Hogy én hogy utálom ezt a könyvet.
(Ez részemről bók, mert ahhoz, hogy így lehessen utálni, nagyon jól meg kellett írni.)
Töredelmesen bevallom, Móricz művei soha az életben nem tartoztak a kedveltjeim közé, és akkor még finoman fogalmaztam. Nagyon finoman. Van, amit szeretek: a Barbárokat, az Árvácskát nagyon. (Pedig egyik se móka meg kacagás.) De legnagyobb részüktől a hideg lel. És nem mindegyiktől azért, mintha olyan jól meg volna írva… de ettől a könyvtől speciel azért. Is.

Kitűnő korrajz, annyi bizonyos. Enné meg a fene, túl jó. Azt is értem, hogy miért lett hirtelen olyan aktuális. Én mindent értek. De értsenek meg engem is, ha nem szeretem olvasni a hatalom fogaskerekei közé került becsületes kisember történetét, ahogy megyen lefele a lejtőn, hanem legszívesebben kiabálnék vele, mint a gyerekek a bábelőadásokon, hogy nézz már hátra, ki jön mögötted, nem látod, hogy ki akarják törni a nyakad? Mert ez a Kopjáss, ez egyfelől túlságosan okos – olyan összefüggéseket lát át pillanatok alatt, amiket én még harmadik olvasásra is csak úgy nézegetek messziről, mint az integrálszámítást –, másfelől annyira kétségbeejtően naiv, hogy szeretném fejbe verni, és látványosan nélkülöz mindenfajta felnőttséget. Ami oké lenne, ha húszéves lenne, de, könyörgöm, negyvenöt! Egy ennyi idős ember már ne viselkedjen úgy, mint egy kisiskolás…

Úgyhogy én most nem fogok sokat beszélni arról a temérdek korrupcióról, összejátszásról, érdekkapcsolatok bonyolult hálójáról, amelyről ez a könyv látványosan szól. Azokról a döntéshozókról, akiket az alájuk rendelt emberek nem emberekként, hanem maximum munkaerőként vagy pénzforrásként érdekelnek, de leginkább még annyira se. Ezt megtették előttem mások, jobban, mint én valaha is tudnám. Persze, hogy rosszul esik belelátni ebbe a vidámságában is szomorú, bűnös, hétköznapian gonosz szövevénybe, amelybe ha kívülről a jó szándékú ember belekerül, az vagy hasonul, vagy bukik (vagy mind a kettő), de változtatni rajta nem tud. És még csak nem is azok teszik tönkre, akiket megvet, hanem azok, akiket szeret.

Csak annyit jegyzek meg csöndesen, hogy olyan szép virtuális világ ez, mintha a Mátrixot látnám. (A Mátrixot Móricz Zsigmonddal talán még nem hozta össze más…) Szédítő pénzösszegekkel dobálóznak, amelyek nincsenek is, de azért házat vesznek rajtuk, persze olyan házat, amelyiknek levegőből van a fala. Csak az igazat meg ne mondja nekik valaki valahogy (ld. piros vagy kék pirula), mert megsértődnek, vagy meg se hallják. Nemcsak Kopjássnak nem sikerült felnőni… Sok-sok kiskölyök története ez, akik játszótérnek nézik Zsarátnok városát, ahol kizárólag az ő játékszabályaik szerint szabad játszani, és ha valaki nem akar, vagy ne adj’ Isten más szabályt akar, azt mindenki utálja. Azt, hogy közben emberek halnak éhen körülöttük, észrevenni csúnya dolog. Sőt, nincs is. Fuj.

Ennek a virtualitásnak felel meg a regény elbeszélésmódja is. Nincs mindentudó elbeszélő, nincs egyetlen nézőpont. Sok-sok egymás mellett létező nézőpont van, sokféle tudat, gondolkodásmód, és senkinek nincs meg minden információja, legfeljebb több információja a másikénál. A pletyka pillanatok alatt terjed, de attól csak pletyka marad, hihető, de ellenőrizhetetlen, egyoldalú, veszélyes. Mint amit a brit tudósok szoktak kideríteni.*

Nincs ebben a regényben felnőtt ember, csak egy: szegény Lina. Ő tud dolgozni, ő tudja, hogy három meg öt az nyolc, nem huszonhatezer. Meg hogy a még meg se kapott pár száz pengős főjegyzői fizetésből nem lehet százezer pengős villát venni, még áron alul se. Azért is inkább anyja a férjének, mint felesége. Ez el is hangzik a regényben, de ha nem hangozna el, akkor is egyértelmű lenne, valahányszor a főügyész úr nem mer hazamenni, mert akkor el kellene mondani, hogy megbukott matekból aláírt valami marhaságot – ugyanakkor tulajdonképpen nagyon is szeretne hazamenni, mert ezt most azonnal meg kellene beszélni az asszonnyal, majd az megmondaná, hogy lenne jó. Illetve mégse szeretné, hogy megmondja. Mert ha megmondja, abban nincs köszönet. Mert Linának nincs fantáziája, ugye, azt viszont sajnos tudja, mi a különbség az ideiglenes és a valódi szerződés között, sőt még azt is észreveszi, ha a városi közparkból dísznövényt lopnak. (Milyen már. Mármint az, hogy észreveszi.)
Érdekes lenne megírni azt a verziót, amelyikben Szentkálnay Lina kerülne a főjegyzői székbe a rengeteg józan eszével. Sokkal gyanakvóbb lenne, saját magával szemben is – nem felejtené el a régi barátokat, nem fogadná el olyan gyorsan az újakat – nem találna ki újdonságokat, hónapokig, évekig spórolna türelmesen a fizetéséből – ha bírná odáig, mert mihelyt megértené ezt az egész maszlagot, jó eséllyel ott hagyná az egész brancsot a fenébe, játsszanak tovább nélküle. Vagy belekeseredne, hogy a gyerekeit eltarthassa. (Akikre egyébként, megjegyzem, a férje egyszer se gondol, ha nincs éppen otthon.) Vagy még nagyobbat bukna. Ki tudja.

Kopjáss István nem felnőtt. Iskolás gyerek (szeret és tud is segíteni a fiainak a leckében), aki egyre jobban megveti az egész úri közönséget, de azért nagyon meg is akar felelni nekik, és a jelenlétükben szándékán kívül is úgy beszél, hogy megfeleljen. A végzet asszonyának** a jelenlétében viszont negyvenöt éves létére úgy viselkedik, mint egy hormonoktól fűtött kamasz. Ott kellene hagyni a korábbi pozíciójában, ott elvolna holta napjáig, minden fizetéskor hazaadná az összes keresetét, és hagyná, hogy a nála okosabbak irányítsák, a végzet asszonyát meg messze elkerülné. Így viszont pár nap alatt eligazodik a városi korrupció összes virtuális bugyrában, de arra nem jön rá, hogy ha elkölti a konyhapénzt, nem lesz ebéd. Kicsi se, nemhogy száz fős. Meg arra se jön rá, hogy aki hatvan papíron hazudott, az szóban is hazudhat. (Ezt mondjuk időnként nem értettem. Hogy nem jön rá? Valószínű leginkább nem akar rájönni. Ő is virtuális világban él.)

Nem jön rá. Csak megyen lefele a lejtőn. Én meg utálom olvasni. A Tündérkert volt még ilyen, hogy a fejedelem négyszáz oldalon keresztül megyen lefele a lejtőn. Annyira fájdalmas, az ember már száz oldal után szabályosan kívánja, hogy ugyan érjen mán le, de ő csak megyen. A Rokonok ugyanez. Engedtessék meg nekem, hogy utáljam.

* Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy elmondjam, milyen kiválóan idegesít ebben a háború előtti beszédstílusban a „kérlek alássan”. A „kérlek” és a „kérlek szépen” szintén. Egy darabig hangulatos, de egy idő után falnak megyek tőle. És van olyan ismerősöm, aki most is így beszél!!! Lehet, hogy ezért idegesít? Hm. De az is lehet, hogy azért, mert egy másik kifejezésre emlékeztet, ezért képtelen vagyok komolyan venni. Nálunk a családi zsargonban (értsd: szigorúan szülők és gyermekek közötti érintkezésben) használatos ennek egy sajátos változata, a „… alássan”, amely kifejezésben a … helyére a nemi tevékenységet jelentő négybetűs ige egyes szám második személyű, jelen idejű, kijelentő módú alakját tessenek behelyettesíteni, tárgyas ragozásban. Távolról sem sértés, annyit jelent, hogy „ezt jól elszúrtad, de nem helyrehozhatatlanul, nem is haragszom érte, csak máskor jobban vigyázz.” (Aki az efféle sajátos nyelvi jelenségek dinamikájára kíváncsi, utasítanám ide.)
** Aki ebben a Móricz-regényben kivételesen ugyanolyan hideg és racionális, mint a feleség. Még a nevük is hasonlít, mintha ugyanaz a nő volna mindkettő. A férfinak a világon semmi oka ilyen erejű vonzalmat érezni iránta. Persze, van neki dereka meg minden egyebe, de hát az a többi nőnek is van. Ebből a szempontból ez a Móricz-regény üdítő kivétel. Halálosan unom, hogy az összes könyvében van férfianként 1 db rendes, dolgos, hideg asszony meg n db (n ≥ 1) buján csábító szerető. Egy ideig izgalmas, na de minden regényben?!

Ezt 2016. május 21-én írtam.

Pontszám: 10/8