Kép forrása: https://archaeologynewsnetwork.blogspot.com/2014/07/tonga-provided-interaction-centres-for.html

2019. február 18. 

Akkor még egy, és békén hagylak benneteket Tongával. :) 

(A másik két írásom a témában itt és itt található, Joshua Taumoefolau tongai író regényéről írt értékelésem pedig itt.)

A térképen (többek között) Óceánia látható. Ahogy az iskolában tanítják: Polinézia, Melanézia, Mikronézia. Szép nagy terület, beletartozik a fél Csendes-óceán Hawaiitól Új-Zélandig (nagyjából 7500 km), Új-Guineától a Húsvét-szigetig (nagyjából 12000 km). Az nagyobb, mint egész Afrika. Persze a terület túlnyomó része víz. De az nem csökkenti a jelentőségét.

Ezen a területen építette ki tengeri birodalmát Tonga a középkorban. Illetve abban az időszakban, amit mi Európában középkornak nevezünk. Mondák, regék őrzik az emlékét, régészeti kutatások igazolják a szájhagyományt.

Az állam megerősödése 950 körül kezdődött, amikor függetlenítette magát a közeli Fidzsitől, utána pedig hódításokba fogott. Egy ekkora vízfelületen ehhez nemcsak katonák, hanem profi hajósok is kellettek, ilyen hajókkal, ni. Simán meg lehet őket erősíteni úgy, hogy bírják az óceánt. A hódítások úgy folytak, mint ahogyan a Római Birodalom is kialakult: Tonga folyamatosan bővítette a területét, újabb és újabb államokat kebelezve be. Az egyes szigeteket, szigetcsoportokat alkirályok irányították, betartatták a törvényeket, gondoskodtak a gazdaság normális működéséről, szedték és fizették az adót. Többek között a kereskedelmüknek köszönhetik, hogy fennmaradt az emlékük, a régészek ugyanis például úgy keresik a birodalom határait, hogy megnézik, mely területeken dolgoztak hasonló anyagokkal a mesterek. Például Tongatapu szigetén (ez ma is Tonga államhoz tartozik) találtak olyan kőeszközöket, amelyekhez Tahitiról (Tongától 2500 km-re keletre esik, a Társaság-szigetek része, amely a fenti térképen úgy szerepel, hogy "Society Is.") hozták a nyersanyagot.

Aztán persze a felbomlását is a túlméretezettség (meg a sok különböző, függetlenedni vágyó kultúra) okozta. De ahhoz kellett ötszáz év. Szép. Minderről bővebben olvashattok itt (angol nyelven).

Most azt hagyjuk, hogy mi a véleményem a birodalomépítésről úgy általában. A The Providence of War című regény ettől még változatlanul nagyon jó, másoknak is ajánlom. Gondos kutatások alapján építette fel a szerző a történelmi hátteret, nem kaptam rajta hibán. Olyan eseményekről ad hírt, amelyek számunkra egyszerre ismeretlenek és ismerősek, de mindenhogy érdekesek.

A XII. században, amikor a regény játszódik, a Tu'i Tonga nevű birodalom (a regényszöveg szerint) már elérte legnagyobb kiterjedését. Akár így is lehetett, bár nagyon nehéz megmondani, pontosan meddig terjedtek a birodalom határai. A teljes csendes-óceáni szigetvilágot biztosan nem fogta át, de azok a területek, amelyeken a cselekmény zajlik, biztosan beletartoztak: a mai Tonga állam szigetcsoportjai, Fidzsi, Szamoa, Rarotonga (a Cook-szigetek része, a térképen látszik). Azok a területek, amelyek a regény szerint már nem tartoztak bele, azok tényleg nem: Új-Zélandot éppen ekkor kezdték felfedezni a polinézek, a Húsvét-sziget túl messze feküdt, a mai Mikronézia pedig erősen védte magát. A régészek erre az időszakra teszik az óceániai monumentális építkezések időszakát. Szó esik a regényben piramisról, mesterséges szigetekről (Mikronéziában), és arról az építményről is, amely itt látható, ha legörgettek (egyébként ezt az angol nyelvű cikket is forrásként használtam, és az alábbi kép is onnan való).

A képen látható trilithon a volt birodalmi főváros, Heketa területén található. A regény cselekményének idejében vált fővárost az uralkodó, és kapja ezt a szerepet a Mu'a nevű település, ahonnan aztán évszázadokig irányították a birodalmat. De kameózik egyet az állam mai fővárosa, Nuku'alofa is, akkor még kicsike falu. :)

Szóval részemről nagyon örülök, hogy pont ezzel a regénnyel kezdtem magam kiművelni Óceánia irodalmából. Ezek után biztos sokkal többet fogok érteni más népek műveiből is – mármint ha végre hozzájuk jutok. :) Szeretnék még ilyeneket, sokat. Most éppen mikronéziait vagy Marshall-szigetekit…

Kép innen: https://www.divebuddy.com/photo/58340/underwater-cathedral-tonga-eua/

2019. február 17. 

Még mindig tongai történelmi fikciót olvasok. 

A Csendes-óceánban, Tonga államban, azon belül 'Eua szigetén (illetve alatta) található ez a barlangrendszer. A képen a Székesegyház-barlang látható, amely valóban víz alatti templomhoz hasonlít.

Bolond lett volna nem kihasználni Joshua Taumoefolau ezt a lehetőséget, amikor megírta a XII. században játszódó kalandregényét (The Providence of War, magyarul sajnos nem olvasható). Mivel ezeket a barlangokat a polinéz mitológiában az alvilág (Pulotu) bejáratának tartották, ideális helyszín volt arra, hogy tiszteletét tegye benne a regény főgonosza. Mármint a víz fölött, nem alatta. Nem ebben a barlangban zajlik a találkozás, hanem olyanban, ahol csónakkal lehet közlekedni, csak olyan képet egyrészt nem találtam, másrészt ennél látványosabb úgy sincsen. :)

A regény úgy írja le a szigetet, mint megművelhetetlen, emiatt jórészt lakatlan, de gyönyörű tájat. Ma valóban nemzeti park. A Tongai Királyság honlapján lehet róla bővebb információt találni: http://www.thekingdomoftonga.com/eua-island/ 

Kép innen: https://gogoesnz.wordpress.com/2010/03/01/legends-and-religion/

Úgy tartják (sajnos ez nem került bele a regénybe), hogy a Moana / Vaiana című rajzfilmből ismerős Maui isten ezen a szigeten állt, amikor a két szomszédos szigetet felhúzta horoggal a felszínre. (Biztos az ő lábnyomától olyan hegyes-völgyes a környék.) Eddig csak azt a mítoszt ismertem (innen), amelyet a fenti kép is ábrázol: vagyis hogy ő húzta fel a tenger alól Új-Zélandot. De ezek szerint nemcsak azt, hanem még fél Polinéziát. :)

Hogy mi mindent művelt a polinéz mitológiában, azt nem fogom felsorolni, hiszen Zalka Csenge már megtette helyettem. Itt olvashatjátok, miket talált.

További utánajárásaim a regény világának olvashatók itt és itt. A regényről részletesen írtam itt.

2019. február 8. 

Persze, hogy én :) Egy XII. században játszódó történelmi fikcióról van szó, amely csendes-óceáni régészeti és néprajzi kutatásokon alapszik. Legalábbis eddig még nem kaptam rajta, hogy hibázott volna, ami a flórát-faunát, ipart és mezőgazdaságot illeti.

„The tongiaki melted silently through the brine, cutting the surface all so gently. Her speed was constant and true, neither waning nor heading promptly. The massive tapa sails were curved with a moderate breath of night wind, the sounds of the masts creaking against the stern and the lapping of the water at the bow. In the centre of the sail craft was a large, elevated platform, which housed a fireplace. It was furnished from a huge limestone crucible that protected the wood of the tongiaki and was heaped with logs that burned with steady flame and warmth.” (Joshua Taumoefolau: The Providence of War)

A fenti képen (meg az idézetben) egy tongiaki szerepel. Garantáltan ilyeneket használtak Tongán évszázadokig, itt találtam a képet. (Görgessetek le Tongához.) Mondjuk, szerintem a Tuamotu-szigeteki jármű sokkal menőbb, tiszta steampunk. (Remélem, olyan is lesz még a regényben.)

Kétoldalt két „fatalp” egyensúlyozza, arra akkora fedélzet épül, hogy sokan elférnek rajta, még fedél alá is lehet húzódni. Sőt tüzet is lehet gyújtani rajta, melegedéshez és főzéshez. Vastag mészkőből készül a tűzhely, megvédi a fát a gyulladástól. A vitorla anyaga tapa, ennek utána kellett néznem: óceániai háncsszövet. Vannak fafajták (festőfüge, papíreperfa), amelyeknek a kérgéből, kellő kikészítés után, kiváló szövet készíthető. Ilyen. Nézzétek végig a képeket, érdemes.

Ezeket a hajókat tényleg hosszú-hosszú tengeri utazásokra találták ki. Nem is boldogulhattak volna nélkülük Óceánia sok évszázados történelme alatt, főleg, amikor éppen középkori birodalmat építettek.

Esküvőre készült tapa. Forrás: a fenti Wikipédia-szócikk.

A regénybeli tongiaki szerintem a képen láthatónál jóval nagyobb, mert egyrészt tényleg sokan elférnek rajta, másrészt egyszer kifognak a tengerből egy kétmázsás marlint (az olyasmi, mint a kardhal), és éppen csak megmeríti egy kicsit a tongiaki szélét a vízben. Igaz, a legnagyobb hős tartja a kötelet. :) Utána van hely arra is, hogy feldolgozzák a halat.

A regényről utóbb itt írtam részletesen. A regény kapcsán utánanéztem a helyi földrajzi jellegzetességeknek és a térség történelmének is. 

Ion Druță* írásait már a Vízesés című, moldovai novellákat bemutató antológiában felfedeztem magamnak. Egyúttal meg is állapítottam, hogy az antológiában kevés olyan írás leledzik, amelyikről ne kéne jó sok port lefújni, de a Druță-novellákon aztán egyetlen szem sincs, az biztos. Hiába íródtak évtizedekkel ezelőtt egy olyan államban, amely akkor még csak a Szovjetunió részeként létezett.

Az még semmit nem mond, hogy szépek. Az már valamivel többet, hogy mesélősen szépek. Olyan szépek, hogy az embernek olvasás közben meleg göröngyök morzsolódnak szét a kezében, vagy telemegy az orra a határból érkező száraz téli széllel. Esetleg csörögni kezd a kútlánc, és megtelik a bádogvödör. És legfeljebb csak akkor kapja fel a fejét, hogy no, ez mégse minálunk játszódik, hogyha belepottyan egy-egy „sztyeppe” a mesélésbe. De az is jólesik. Hogy messze, a hegyeken túl is olyan emberek élnek, mint az én nagyszüleim, dédszüleim.

Aztán persze van itt rosszindulat is, agresszió és szenvedés. De többnyire messze a falutól, vagy ha mégsem, akkor lehet róla tenni, hogy messzire kerüljön. Van veszteség és van fájdalom, mert a távolban háború dúl, és nem mindenki tér vissza onnan. Van még aztán konfliktus – no, azt nem lehet kiiktatni, se harmonikusan elsimítani, mert abban elfojtott keserűség van és kölcsönös meg nem értés és idegenségérzet. Minden ellen van védekezés ezekben a történetekben, csak ez ellen a három ellen nincs. No meg hát az idő se fordul vissza, barátaim.

Talán jobb is. Ezek nélkül el se hinném, hogy ekkora szépség létezhet. Még akkor se, ha én is szedtem borsót, én is kerestem hóvirágot, én is néztem költöző madarakat a tavaszi égen.

* Köszönet ppeva molytársnak, aki megmagyarázta, ki és miért csavarta így ki szegénynek a nevét, ahogy a borítón látható… hát persze, hogy az, aki kitalálta a cirill betűs átiratot.

---- ---- ----

A címadó novella úgy elindította az agyamat, hogy önmagában is muszáj volt írnom róla. Ezt azonban spoiler nélkül nem tehetem. Aki olyat nem szeretne, ne olvasson tovább.

Részletek „A szép siratóasszony”-ról

A novella legeleje rögtön a szívemhez szólt, mert egy olyan falut ábrázol, ahol nagyon sok embernek ugyanaz a családneve (Padurar), bár nem mind vannak egymással rokonságban. A dédszüleim falujában (ma már város) még ötven éve is dettó ez volt a helyzet a Timárral (hosszú és rövid i-s változatban is létezik, de az csak helyesírási kérdés), úgyhogy pontosan tudom, miről beszél Druce. Idáig rendben. A novella nem egy mindentudó elbeszélő nézőpontjából íródott, de nem is választ ki egy adott személyt, hanem, mint A jó palócokban, ő a falu közvéleménye. Tárgyal, pletykál, sugdolózik, mesél, röhög, ítéletet mond. Még mindig rendben, az ilyet egyrészt szeretem, másrészt kiválóan leveszi a felelősséget a szerző válláról, ezt a nézőpontot megalkotni elég nehéz, viszont segít, hogy a szerző távol maradjon az írás világától. Ő minden felelősséget elhárít magától, akár jót mond, akár rosszat, azt nem ő mondja, hanem A FALU, csupa nagybetűvel. Tiszta dolog. 

És akkor jön az, hogy mindenki egyenlő, de egyesek egyenlőbbek a többieknél. Mert elkezd a novella beszélni „a Padurarok”-ról, akik sokfélék, de azért mind összetartanak, és mindegyiknek gyönyörű zengő hangja van, és már éppen elkezdene örülni az olvasó, de hát az olvasó vén róka, és gyanakszik, hogy nem lesz itt minden olyan kellemes, és persze másfél oldal után kiderül, hogy ja, „a Padurarok”, az csak a nevet viselő férfiakat jelenti, mert mit gondoltál? Én? Semmit, láttam már karón varjút. (Bár románul talán a név végződése más, ha férfiról, mint ha nőről van szó, ez tehát még szintén rendben lenne, bár lehet, hogy tévedek.) A Padurarok összetartanak – mármint a fiúk –, csak a nevet viselő lányok veszekednek, de úgy, hogy hallja az egész falu. Ó, hogyne. Nekik is szép csengő hangjuk van, csak rosszra használják. De még ha csak erre használnák. De siratnak is. Jól. Túl jól. Ha érdemes – a közvélemény szerint – megsiratni az esetet (nemcsak halálesetet siratnak), ha nem. Úgy, hogy mindenkinek „a szíve-lelke elfacsarodik” tőle, és ezért mindenki utálja az egészet. A kontextusból persze egyértelmű, hogy a „mindenki” a férfiakat jelenti. Az asszonyok, akiket a következő bekezdés említ, szeretik, végighallgatják, meg is beszélik. De ők nem „mindenki”.

Ha nőnemű vagy, ne akarj hangot adni. Elvárják, hogy sírj a temetésen, de azt, hogy hangot adj, nem. Pont azért, mert jól csinálod. Ne add ki a fájdalmadat, tartsd magadban.

Van persze férfi is, aki szereti, vagy legalábbis elviseli a dolgot, mert képes kívülről nézni: a történész, a népdalgyűjtő. De ők hangsúlyozottan nem részei a közösségnek, és „a tudományos izgalmak valamennyire megvédik a siratás kínos hatásától”. Kizárólag az eszükkel hallgatják, nem engedik beljebb a hangot.

Főleg Ileana hangját nem, aki a legjobban tud siratni, ezért rettegnek tőle. Pedig három éve siratott utoljára, és akkor is volt rá oka, mert a férjét temette. Azóta a légynek se árt, pontosan úgy él, ahogy elvárják tőle, dolgozik látástól vakulásig, neveli a gyerekeit, új férjre annyira nem is gondol, hogy még csak meg se említ vele kapcsolatban másik férfinevet a szöveg. Még úgy is néz ki, ahogyan „ki kell néznie”: kicsi, sovány. Ezt szabad neki. Ereje van a hangjának, mindenki másét lebíró ereje. Ezt kiereszteni nem. És amikor egyszer rájönnek, hogy volna rá oka, szörnyű oka – akkor példamutató szorgalommal, fegyelemmel és önfeláldozással segít rajta az egész falu – itt őszintén szólva nehéz eldönteni, hogy csak férfiakról van szó a novellában, vagy mindkét nemről, ehhez tényleg az eredetit kéne ismerni –, és állítják helyre a veszteségét, úgy, ahogyan más ember esetében elképzelhetetlen lenne. Önvédelemből. Mert félnek attól, hogy mi lesz, ha siratni kezd.

A hang: hatalom. Igazából csak annak szabadna hangjának lenni, akinek a közvélemény (a társadalom) által szentesített hatalma is van. Senki másnak nem szabadna. Ha pedig már van, és elvenni nem lehet tőle, akkor legalább a száját fogják be.

Amikor annak ellenére siratni akar, hogy a veszteségét helyreállították, akkor rákiált a legöregebb Padurar: „Az ördög meg ne kísértsen!” De nem ő fogja kézen Ileanát, hanem egy Padurar leány (a kontextusból ítélve vénlány lehet, de az eredeti hiányában megint nem tudom), és vezeti be a házba. És a férfiak továbbra is félnek, az asszonyok továbbra is jósolnak – ők mondják ki, hogy Ileanának van elég keserűsége, amit kiénekeljen, és ők várják az énekét. Ileana viselkedéséből pedig egyértelmű, hogy komolyan árt neki, ha nem énekelhet, mert a teste is nehezebb lesz tőle, dolgozni se tud.

Aztán persze nem énekel másnak, csak az erdőnek, „olyan siratást, amilyen még nem volt”. Mondják „a rossz nyelvek”. Megint közvélemény, megint pletyka. És egész pontosan miért „a rossz nyelvek”-nek kell ezt elmondaniuk? Vagy – még pontosabban – miért kell „rossz”-nak nevezni azt a nyelvet, amely beszámol egy olyan siratásról, „amilyen még nem volt”? Azért, mert olyasmiről számol be, ami veszélyes, túlságosan tökéletes, túlságosan erős, túlságosan szép, valódi és hatni képes művészet, ráadásul női hang produkálja, méghozzá racionális (értsd: „mindenki” által racionálisnak elfogadott) ok nélkül, tehát nincs számára más hely, mint a romantikus zsenik hagyomány (társadalom) által szentesített helye. Azaz: a vadon. És történik mindez vasárnap: az Úr napján (bár templomba nem járnak, ugye, mégiscsak Szovjetunió meg minden).

A hang: hatalom. Akinek szabadságában áll kiereszteni, azé. Az nem számít veszélyesnek. Akinek nem áll szabadságában, az veszélyesnek számít. Nem eresztheti ki. Csak a vadonban. Attól megkönnyebbül. Legfeljebb szomorú marad.

Nem lenne egyszerűbb, racionálisabb (!), kevesebb erőfeszítésbe kerülő, ha elküldenék énekesnek tanulni, ahelyett, hogy rettegnek tőle mindennap, és ugrásra készen figyelik, mikor lesz oka megint siratni?

Megj.: A novella nagyon jól meg van írva, függetlenül attól, hogy miről szól. Ha nem volna nagyon jó, nem fordította volna fel így a vasárnap délelőttömet. 

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2019. február 12-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Nem nagyon tudok mit kezdeni ezzel a kisregénnyel vagy elbeszéléssel vagy mivel. Kondrotas nyomasztó-mágikus-filozofikus történelmi regénye után ez csak ujjgyakorlatnak, félig megírt kis szösszenetnek tűnik. Persze az is lehet, hogy előtte keletkezett, hiszen csak annyit tudok róla, hogy 1988-ban jelent meg először angol nyelven, folyóiratban. Litvánul, kötetben ’89-ben.

Nyomasztónak nyomasztó ez is, mágikus is (két átváltozás is történik benne), és egész biztosan mitológiai gyökerű, csak azt a gyökeret én nem látom. Legfeljebb sejtem. Mivel nem vagyok litván. Ha már lefordították angolra, igazán adhattak volna hozzá valami támpontot is. Egyébként a végkifejletből úgy tűnik, mágikus realista akart lenni, némi kafkai beütéssel, de ahhoz túl kidolgozatlan.

Úgy általában túl kidolgozatlan nekem ez az egész. A kora középkorban játszódik, de a háttér csak jelzésszerű, pedig érdekes lenne. A család valami fura, valószínűleg szörnyű titkot őriz, de többszöri olvasással se sikerült rájönnöm, hogy pontosan miért és hogyan került a családjukhoz ez a… nem mondanám átoknak, mégis van, aki annak érzi, és van, aki áldásnak, de nem akar beszélni róla, és hogy ki tehet róla, az végképp érthetetlen a szereplők számára is… irtó jó képlet lehetne ez, jó kis szövevényes családi konfliktus alapja, csak nem ekkora terjedelemben.

Az átváltozásoknak is valószínűleg ehhez a… valamihez van közük, legalábbis lélektani értelemben. Meg persze a férfi-nő viszonyhoz, amely szintén kimerül három bekezdésben, pedig szintén több volna benne. A szereplők pedig nem fognak életre kelni attól, hogy többször is elismétlik egyikükről azt, hogy szép és intelligens, másikukról azt, hogy zsenge korú (miközben a viselkedése egy tízévesének, a testi ereje egy tizennyolc évesének felel meg).

Közben viszont mégiscsak Kondrotas. Mégiscsak tud két mondattal hangulatot kelteni, villanásokra megmutatni a litván történelmet és mitológiát, és ilyen rövidke szövegben is összerakni legalább egy valamirevaló szereplőt, az öreg Varšast.

Tessék megírni négyszáz oldalban, megveszem. Így pontozni se vagyok hajlandó. A Lituanus.org folyóiratból olvastam el. De Kondrotas hivatalos honlapján is fenn van a teljes szöveg.

Ezt 2019. február 3-án írtam.

Dominikai Köztársaság. Család, történelem, gyávaság, bátorság, bánat, diktatúra. Hjaj, azt énnekem nem mondta senki, hogy megint belenyúlok a darázsfészek közepébe.*

No de hát már régen megállapíthattam volna, hogy: valamirevaló latin-amerikai irodalom = tragikus családtörténet / diktatúra / polgárháború / kiszolgáltatottak irtása. Amennyiben nem Jorge Amado írta. Mivel ezt nyilvánvalóan nem ő írta, mégis mit vártam, ugye.**

Én erről a környékről még olyan (normális) könyvet nem találtam, amelyikben ne kínoztak volna ártatlanokat. Kivéve Amado műveit. Amin viszont tényleg meglepődtem, hogy Amado műveinek tulajdonképpen van közük ehhez a regényhez is. Az egyik értékelő García Márquezt emlegeti párhuzamként, szerintem nem az ő neve illik ide. Inkább az amadoi karneváli forgatagból van benne valami, csak sajnos annak a megújító erejéből kevés. Azért az is több, mint a semmi. Még humor is van benne. Leginkább a „röhögünk azon, amin sírni kéne” fajtából való, de van.

Sokszólamú történet, idősík- és nézőpontváltós. Senkinek ne legyenek illúziói: ebben a regényben Oscarról esik a legkevesebb szó. Rajta kívül szerepet kap a nővére, az anyja, a nagyapja, a tiszteletbeli nagyanyja, és természetesen a fő-fő elbeszélő barát. Aztán sok mindent láttam már e világon való életemben, de olyan regényt, amelyiknek a lábjegyzetei önálló (folytatásos) regényt – vagy minimum novellafüzért – tegyenek ki, önálló főszereplővel, speciel még nem. Ez tovább bonyolítja az amúgy is bonyolult családtörténet, olyan latin-amerikai alakokkal, akik hol egymás torkának esnek, hol összezárva védik egymást, hol borzalmasan traumatizálódnak, hol a következő nemzedéket traumatizálják borzalmasan, vagy éppen időnként elárulják a másikat, de leginkább a családi átkot emlegetik. No de hát nem létezik családtörténet, amely érdekes lehetne az emberiség egyéb tagjai számára, hacsak nincs eltéphetetlen szálakkal összekötve a tágabb történelemmel, ezért a Trujillo-féle*** diktatúrát is elmesélik (az található a lábjegyzetekben), gyönyörűen megmagyarázva azt ugyanezzel a sajátos dominikai átokkal. Ha valaki igazán informálódni szeretne a Dominikai Köztársaságról, akkor jó helyen jár. Aztán ha már család meg történelem meg összekötő szálak meg átok, akkor mehet bele egy kis mágikus realizmus is. A címszereplő hősimádatába és annak kritikájába is bőven belefér.

Mindezt lendületes stílusban, olyan mondatokkal, hogy az ember felül rájuk, és viteti magát, még akkor is, ha a történet egyébként egyáltalán nem tetszik. Mint a könyv első felében. Pláne, ha tetszik is. Mint a könyv második fele.

Valóban nem ártana a regény végébe valami jegyzetanyag a töméntelen kulturális utalásról (a képregényes, fantasys, sci-fis idézeteket szakajtószám öntik az olvasó képébe), de ez nekem annyira nem hiányzott. Pedig közel sem ismertem fel valamennyi utalást. De az volt az érzésem, hogy a máris rettentő bonyolult történetet egy ilyen jegyzetanyag csak tovább bonyolítaná.

Meg aztán hitelesebben is tudom tartani a tisztes távolságot Oscartól, így, hogy a töredékét fogom fel annak, amit beszél. Ugyanúgy, ahogyan a többi szereplő. 

* Illetve mondta, csak elfelejtettem. Itt van mindjárt a Kuszma értékelése, amelyet, mint rájöttem, olvastam már, valószínűleg akkor tettem a polcomra ezt a regényt. Ő azt panaszolja, hogy nincsenek lefordítva a spanyol szövegrészek, folyton hátra kell lapozni a szószedethez. „Asz nem kunszt”, mondaná Fülig Jimmy. Az én elektronikus példányomban szószedet sincs, a spanyol szótár meg csak nyomokban tartalmazza a dominikai szlenget. Maximum a kétharmadát értettem, szövegkörnyezetből következtetve. Ha egyszer tényleg elkezdek spanyolul tanulni, helyzeti előnyből fogok indulni. 
** És akkor ott van a köszönetnyilvánításokban Edwidge Danticat neve. Aki olyan könyvet írt, hogy meg se kell nézni a fülszövegét, már a címétől rohamot kapok, mert tuti, hogy abban is ölnek, de ez után a köszönetnyilvánítás után előre látom, hogy kénytelen leszek elolvasni azt is (haiti irodalmat még úgyse olvastam), és akkor rossz lesz nekem.****
*** Nem, másfél hónappal ezelőttig én se tudtam, hogy volt olyan. Igen, röstellem, de kimaradt a neveltetésemből. Nem, sajnálni azért annyira nem sajnálom. Olvastam a Kísértetházat, annál ez még valamivel durvább.
**** Nagyon rossz lesz. Megnéztem a fülszöveget.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok. 

Ezt 2019. január 29-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Nagyon szép fantasy, mindenféle díjat megérdemel, látványosan rengeteg háttérmunkával készült, van ebben mitológiától kezdve mélylélektanig minden. Hálás vagyok Arianrhod molytársnak, hogy ajánlotta, hogy nem hagyott békén vele, hogy mindenképpen el akarta olvastatni velem. De ez az ő könyve, nem az enyém. A nyolc pont nem a megírás minőségét, hanem az élményt jelenti.

Most olyant fogok mondani, hogy bedől a világ teteje.

Én tulajdonképpen sose voltam a kelta kultúra rajongója.

Bocsánat. 

Vendég vagyok ebben a kultúrában. Néha örvendek a találkozásnak, néha nem, de az biztos, hogy legalább olyan szívesen jövök ki belőle, mint amilyen szívesen belemegyek. Ebben a regényben is fölismerem az utalásokat Artúrra, Ginevrára, még Peredurra is, meg biztos rettentő sok utalást nem ismerek föl, de egyik se dobogtatja meg a szívemet.* A jellegzetes motívumok – a tölgy- és mogyoróerdő, a Brit-szigetek kőemlékei, a rúnákra emlékeztető jelek – rám valahogy nem hatnak a ráismerés örömével. Az ősi történetminta, amely kibontakozik a regényben – szerelem, bosszú, bonyolult családi viszály –, nem hat meg, nem tölt el olvasáshoz való izgalommal, sokkal inkább elszomorít. Egy kicsit még fel is dühít.

Még egyszer mondom: nem a megírás minőségén múlik a dolog. Lassú ritmusú, régimódi regény a Mythago Wood, mérsékelt számú csavarral, de ez cseppet se zavar, sőt. A stílusa meg csodálatosan szép. Elképesztően választékos. Olyan szavakat használ, hogy csak lesek. Ti tudtátok például azt, hogy az angolban külön szó van a természeti képződmények által véletlenszerűen alkotott védett helyekre? Lee. Nem összetett, nem képzett szó, egyetlen szótagból áll. A háttér olyan kultúrtörténeti és pszichológiai tudással van összerakva, oly mértékig a helyén van benne minden… én a felénél már mély tisztelettel gondoltam arra, hogy tulajdonképpen hogy mertem én ebbe egyáltalán belekezdeni ilyen hiányos műveltséggel?! Azért így is élvezhető, nyugi. Olyan ember műve ez, aki az első oldaltól az utolsóig pontosan tudta, mit akar, és hogyan kell megvalósítania. Éppen csak nem nekem írta a könyvét. Egyetlen dolog jött közel hozzám.**

Köszönöm szépen az ajánlást, Arianrhod. De azt hiszem, Holdstockot most egy ideig inkább meghagyom a te kedvenceid között, és nem szedek ki közülük többet. 

* A Sir Kayre vonatkozó rész, mondjuk, tetszett. Talán azért, mert ő nem nő túl az életnagyságon. Igen, azt hiszem, ez zavar a regénybeli figurákban, ezért olyan távoliak: mert nem életnagyságúak. Kicsit olyanok, mint a szobrok.
** SPOILER Az, ahogyan az erdő elkezd visszahatni a belépő vándorra. Cseppet sem tetszett, inkább rossz szájízt hagyott bennem, ahogyan mindenki kialakítja benne a saját magának megfelelő lényeket, aztán meg elkezdi erősítgetni, hogy azoknak önálló életük van. De ahogy kezdett kétoldalúvá válni a kapcsolat, a szereplők pedig egyre inkább idomulni a legendájukhoz, úgy váltam én is figyelmesebb és hálásabb olvasóvá.

Ezt 2019. január 24-én írtam. 

Pontszám: 10/8

Nem sokan mondhatják el magukról, hogy olvastak bahreini irodalmat.
Én most már elmondhatom, és erre büszke vagyok.
Büszke is lehetek, méghozzá duplán, mivel a bahreiniségén kívül sok érdemét nem tudom felsorolni a könyvnek. Majdnem annyit szenvedtem, mint a szereplők.

Az alapötlet nem rossz, csak sajnos a regény kétharmadáig nem derül ki. Utána kezdenek el egy kicsit rendeződni a szálak, értelmessé válni a korábbi értelmetlenségek. Ami egy thrillerben még helyénvaló is volna, ott nem kell mindennek kezdettől fogva értelmének lenni, hiszen akkor hol maradna a rejtély? Ráadásul az események, bár nyilvánvalóan az Egyesült Államokban játszódnak, azon belül kitalált helyen zajlanak. Na de ez nem jelenti azt, hogy mindennek szükségképpen teljesen valószínűtlennek is kell lennie! Méghozzá ostobán valószínűtlennek, hogy az olvasónak kedve volna kétoldalanként jól megrázni az írót, hogy legalább tájékozódnál már, ember, mielőtt regényírásba fogsz! És az a vicces (dehogy van rajta kedvem nevetni), hogy az ostoba tévedések legnagyobb része borzasztó egyszerűen kiküszöbölhető lenne, tényleg minimális utánajárásba kerülne, meg kb. két hozzáadott mondatba, és mindjárt hátborzongató rejtéllyé válna az értelmetlenség.

Mert ami a hátborzongatást illeti, hát… nekem nincs valami magasan az ingerküszöböm, és az akciófilmes műveltségem a béka feneke alatt tartózkodik… de ez a thriller aztán semennyire nem ijesztett meg. Maximum a hosszúsága. Pedig nincs száznyolcvan oldal. Igaz, hogy jó nagy méretű oldalak. Valahol az elején az egyik szereplő B-kategóriás akciófilmet néz (ő maga definiálja így), és kimondva-kimondatlanul hiteltelennek tartja. Na, ott majdnem röhögtem. Elkezdtem magamban tippelgetni, hogy ennek a regénynek a besorolásáért meddig kéne mondani az ábécét. Egyszerűen nem tudtam átélni a szereplők szorongását, veszteségérzetét, fájdalmát. Semennyire nem hatott a nyomasztás. Ezt egyrészt a tájékozatlanság, másrészt a sablonok túlzott használata okozza, de a stílus ügyetlensége is benne van.

A stíluson rengeteget kellett volna dolgozni még. Sajnos nagyon érezhető, hogy a szerzőnek az angol nem anyanyelve. Folyékonyan beszéli, de az ide nem elég. Bő a szókincse, ezért piros pont jár, de sajnos a nyelvtani szabályokkal köszönő viszonyban van. Mindennapi kommunikációhoz tökéletes ez is – bár minden nyelvhasználó ilyen magabiztosan kezelné az angolt –, csak hát a regényírás, az nem mindennapi kommunikáció. Abban nem kéne keverni a jelen időt a múlttal. Vagy kihagyni az alanyt. Vagy elszúrni az egyszerű jelen idő végződését. Vagy a rendhagyó igék második-harmadik alakját. Vagy a módbeli segédigéket. Vagy a függő beszédet. Oldalanként! És nem, nem arról van szó, hogy ezek a hibák az angoltanár énemet zavarták volna. Az angoltanár énem vígan napozott a Kanári-szigeteken, abban a jóleső tudatban, hogy nem neki kell kijavítani ezeket a hibákat. Ezek a hibák kizárólag az angolul olvasó énemet zavarták. Azt is csak azért, mert az összes többi hiba mellett ezek különös erővel tűntek fel. Ha csak ennyi baja lett volna a regénynek, összetette volna a kezét az angolul olvasó énem.

Összefoglalva: A regény első kétharmadában többször komolyan megfordult a fejemben, hogy etikus dolog lesz-e eladni ezt a szörnyű pocsék valamit, vagy inkább adjam oda ingyen valamelyik könyvtárnak. Hátha mást is rávesz az olvasásra az, hogy bahreini regény ennyi van, több nincs. Legfeljebb az működött visszahúzó erőként, hogy egy kedves kolléganőmet kértem meg, hogy hozza el nekem a bőröndjében ezt a könyvet, hát hiába cipelte légyen?! Csak azért, mert én kivételesen mellényúltam megrendeléskor?!

Aztán a regény utolsó harmada meggyőzött, hogy ne adjam oda se pénzért, se ingyen. Na, sokkal feljebb nem húzta ugyan a pontozást, mert az is hemzsegett a hibáktól. Nemcsak nyelviektől. Bár úgy lett volna. De ott legalább csakugyan kap valami Don Quijote-i méltóságot a bizonyos nézőpontszereplő. Sőt: Don Quijote-i bolondságot is. Sőt: mindkettőt egyszerre! És úgy, ahogy csakis ebben a közegben működhet a dolog, vagyis szerepet kap a kitalált környezet is! Ez aztán művészet, ez tényleg az, ebből látszik, hogy komolyan mocorog valami tehetség a szerzőben. És lesz valami értelme végre a címnek is, amelynek a kedvéért voltaképpen megvettem a könyvet, mert egészen odáig csak lóg a levegőben. Az utolsó harmadért megbocsátottam nagyon sok mindent. A könyvet megtartom.

Igen, jól tetszenek gondolni, a Quixotiq voltaképpen magánkiadásban jelent meg. A kiadó neve csak annyit jelent, mint nálunk a Publióé. Ennek a könyvnek három dolog kellett volna: 1. rendes szerkesztő, 2. még rendesebb korrektor, 3. a lehető legrendesebb haver, aki biztatgatás és léleksimogatás helyett egyenesen megmondja a szerző szemébe, hogy jó nagy hülye, ha ezt így kiadja a kezéből. Hogy a saját érdekei ellen cselekszik, ha idő előtt megjelenteti, ahelyett, hogy dolgozna még rajta. Jó sokat. Mert a regény megérdemelné. Meg a szerző is.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok. 

Ezt 2019. január 17-én írtam. 

Pontszám: 10/6

Határozottan nem én vagyok a könyv célközönsége, de egyáltalán nem bántam meg, hogy elolvastam. És nemcsak azért, mert most már az Egyesült Arab Emírségeket is kiszínezhettem/lekaparhattam az olvasós térképemen. 

Intelligensen, szépen megírt könyv, elhanyagolható számú (és éppen csak egy kicsit idegesítő) sablonnal, eleven szereplőkkel, ügyes történetszövéssel, haladós stílusban. Azt a két pontot igazából azért vontam le, mert nem az én ízlésem. Sok nekem ebből a fajtából ötszázötven oldal, a felénél már untam. De még akkor se bántam, hogy éppen ez jutott el hozzám az Emírségekből.

Kezdjük ott, hogy a regény címe nem véletlenül utal a Desperate Housewives (azaz Született feleségek) című sorozatra. A vége felé elhullajtott konkrét utaláson kívül (az egyik szereplő nézi a sorozatot) valószínűleg az egész könyv tele van rejtett utalásokkal, vagy inkább párhuzamokkal, amelyeket a sorozat ismerői értékelhetnek igazán. Mivel én erről a sorozatról konkrétan annyit tudok, hogy létezik, és még annyi rémlik a plakátról, hogy négy nőről szól, ezeket a párhuzamokat semennyire nem tudtam értékelni, túl azon, hogy ez a regény is négy nőről szól, négy különböző nézőpontból, és központi szerepet játszik az életükben a szex meg a házasság. Nem, nem érzem úgy, hogy pótolnom kellene a sorozatot. Biztos abban is van érték, de túl sok értékes/érdekes dolog van a világon ahhoz, hogy pont ezt vegyem elő.

Szóval biztos sok minden kimaradt az én értelmezésemből, ami sorozatnézők számára evidens lenne, de így is értettem a szereplők gondolkodását, felfogtam, mi miért történik, tehát a sorozat ismerete nem előfeltétel.

Négy nő életének néhány napjáról szól a történet. Nem mind ismerik egymást kezdetben, de akár akarják, akár nem, a sorsuk a legkülönbözőbb szinteken és módokon fonódik össze, adott esetben úgy, hogy csak utólag ismerik fel az összefüggéseket. Négy nagyon különböző típust képviselnek, ez nagyon jó pont volt nálam, mint ahogy az is, hogy mind a négynek sikerült egyénített gondolkodásmódot és stílust adni. Akkor különösen elismerően bólogattam, amikor egyik a másikkal nagyon súlyos konfliktusba került, csúf következményekkel, és mindkét oldalt olyan pontosan jelenítette meg a regény, hogy mindig annak szurkoltam éppen, aki megszólalt, mert nagyon jól értettem, mit miért csinál, és miért fontos neki, hogy elérje a célját. Empátiával ábrázolja mind a négyet a regény.

Elsősorban az érdekelt, hogyan oldanak meg (vagy kuszálnak össze még jobban) hétköznapi vagy nem hétköznapi élethelyzeteket, hogyan ragaszkodnak a személyiségükhöz, vagy hogyan alakulnak át a megváltozott világban, és melyik döntésük milyen következményhez vezet. Ezt a regénytől meg is kaptam, bár nem pont úgy, ahogy szerettem volna (az utolsó húsz oldal majdnem egy pont levonást ért, majd elmondom lentebb, hogy végül miért nem vontam), ezért mindenképpen megérte végigolvasni.

Azért is, mert közben élvezet volt figyelni a történetszálak alakulását, párhuzamait, kapcsolatait, adott esetben összekuszálódásait. Tényleg profi munka ennyi szálat mozgatni, még ha apróbb bakik akadnak is a vége felé.* Túl profi is, ami azt illeti. Amikor a végén az egyik mellékszereplő megjegyzi, hogy ez azért kicsit túl sok a véletlenből, akkorra már nekem is ez lett a benyomásom. De azért illik a regényhez ez a fajta történetmesélés. A klasszikus kalandregények és/vagy komédiák legjobbjait idézi fel, tényleg. Még akkor is, ha igazi vígjátéki jelenet összesen egy található benne (de az aztán fergeteges :D), azt is megrendezik, az egyik legellenszenvesebb szereplő rovására. Illik a regényhez azért is, mert a végkifejletet a vallásos világszemlélet, a gondviselésben való hit diktálja, amelyről éppen eleget beszélnek a regény folyamán ahhoz, hogy a végkifejlet valóban az előzményekből következzen.**

Mint ahogyan azért is, mert a háttérben ott zajlik Dubai élete. És van olyan izgalmas, változatos, romlott, erkölcstelen és álszent, mint Balzac Párizsa. Kb. ugyanaz is érdekli az embereket: a pénz és a gyönyör. Csak Dubai sokkalta veszélyesebb Párizsnál. Akit Párizsban kiröhögnek, messzi tanyára küldenek jótékonykodni élete további részére, vagy felzavarnak a penészes padlásszobába halálos betegséget kapni, annak Dubaiban minden további nélkül szétverhetik a fejét. Oltott mésszel elintézhetik a szobáját. Kiírhatják a család történetéből örökre. Ezt is hátborzongatóan jeleníti meg a regény.

A szereplők életében változatos szerepet játszik a vallás. Nagyon kevés közöttük az, aki igazán komolyan veszi. Mondjuk, az egyik nézőpontszereplő mindjárt ebbe a típusba tartozik – római katolikus létemre őt tudtam leginkább megérteni –, egy másik pedig beletanul. Nagyon sok viszont az enyhén szólva is világias szemléletű ember. Férfi, nő egyaránt. Olyanok, akiknek a vallás inkább kultúra, életkeret, magától értetődő háttér, neveltetés. Jobb esetben szabályrendszer, amely akkor sem veszíti érvényét, ha éppen radikálisan eltér tőle az illető. (Pontosan tudja, ha helytelen dolgot csinál, hibát követ el, de azért megcsinálja. Hát mit mondjak, keresztényt is ismerek ilyet eleget.) Rosszabb esetben kétségbevonhatatlan, kemény, szigorú dogmarendszer, amelynek megtartó ereje semmi, pusztító ereje annál több. (Ilyen keresztényt is ismerek. Csak neki nem adtak ennyi hatalmat a kezébe, mint ezeknek. Az a kis hatalom, amit kapott, az is sok, mert még mindig tud vele ártani a környezetének.) A főszereplők ezzel szembesülnek a legtöbbet, hiszen éppen ez az, ami ellen küzdenek, kimondva vagy kimondatlanul. Ez fenyegető erőként mindvégig jelen van, kényelmetlen közelségben.***

Borzasztó érdekes, ahogyan rávilágít a regény, hogy a világias gondolkodásmód miért tud éppen egy muszlim országban érvényesülni. Miért élnek éppen ott tömegével ilyen kevéssé vallásos emberek. Nem jöttem volna rá a válaszra, pedig milyen evidensnek tűnik: mert ott nem elengedhetetlen része a csoportidentitásnak az iszlám, hanem természetes közeg. Nem kell az öltözékükkel vagy a viselkedésükkel hangsúlyozniuk, van és kész.

Az egyetlen fontosabb keresztény szereplő (szintén nézőpontszereplő) hasonló módon áll hozzá a dologhoz. Nem a hit számít neki, hanem a neveltetése, amely bizony pont ugyanarra a pályára állítja rá, mint a muszlim lányokat az övék: akkor vagy valaki, ha férjet találsz. Eszemben sincs azt állítani, hogy ez általánosítható volna a kereszténységen belül, mint ahogy azt sem, hogy ha valaki számára a férje és a családja a legfontosabb, az ne élne teljes életet. Dehogyis. Ilyet a regény sem állít. De azt igen, hogy a kiüresedett hagyományokhoz való meggyőződés nélküli ragaszkodás, a képmutatás, a szabályok kijátszhatósága vallástól független. Az egy dolog, hogy keresztény szereplőből van kevesebb, tekintve, hogy muszlim közegben játszódik a regény.****

Eddig gyakorlatilag csak dicsértem a könyvet. Akkor miért vontam le mégis két pontot? Először is már a legelején kijelentettem, hogy ennek nem én vagyok a célközönsége, most meg is mondom, miért: mert szó szerint SEMMI másról nem szól, mint szerelemről, szexről, házasságról, férjvadászatról (férfiaknak feleségvadászatról), éjszakai kalandkeresésről. A szórakozásnak más formája nem képzelhető el. (Valami kétszer olvasnak, és egyszer néznek tévét a regényben.) A személyiség csakis ebben a viszonyrendszerben alakulhat bármivé.***** Oké, tagadhatatlanul ott van a szereplők életében a barátság is, családon belül és kívül, sok variációban (két nő érdekből barátkozik, két másik őszinte jóindulatból, aztán a jóindulatból lehet érdekeltség, az érdek válhat ragaszkodássá, de egyik sem zárja ki az árulást). De még a barátnők viszonyát is folyton a szerelmi viszonyok irányítják. El tudtok ti képzelni egy olyan regényt, amely nőkről szól, nők nézőpontjából van megírva, ötszáz oldal fölött van, és nem megy át a Bechdel-teszten? El tudjátok képzelni, hogy az milyen unalmas?

Emberek, annyi minden van még, ami hat a személyiségre! Nincs ezeknek a nőknek például hobbijuk? Ja, de van: minél drágább, elegánsabb, csábítóbb öltözéket és kiegészítőket vásárolni… hopsz, megint ugyanott vagyunk. Akkor nincs kutyájuk, macskájuk, aranyhaluk, munkájuk? Ja, de az is van, de csak az egyiket érdekli igazán, és róla is inkább csak elmeséli a regény, hogy a munkája is érdekli, sőt örömét leli benne, sőt nagyon jól is végzi.****** Csak aztán ezt letudja fél oldalban, és megy tovább ugyanaz a szexszerelemházasság-mantra.

Eddig se irigyeltem a dubaiak életét. Most pláne. Ha tényleg így néz ki, akkor veszélyes is, unalmas is. Semmi pénzért nem kéne. És ezt azok után mondom, hogy végignéztem a rózsaszín Ferrarival járók kalandjait, akik a kezükbe se vesznek egy táskát, ha nem limitált szériából való Chanel.

Nagyon szépen köszönöm a kolléganőmnek, hogy kölcsönadta! Azt meg még inkább, hogy eddig várt türelmesen, hogy végre el is olvassam. :)

A lábjegyzetek mind SPOILERESEK!
* Lehet pár nap alatt nyolc évet öregedni, de ugyanannyival több születésnapja nem lesz tőle az embernek. Azt is lehet, hogy más vallásra tér át az illető, de a neveltetése nem íródik át ugyanakkor visszamenőleg. 
** Azért azt a deus ex machinát nem bocsátom meg, ha százszor a gondviselés működik, akkor sem. Ha jót lehet rajta röhögni, akkor sem. Az első történetszál vége így is giccs. Lehet, hogy illik a regényhez, de én majdnem levontam érte egy pontot, pedig csak pár oldal.
*** Itt azért tapasztaltam egy kicsike didaktikusságot. Azok a szereplők, akik kizárólag a dogmákat veszik komolyan, a hit megtartó ereje nélkül, mind képmutatók, rosszindulatúak, legrosszabb esetben hidegek és szívtelenek, és sokkal súlyosabb bűnöket követnek el, mint azok, akik ellen „védeni” próbálják a hagyományaikat. (Arra nem jönnek rá, hogy ha egy hagyományrendszer fennmaradása pont az ilyen emberek védelmén múlna, már régen rossz volna neki.) Az a kevés szereplő, aki komolyan veszi a vallását, az viszont mind rokonszenves, vagy legalább fejlődőképes. Vagy nem bánt senkit, vagy ha mégis, akkor belátja, megbánja, jóvá akarja tenni. Ebbiza didaktikus, és azt én regényben nem szeretem. De ennyi bőven belefér. Rosszat nem tanul belőle senki, az biztos.
**** Azt, mondjuk, kifogásolhatom, hogy pont ebből a szereplőből csinál egy idő után már-már karikatúrát az elbeszélő. De ezt éppen pont elég muszlim szereplővel is megteszi.
***** Kiteljesedhet persze, akár házasságban, akár egyedülállóként, szereplőtől függően. De egyszerűen muszáj bele az a rengeteg szenvedély, különben nem megy. 
****** Itt jegyezném meg, hogy a regény végéről hiányzik az a bizonyos „gonosz elnyeri a büntetését”-fordulat. Pedig tökéletesen illene oda, és nem is kéne más, csak néhány mondat. Most komoly spoiler jön, ha olvasni akarod a regényt, ne nézd meg! Mert ha egy bizonyos családból pont azt az egyetlen családtagot tagadják ki, aki tud is dolgozni, meg ért is a pénzhez, akkor az a család nagyon, de nagyon gyorsan el fog indulni lefelé a lejtőn. És az összes hatalmuknak pár éven belül annyi.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2019. január 12-én írtam. 

Pontszám: 10/8

Értékelés előtt mesélek egyet.

Egész kicsi voltam, amikor apukám elkezdett angolul tanulni. A nyelvkönyvekbe akkoriban még kevesebb színes fotó került, az övében is leginkább vonalrajzok szerepeltek. Az egyik vonalrajz arisztokratikus fiatal párt ábrázolt. A nőnek rövid haja volt, magassarkú cipője, térden felül érő, testhez simuló szoknyája, lapos, vékony teste enyhe S alakban görbült, tekintete a távolba révedt. Fölemelt kezében cigarettaszipkát tartott, leeresztett kezét a férfi tartotta kezében. A férfi hozzá hasonlóan sovány, a haja a fejére tapadt, a testén fekete szmoking, a nő lába előtt térdepelt, kétségbeesetten elnyílt szájjal. Néztem, hogy miket tanul az apám. Meg is kérdeztem, mi mit jelent, le is fordította a párbeszédet, egy-két mondatra még most is emlékszem: a férfi meg akarja kérni a nő kezét, szenvedélyes szerelmi vallomást intéz hozzá, de a nő mást szeret, olyasvalakit, akit a férfi nagyon utál.* Kicsit sajnáltam a férfit, de úgy általában nem tudtam mit kezdeni a képpel meg a szöveggel. Mérhetetlenül távol voltak tőlem ezek a figurák, ez a kultúra.

Ha hasonló tankönyvből kellett volna tanulnom, soha a büdös életben nem kezdett volna el érdekelni az egész.

Sok évvel később, egyetemista koromban kötelező olvasmány lett A nagy Gatsby. Én pedig akkor pont ugyanazt éreztem, mint apukám tankönyvének vonalrajzai láttán. Ugyanaz a korszak, még ha más földrész is, ugyanazok a szenvedélyek, ugyanaz a távoli szánakozás. Bennem pedig ugyanaz a mélységes meggyőződés, hogy a délnyugat-szibériai Tomszki járás** is közelebb áll hozzám, és jobban érdekel, mint ezek a figurák.

Na, ezért kap csak nyolc pontot ez az Atwood-regény.

Jó könyv, okos könyv, fontos könyv, meg kellett írni, el kellett mondani, így kellett elmondani, hurrá, hogy felrakták az 1001 könyv listájára, ott a helye, olvassák csak minél többen. Ahogy Csabi molytárs értékelése mondja, igen bonyolult könyv, de elég érdekes ahhoz, hogy bármely olvasó élvezetet leljen benne.

Csak éntőlem van olyan messze, hogy tengerészlátcsövet kell elővennem hozzá. Többek szerint letehetetlen. Én meg olvasás közben órákat töltöttem azzal, hogy magyarra alig fordított írók nemzetiségét nyomozzam orosz nyelvű honlapokon, mikor annyit tudok oroszul, hogy píszatyel. Mondjuk, a Google-nak ez is elég, főleg, hogy le tudom írni cirill betűkkel is, lágyságjellel a végén.

Hazudnék, ha azt mondanám, semennyire nem izgultam a szereplőkért, nem szurkoltam nekik, nem találtam közöttük szerethetőt vagy utálhatót, vagy hogy nem érdekelt a végső nagy csavar, amelyet minden második értékelés ígért. Pedig éppen mert figyelmeztettek a csavarra, száz oldallal a vége előtt rá is jöttem, merre hány méter, de ez semmit nem vont le a könyv értékéből, és szerintem más olvasó számára se vonna le. Egyszerűen csak úgy reagálna, mint én: folyamatosan szeretné rázni ezt az idióta Irist, hogy fogja már fel, mi történik körülötte, álljon már a sarkára. Azt, ahogyan a regény a testvéri viszonyt kezeli, egy adott pontig még közel is éreztem magamhoz; kb. ez volt az egyetlen kapcsolódási pontom Iris történetével. Nekem is van testvérem. A testvéri viszony egész ellentmondásossága tökéletesen benne van ebben a regényben, időnként mintha magunkat láttam volna.

Akkor is hazudnék, ha azt állítanám, nem lehet azonosulni a regényszereplők problémáival. Hogyne lehetne, azért olyan fontos ez a könyv. Az Édes Anna értékelésében ezt írtam: „Irgalmat gyakorolni nemcsak a szegények és nyomorultak fölött lehet. Irgalomra bárki rászorul. Aki a leghangosabban dicsekszik, talán az a legjobban.” Ezt most is aláírom. A regény főszereplőinek mindenük megvan, de ettől csak még inkább az ember arcába ugrik: ha az ő életük ennyire elviselhetetlen (és joggal az, nincs itt semmi üres nyafogás), akkor milyen lehet azoké, akik még nélkülözni is kénytelenek? Kaphat az ember luxusautót, selyemruhát, hattyúprémes papucsot meg fényes bálokat, ha közben folyamatosan és következetesen szellemi fogyatékos kisgyereknek tekintik, méghozzá úgy, hogy a társadalom ehhez készségesen asszisztál. Mit asszisztál, pont ezt várja el. De annak se sokkal jobb, aki föltolja magát a piedesztálra. Hiába győznek egyesek a családi hatalmi harcokban mások fölött, ha közben önmagukban hordják a poklot. Talán még inkább, mint azok, akiket legyőztek. Richard, akármekkora gazember, akármennyire is a rendszer legfőbb haszonélvezője, tetőtől talpig tele van kisebbrendűségi érzéssel, a saját aranyos kis feleségecskéjével szemben is. Ezt az érzést pedig ugyanaz a társadalom ülteti bele, amely a rendszer haszonélvezőjévé teszi, és hallgatólagosan még azt is elvárja tőle, hogy életeket tegyen tönkre. Még ezt a saját gőgjébe fulladó Winifredet is tudnám sajnálni, ha nem húzna le magával bosszúból két ártatlan fiatal életet is a lefolyóba.

Azt is tudom értékelni, ahogyan a történet saját magával bánik. Ahogyan újságcikkekből, hajdani levelekből, betétregény-szövegből,*** én-elbeszélésből lassan-lassan összeáll a kép. Vagy még inkább azt, ahogyan módosul az a bizonyos kép, ahogy újabb és újabb darabok illeszkednek bele, vagy éppen átszíneződnek a darabok, hiszen a „társszerző” számára a színezés a legfontosabb tevékenység. Nem a felszín megváltoztatására való, hanem arra, hogy az általa felismert igazságot kifejezze. Azt, ahogyan a szavak új jelentést kapnak, vagy éppen elveszítik a jelentésüket. Laura életének legnagyobb problémája valamennyiünk problémája, nyelvi probléma. Szerintem nem autista a lány, sőt. Többször eszembe jutott, hogy ez a szerencsétlen az egyetlen normális ember. Laura tiszta lelkű: azt akarja, hogy ha valaki azt mondja, „Isten,” „bizalom", „áldozat”, „igazságosság”, „testvér”, akkor azt gondolja is komolyan. Nagyon okos is: tudja, hogy nem mindenki gondolja komolyan, tudja, hogy van a világon gonoszság, de ezt csak egy bizonyos határig hajlandó elviselni. Van az a pont, ahol egyszerűen nem érdekli tovább a bolondokháza.

Ezt mind tudom értékelni, és hálás vagyok azért, hogy ilyen szépen, ilyen intelligensen, mégis ilyen könyörtelen logikával íródott meg ez a regény. Biztos, hogy keresni fogom még Atwood könyveit.

De az is biztos, hogy ha még egyszer meglátom, hogy a harmincas években játszódik, előkelő ívben fogom csúnyát nem mondok, nem érdemli meg körbekerülni. Mert ennek a regénynek a betéttörténete érdekelt a legjobban, amelyik egy idegen bolygóra visz el. Az is jobban lekötött, mint a harmincas évek Kanadája. Igazi felüdülés, még akkor is, ha nyilvánvaló, hogy a betéttörténet(ek) is allegorikus(ak). Különösen a legallegorikusabb esett jól, amelyikből kiderül, hogy az a bizonyos nyugati álom, az az ötvenes évekbeli, derűs-boldog családi élet, amely több asszonynak keserítette meg az életét, mint amennyinek valóban örömet okozott – az bizony a férfiak számára sem volt fáklyásmenet. Inkább csapda. Atwood lesz szíves fantasztikus regényeket publikálni a későbbiekben, akkor hűséges olvasója leszek. Igen, azt a bizonyos disztópiát is keresni fogom, amelyik szintén rákerült az 1001 könyv listájára. És ha fantasztikus novellákat is írt, akkor azokat is.

Ami viszont ezt a mérhetetlenül előkelő és fájdalmas harmincas éveket illeti, hát… hamarabb fogok mandzsu ráolvasásokat a kezembe venni. 

* Senkinek se jutott még eszébe, hogy nyelvtanulás közben is lehet nyitottságra nevelni, és hogy a sztereotípiákat messzire ki kéne hajigálni a nyelvkönyvekből. Erről a vonalrajzról is ordított a sztereotipikusság, de oly mértékben, hogy el se tudom képzelni, Oxfordban hogy ment át a rostán. Elvégre ott aztán láttak már eleven angolt, és tudták, hogy maximum hatvan évvel korábban néztek ki így, és akkor se mindenki.
** Igenis tudtam, hol van a Tomszki járás (nagybetűvel kell írni). A nagymamám unokatestvére ott lakott. Egyszer hozott nekünk babát meg apró almákat meg nyírfakéreg dobozt, cukorkával tele.
*** Csabi, igazad van, önmagában a regényben „írt” regény nem volna alkalmas kultuszteremtésre. Szerintem azért válik alkalmassá erre (a regényvilágon belül), mert hozzáteszik a „szerző” életrajzát és halálát. Írja valahol az elbeszélő, hogy Laura olyanná válik az olvasói számára, mint egy toronyba zárt hercegnő, őt magát tekintik a történet hősének, azért csinálnak köré mítoszt.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2019. január 6-án írtam. 

Pontszám: 10/8