukon át kileső testvérek, multifunkciós varázsfésű, elég egyértelmű szolgáltatást nyújtó kocsmatündér, tolvajlási céllal a vesztőhelyről lazán elemelt akasztott ember, cross-dressing (!) és olyan gonosztevő, aki a végén, mikor veszít, dühében kifordítja saját magát a száján. Esküszöm, ide van írva.

Akadnak kevésbé tehetséges mesemondók is, akik látványosan nem tudnak logikát vinni a történetbe, pl. Ali Baba meséjében előfordul olaj, de a mesemondónak fogalma sincs, minek az oda, így legfeljebb az érti a mesét, aki eleve ismeri. (Ezt így csak lábjegyzetként a hatévesekhez.) Ezek is érdekesek lehetnek, például lélektani szempontból. Legalábbis nekem. De ezek a klasszikus motívumok se akármilyenek: 

Mikor a hajón utaztak, a tengör közepin volt egy sziget, ezt az Átkozott Fekete Hegynek nevezték, mer ennek a hegynek olyan vonzó ereje vót, hogy amellik hajó közeledett, má ötven mérföldnyirű odaszítta a hajót.

A mesék sorrendjéről: Banó István volt a gyűjtő, Kovács Ágnes a szerkesztő, és jól látszik a szempont, amely alapján elrendezte a meséket. Előre a tündérmesék, utána a legendamesék, a végére novellamesék és tréfás mesék; ugyanazon mese változatai pedig mindenütt egymás mellé kerültek. A tréfás mesékről annyit, hogy az ilyen című mesék olvasásakor mindig felkészülök legjobb esetben az unalomra, legrosszabb esetben a felháborodásra, de ezek tényleg tréfásnak bizonyultak, a legtöbbjén legalább mosolyogni tudtam. Különösen tetszik, hogy ritkán gúnyolják ki azt, akit a sztereotípia szerint ki kéne, és nem emlékszem olyanra, hogy azt tréfálnák meg durván, aki amúgy is kiszolgáltatott helyzetben van.

Szóval mindenkinek ajánlom, aki elmúlt tizennyolc. De minimum tizennégy. Nagyon szépen köszönöm annak, aki kölcsönadta.

U.i.: Hogy egy néprajzos vagy egy mesemondó mennyire tekintené profinak a kiadványt, azt nem tudom, de gyanítom, hogy sok kifogása nem lehetne. Minden mese után szerepel a közlő neve és életkora, a kötet végén egy kicsi az életükről és a társadalmi hátterükről, illetve a mesék besorolása mesetípusokba, és még egy nyelvészeti jegyzet is.

* De tényleg: ez, ez vagy ez ilyen.

Ezt 2019. július 4-én írtam. 

Pontszám: 10/8