Édes kis semmiség, csupa csipke és selyem és porcelán és gyűszűvirág és apró gyümölcs. Brodszky Erzsébet fordításának meg olyan íze van, mint a roppanós linzertésztának, némi porcukorral meghintve.

Az, hogy közben valakik felnőtté válnak, és intelligensen visszabeszélnek az egyébként szeretve tisztelt Rousseau-nak (meg úgy általában a szentimentalista hagyománynak), szinte fel se tűnik.

Ezt én nem tudom spoilerek nélkül ajánlani, bocs… úgyhogy aki azt nem szereti, inkább ne is olvasson tovább, hanem szedje elő a könyvet. Előszedni több idő lesz, mint elolvasni. :)

Mert az alap, az igen derekas sablon, úgy kb. ötezer alkalommal használva: egy férfi két nőbe szerelmes, az egyikbe azért, mert álombeli ideál (az életben egyszer látott arisztokrata, egyébként meg fiatalon meghalt apáca), a másikba azért, mert valamiféle természeti állapot (bármi legyen is az) iránti nosztalgiával tölti el (ő a földközeli, dolgos falusi nő), egyébként meg mindkettőbe azért, mert egyiket sem érheti el. Ezért aztán beleveti magát a zajos nagyvilágba, és aprópénzre váltja a szerelmet, azaz könnyen kapható nőt keres magának, akiről már a nagybátyja is megmondta, hogy hírneve van, szíve nincs. Úgy a tizedik oldaltól kezdve számítgattam, hogy a végén ugyan hányan lesznek öngyilkosok. 

Aztán lett nagy kijózanodás. :) A szereplőknek is. :)

És még csak a bájosságukból sem veszítettek tőle. Ugyanabban a roppanós linzertészta-stílusban közlik egymással, hogy hagyjuk má' ezt a hülyeséget, ki itt a boldogtalan? Rousseau-t továbbra is szeretik (én is), de kritizálni is merik (én is). A „szívtelen” hölgyről meg annyit, hogy amikor rájön, hogy a fiú egy ideálképet szeret, nem pedig őt magát, akkor udvariasan kiadja az útját, és normális kedvest keres magának. 

Szép kis könyv, szelíden formabontó, szeretem az ilyet.

2019. július 2. 

Pontszám: 10/10