Fölment egy ponttal az ázsiója (pedig egyébként se volt alacsony), amikor egy legenda nyomán rászántam magam, hogy összeszámolom, hány versszakból áll ez a diákijesztő mumus, és kijött, hogy TÉNYLEG 1566 strófa,* azaz Zrínyi igen ügyesen belekódolta az eposzba a várostrom évszámát!**
Igen, tudom, sokan utálják. Igen, tudom, nem kéne feladni kötelezőnek, főleg nem tizenöt éveseknek. Igen, bevallom töredelmesen, én, aki minden kötelezőt irgalmatlanul behajtok a népen, ezt nem szoktam feladni se, nemhogy behajtani. Nagyon komoly előműveltség kell hozzá.
Ahhoz, hogy ezt a könyvet megértse az olvasó, előtte már át kellett fúrnia magát a magyar klasszikusok nagy részén, a XIX. századi és régebbi irodalmon megtanulnia szeretni a régi szavakat, a veretes stílust, kanállal megenni a görög-római mitológiát, és majd aztán elolvasni Zrínyit, mégpedig leginkább ebben a szerény küllemű, méltatlanul keveset dicsért, ám annál fantasztikusabb kis kiadásban, amely folyamatosan lábjegyzeteli a dél-dunántúli tájszavakat (Zrínyi idejében még nem létezett egységes magyar irodalmi nyelv!), sőt még szószedetet és egy kis enciklopédiát is tartalmaz.
Ha ez a háttér nincs, akkor szegény olvasó nem eposzt lát, hanem áthatolhatatlan falat, amelyet kaparni lehet, de megmászni nem…
Ha viszont a háttér megvan, akkor még méltányolni, még szeretni is lehet ezt a könyvet.

Nem az én stílusom amúgy – az én stílusom Tasso fantasyje eposza, amelyben eget-földet-tengert bejárnak a szereplők, jó sok a mellékszál, és még az erdőt is elvarázsolják. Zrínyi sokkal földközelibb, hogy ne mondjam, naturalistább. No de ez neki nem hibája. Ő nagyon pontosan tudta, hogy mit akar, és a célt el is érte: kitűnő propagandaanyagot készített a XVII. század törökellenes küzdelmeinek előmozdítására. Kiválasztott egy vesztett csatát (végül is elfoglalták Szigetvárat), és a lehető legtöbbet hozta ki belőle. Ott indul a dolog, hogy a saját, vele egy nevet viselő dédapját teszi meg az eposz tárgyának, vagyis a korabeli olvasó azt látta, hogy az eposz végén támadó harcban meghal Zrínyi Miklós (bocs a spoilerért, ha valaki még nem tudta volna töriből, amit az első énekben amúgy is kijelentenek), a törökellenes harcok egyik nagy alakja, az eposzt pedig írja az életben levő Zrínyi Miklós, a törökellenes harcok egyik nagy alakja. Ekkora mázlija még eposzírónak nem volt, hülye lett volna kihagyni. 

És hát Zrínyi nem hülye. Összerak egy nagyszabású barokk világot, a keresztény és a görög-római mitológia elemeiből – a cselekmény a mennyben kezdődik, és ott is végződik –, belerak egy széthúzástól, marakodástól szenvedő országot, abba egy ideális katonákból (lovagokból) álló várnépet, és nekiindítja a pár százezres „török” sereget (bár pontosan tudja, sőt unos-untalan le is írja, hogy nemcsak törökökből áll, de hát ők a főnökök). Akik győznek ugyan, de elveszítik legnagyobb vezéreiket, sőt a szultánt is (nagy spoiler, Zrínyi a második oldalon elárulja), és összesen a négy falat tudják elfoglalni, miközben a szigetieket éppen viszik fel az angyalok Isten színe elé. Ja, és összesen nem voltak kétezren, és ennyien tartották fel jó sokáig a több százezres ellenséget.

Na, ez az utolsó mondat már propaganda, mert nem voltak azok az ellenségek közel se annyian… Azt próbálja szuggerálni az eposz a kortársaknak, hogy „ha pár száz összetartó, válogatott, képzett, kipróbált katona ilyen jól bírta, mit tudna véghez vinni ugyanilyen katonából, mondjuk, ötvenezer? na, próbáljuk már ki! mármint az összetartást meg a képzést…” És hogy véletlenül se lehessen félreérteni, ugyanezt megírja prózában is, „Az török áfium ellen való orvosság” címen.

Olvastam én már korábban ezt a szöveget (bár mint később rájöttem, azt a kiadást barbár módon megvágták, nagyjából a harmadát kihúzták belőle), akkor az Aeneis után olvastam, és érdekes volt összehasonlítani, mit vesz át Zrínyi Vergiliustól, és mit csinál vele. Most, A megszabadított Jeruzsálem után nem kevésbé érdekes volt figyelni, onnan mi került bele az eposzba, és hogyan alakította át Zrínyi a saját céljai szerint. Átveszi a barokk világképet, de Istent teljhatalmú úrnak teszi meg, aki még a pokol erőit is saját céljai érdekében használja. (Tassónál a pokolbeli erők majdnem egyenrangúak az angyalokkal, és maguktól kezdeményeznek.) Átveszi az ellenség tiszteletét (bár szerintem magától is lett volna ennyi esze, nehezen lehetett volna különben hadvezér), és azt, hogy méltó ellenfeleket teremt a szigetieknek. Stimmel a hőslelkű asszony, aki a férje mellett marad, stimmel a hirtelen felindulásból elkövetett gyilkosság, stimmel a többszöri párviadal a két legnemesebb hős között. Zrínyinél viszont módosul az utóbbi elem, ha úgy tetszik, kiigazítja Tasso két „hibáját”: két nemes hősnek három párviadal jár, nem kettő, és amikor az egyik viadal árulás miatt meghiúsul, Zrínyinél azt a felet is felháborítja az árulás, amelyiknek ez amúgy hasznára volna. Ezt így kell. Tasso elszúrta.
És hát persze a legnagyobb különbség, amelyből aztán az összes többi is következik: hogy itt szerepet cserél ostromló és ostromlott. Amelyik sereg Jeruzsálemet be akarta venni, itt ugyanaz van házon belül, védi szeretteit és otthonát. Ez az előjelcsere azért nem akármilyen jelentőségű. Zrínyinél nincs sok mellékszál, fölösleges is lenne: egy adott cél felé tart minden, következetesen.

Végül pedig: Tasso bevallja az eposz elején, hogy hazudik, Zrínyi meg azt állítja, igazat mond, de nem mond. Nem a szultán halálára gondolok, arról tényleg szóltak olyan korabeli krónikák, amelyek szerint így és nem másképp történt. Hanem arról, hogy lekicsinyli a saját munkáját, mondván, nem sokat foglalkozott vele, ideje se volt rá, jó lesz így, ahogy van.
No most: én mindent elhiszek, de ezt az egyet nem. Aki jó költő, és sokat olvasott, és még hadvezér is, és még ilyen sztori is van a családjában, az – rendben van – képes gyorsan sokat alkotni. DE AZT, HOGY SPONTÁN, MINDEN UTÓMUNKÁLAT NÉLKÜL SIKERÜLT NEKI PONT 1566 VERSSZAKOT ÖSSZEHOZNI, AZT MESÉLJE A TISZTELT NÉNIKÉJÉNEK.

* Mármint számozott strófa. Mert az igazsághoz hozzátartozik, hogy van még benne két plusz, számozás nélküli, az eredeti kiadásban is külön kiemelt versszak. De az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy egyik sem része az eposz történetének: lírai kiszólás/hozzátoldás mind a kettő, az egyik egy kis négysoros gyászének, a másik imádság az íróért. 1566 versszak sorba rendezése után igazán nem lett volna nagy kunszt ezek helyett két versszakot kivenni valahonnan, úgyhogy ha benne maradtak, annak minden bizonnyal oka van. Nem is nehéz kitalálni, micsoda.
** Álljon már neki valami magyar Dan Brown, és találjon benne más kódokat is, és írjon belőle bestseller történelmi krimit!!! Legalább reklámot csinálna a magyar klasszikusoknak…

Pontszám: 10/9

Ezt 2016. január 31-én írtam.