Alapos, körültekintő munka, apró bakiktól* eltekintve rendben levő fordítás, rendszerezése kifogástalan, az ábrák jól követhetőek és érthetőek – illetve amikor nem értettem, ott az én készülékemben volt a hiba.

Egyrészt egy molyos kihívás vett rá, hogy belefogjak, másrészt a saját befejezetlen kéziratom, amelynek érdekében jónak láttam fejleszteni egy kicsit a szókincsemet. Ez sikerült is, főként az illusztrációknak köszönhetően. Egyébként a csatákról, háborúkról szóló történelmi regényeket is jobban érti az, aki ebben néz utána annak, hogy néz ki egy szarvakból összerakott íj, miből készül a görögtűz, milyen variációi lehetnek a dobókésnek vagy a bumerángnak, valamint hogy hogy néz ki a Jókaiból rémlő Congreve-röppentyű… és VÉGRE megtudtam, mit jelent az, hogy Old Shatterhand Henry-karabélyának különleges a závárzata. Visszamondani nem tudnám, azt ne kérje tőlem senki. Ráadásul piros pont jár a szerzőknek, amiért nem kezelik le az Európán kívüli területek fegyvernemeit, én legalábbis nem emlékszem, hogy egyszer is előfordult volna az a szó, hogy „primitív”. Ajánlom is.

Bár [a kézzel hajított] fegyverek legtöbbjének működési mechanizmusa elég egyszerű, eredményes használatukhoz kellő hozzáértés és megfelelő erő szükségeltetik. De ha valaki a használatukhoz szükséges kellő jártasságot hosszú gyakorlással megszerzi, számíthat arra, hogy taktikai fölényben lesz ellenfeleivel szemben (mint például Ausztrália őslakói a bumeráng bevetésekor).

Ugyanakkor ez a könyv nyilvánvalóan nem folyamatos olvasásra készült. Úgy, ahogy én végigmentem rajta, elég bonyolult és monoton. Arra jó, hogy egyes fegyvernemeket két helyen is megtaláljon: egyszer típus szerint, egyszer meg terület és korszak szerint elhelyezve. Erre a célra ajánlom másoknak is.

Így viszont, hogy én folyamatosan olvastam, a számomra szükséges szókincset és fogalmakat jegyzetelve, egy idő után nemcsak monotonná vált, hanem rendkívül nyomasztóvá is. Erről nem a könyv tehet, hanem ez a fenomenálisan idióta emberiség, de ez az oka annak, hogy nem pontozom. A kezdeti érdeklődést nagyon hamar felváltotta a mélabú, a mélabúnak pedig szokása, hogy átmegy unalomba. Nem az egyhangúság miatt. Amikor ilyeneket olvasok, hogy „a variációk száma végtelen”. Hogy „ez sokkal elterjedtebb, mert használata biztonságos”, vagy „kezelhetőség szempontjából előnyösebb”. Vagy (nem szó szerinti idézet, hanem kísérlet az általánosításra): a Rodriguez-féle dél-argentin géppuska azért hatékony, mert a gravitáció segítségét is igénybe veszi, viszont az a hátránya, hogy hátrasikláskor leveri a falat, viszont a nyugat-kanadai Jones által továbbfejlesztett változat nem veri le a falat, meg különben is könnyű műanyaggal látja el a lőszert, amelyik kilövéskor darabokra törik, és ez milyen praktikus, mert eldobható… na, akkor szerettem volna valami nagyon ocsmány káromkodást találni a frissen fejlesztett szókincsemben, hogy ennek az energiának legalább a felét mi az édes nagymamátok kemencéjének a kormos sütőlapátjáért nem fordítottátok inkább arra, hogy még az unokáitok is életben maradhassanak egy élhető bolygón?! És nem, nem a műanyagok jelenléte zavart elsősorban.

Innentől kezdve az összes intelligens, ügyes, kreatív megoldás csak az elkeseredést növelte bennem, hogy mennyi intelligenciát, ügyességet, kreativitást pazarol az emberiség pár ezer év óta arra, hogy hogyan okozhatunk igény szerint gyorsabb vagy lassabb halált felebarátunknak. Eszembe jutott, milyen érzés volt egyszer a vasútállomáson várakozva látni egy tehervonatot, rajta sorozatgyártott, vadonatúj tankokkal, ugyanolyan rendben, mint hogyha hűtőszekrényeket pakoltak volna fel rá. És végiggondolni, hogy ezeknek az alkatrészeit valaki megtervezte, kiöntötte, összeszerelte, és most örül, mert jó fizetést kapott hó végén, megveheti az új konyhaszekrényt.

Kb. a felétől kezdve folyamatosan lázadt az elmém a könyv ellen, például oly módon, hogy a „lőszer” szó helyett rendre a mély hangrendű párját olvastam akkor is, ha pontosan tudtam, hogy nem arról van szó. Bár arról lett volna, azzal legalább lehet trágyázni. De erről nem a könyv írói tehetnek, ezért nem pontozom le. Viszont fel sem szeretném.

Azt viszont értékelem, hogy nemcsak a fegyverekről, hanem a felhasználóik lélektanáról is ejt szót a szöveg. Például, hogy melyik fegyverhez milyen gondolkodásmód társul/társult. Megtudjuk, miért számít előkelő, megbecsült fegyvernek a kard...

A kard alapképlete nagyon egyszerű: hosszú penge, egyik végén markolattal. A fegyvernek azonban számos formai változata van, és használata is széles skálán mozog. (…) Hosszabb lévén, mint a tőr, nem lehet könnyen elrejteni, így egyes kultúrákban becsületesebb fegyvernek tartották. A kard az összes többi fegyvernél jelentősebb szerepet kapott: műalkotás, értékes családi ereklye lett, a háború, az igazság, a harcképesség és a katonai becsület jelképévé vált.

...és miért indult olyan dicstelenül a robbanóanyaggal működő lőfegyverek karrierje.**

A lőfegyvereket az íjak lőtávolságban, pontosságban és tűzgyorsaságban sokáig felülmúlták, olcsóbbak is voltak, a lőfegyverek mégis elterjedtek, mivel gyengébb és kevésbé kiképzett katonák is hatásosan használhatták, nem úgy, mint az íjat. A lőfegyvereknél ugyanis a lövés erejét a lövész izomereje nem befolyásolja. Ez volt a puskapor „csodája”…

Azt is megtudjuk, milyen szerepet játszik/játszott a fegyverek (és egyenruhák) külsejében a mindenkori divat, hivatalos nevén a korstílus, amely soha nem állt meg a galériák határánál.

Francia neoklasszicista gyalogsági kard 1831-ből. Ez a római gladiuson alapuló típus a coupe-choux („káposztavágó”) gúnynevet kapta.

Bizony, a római kori kardokat bizonyos történelmi korokban rendkívül szerették utánozni, nem a gyakorlati hasznuk miatt – bár tagadhatatlanul volt nekik –, hanem mert a római szellemiséget akarták felidézni általa, bármi lett légyen is az. (Egyébként azt a stílusirányzatot magyarul klasszicistának hívják.)

* Ami az angolszász szerzők szerint török íj, azt úgy hívják magyarul, hogy visszacsapó íj, azért erre figyelhettek volna.
** Vö.: A Szigeti veszedelemben a kirohanó Zrínyit távolból, puskaporral üzemelő lőfegyverekkel sikerül megölni. Ez is hozzájárul ahhoz, hogy az eposzban a dicsőség a halotté, nem a győztes ellenfélé. (Itt írtam az eposzról.)

Ezt 2019. június 30-án írtam.