A képzelet nem arra való, hogy másnak lássuk magunkat, mint amilyenek vagyunk. Hanem önnevelésre. Hogy jobb legyen a világ.

Felejtsd el a filmváltozatot, a tizedét nem tudja annak, amit a regény. Sőt, a film konkrétan az ellenkezőjét mondja annak, amit a regény, ami annyit tesz, hogy a film hazudik. Bocs. Ende nem hazudik, hanem kitalál mindenfélét. Nem, az oly mértékig nem ugyanaz, hogy a kettőnek a viszonyáról leginkább a 180 fok jut eszembe.

Nagyon, nagyon sokat jelent nekem ez a regény. Azon kevesek közé tartozik, amelyek komolyan hozzájárultak a felnőtté válásomhoz. (Függetlenül attól, hogy tizenkevés évesen olvastam elsőként, a kamaszodásnak éppen csak a legelején.) Az a fajta könyv ez, amelyből minden korosztály a neki szóló üzenetet fogja fel. Amíg nem jut el az ember a felnőttkorba, addig is jóval többet kap tőle egyszerű kalandmesénél – gyakorlatilag utat mutat neki a különböző kalandmesék között, hozzásegíti a megfelelőek kiválasztásához –, amikor pedig már eljutott oda, akkor megtanítja, hogyan érdemes – és hogyan tilos – a világot alakítani. Különösen a magamfajta Fantázia-utazó számára fontos ez, akinek oly mértékig sikerült (reményei szerint) felnevelni önmagát, hogy már mások neveléséhez is hozzá mer fogni. Ilyen könyvek olvasásakor tudatosul bennem, mekkora bátorság, vagy inkább vakmerőség kell ahhoz, hogy emberi lélekhez nyúljak.

Hogy mit adott nekem gyerekként, arról most csak néhány emléket osztok meg veletek. Tizenhárom éves koromig két fanfictiont is írtam a regényhez, de csak az egyiket tudatosan. Abban egy ikerpár járt hasonló világmegmentő küldetésben, egy fiú és egy lány, és mindkettőnek olyan nevet adtam, amelyik a sajátomra emlékeztetett. Ezt bogozza ki egy pszichológus. A másikról oly mértékig nem tudatosult bennem, hogy Ende alapján készült, hogy ha a rajztanárom nem jegyzi meg, mennyire emlékezteti A Végtelen Történetre a regényem, talán a mai napig nem jövök rá. Vagyis addigra már annyira beépült a gondolkodásomba, hogy észre se vettem. Később készült egy harmadik regény is… de arról most nem árulok el többet. Még csak azt a sötét téli estét mesélem el, amikor – lehettem vagy tizennégy – rokonlátogatásból arra értünk haza, hogy az egész utcában nincs villany, és emiatt a fűtésünk se működik. Szerencsére éppen előző nap kaptunk új csizmát a húgommal, bundabélésűt, még nem volt használva, így azt vettük fel papucs helyett a szobába, nem fáztunk. Áram helyett gyertyával világítottunk, a tévé persze nem működött, és ami az esti programot illeti, az volt az első gondolatom, hogy MOST kell újraolvasni A Végtelen Történetet. Asztalnál, gyertyafénynél, két pulóverben, vastag csizmával a lábamon. Kevés hasonlóan élvezetes olvasásélményre emlékszem.

Hogy mit adott nekem most, harmincnyolc évesen, arról jóval nehezebb beszélni. A cselekményt már nagyjából tudom kívülről, arra legfeljebb nosztalgiából figyeltem oda, mást akartam megtudni belőle. Elég sok filozófiai, történelmi és lélektani művet olvastam életemben, különösen az utóbbi pár évben – Ende felnőttmeséit is (Tükör a tükörben) –, és már azt is tudom, mi fán terem a szürrealizmus. Azt akartam tudni, mi származott át ezekből Ende művébe. Meg persze azt is, lehet-e még valamit találni a tudatomban (tudattalanomban), amit Ende tett oda kamaszkoromban, és én még nem vettem észre.

Jelentem, ebben a regényben olyan gondosan kidolgozott és következetesen végigvitt gondolatrendszert találtam, amilyet nem szokott megbírni a gyerekirodalom. (A regény második fele nem is feltétlenül gyereknek való, de azért nem is lesz tőle baja.) Dolgozik klasszikus európai filozófiából, felhasználja az ezotériát is, és mintha távol-keleti gondolkodásmódokat is tetten lehetne érni benne – de mindegyikkel szemben megengedi magának az iróniát. Alap-felismerésekkel hajigálja folyamatosan az olvasót,* de nem rág a szájába semmit. Hiszen éppen arról szól a regény, hogy a szájbarágásnak sok értelme nincs. A hosszú történetek nem becsomagolják a tanulságot, hanem elvisznek odáig, ha hagyod. Az igazán jó hosszú történetek pedig azonosak a tanulságukkal. Legyen az akármilyen röviden összefoglalható.

A lélektani vonal hibátlan. Nemcsak az, amit közvetlenül kimond belőle, hanem az is, amit nem. (Tessék figyelni a tükrök szerepét a regényben!) Közhelyet sem fél alkalmazni: a végkifejlet kimondott tanulsága bármely más alkotó művében csöpögne a sziruptól, Endénél nem. Mert, ahogy Emerson molytárs olyan jól megfogalmazza: addigra, mire a közhely elhangzik, már keresztülvitte a főszereplőjét egy olyan eseménysoron, amelyben azt se lehet eldönteni, ki a jó és ki a rossz, azt viszont igen, ki a pszichopata. („Skizoid jellemfejlődés”. Köszi ezt a kifejezést, magamtól sose jutott volna eszembe, pedig abszolút korrekt. Az más kérdés, hogy nekem pont azért tetszik a könyv, amiért az értékelő kárhoztatja, de ezzel a világon semmi gond nincs.) Hibátlannak mondom a lélektani vonalat akkor is, ha a vége felé felszisszentem időnként – mert azért nem mindenben értek egyet a mester által alkalmazott megoldásokkal. De tulajdonképpen miért is kellene mindenben egyetértenem? 

Továbbá feltaláltam a spanyolviaszt rájöttem, hogy ebbiza korai posztmodern regény. Egy pillanatig sem hagyja, hogy az olvasója elfelejtse: regényt olvas, szavakat lát. Itt nincs illúzió, amelyet a következő pillanatban le ne lepleznének. Maguk a szereplők kiáltják a képedbe: Ez szöveg! Nem több! De szövegnek lenni nem is kevés, ó, de mennyire nem. Soha ne becsüld alá a szavak, a szimbólumok hatalmát. Tessék arra használni őket, amire valók. Minden kimondott szóért felelősséggel tartozol, minden meghallott/elolvasott szó nyomot hagy a világban, minden jó történet végtelen.**

Az pedig, ahogyan közben felidézi a XX. század történelmének legkevésbé dicsőséges epizódjait, hát az egyenesen hátborzongató. Olyan gyerekkönyv ez, hogy még a diktatúra is belefér. Nem lehet elég korán megutáltatni az ifjúsággal. 

Szóval igen örvendek, hogy Ende éppen novemberben született, mert ez az újraolvasás már nagyon régóta érett, és semmikor nem olyan aktuális, mint karácsony előtt. Nekem már hozzáadott az ünnepemhez. Boldog karácsonyt mindenki másnak is. 

Különösen annak az általános iskolai magyartanáromnak, aki annak idején ajánlotta nekem, és amikor rájött, hogy egyre csak halogatom az olvasását, még egyszer rám szólt, hogy ki ne hagyjam. 

Utóirat: Módosult a válaszom arra a kérdésre, hogy milyen mesebeli helyszínre utaznék el szívesen. A Déli Jósdába, a Varázstükör Kapuhoz. Van két tippem, hogy mit látnék benne. 

* SPOILER! Óriási kedvenc a Kulcsnélküli Kapu. Amely olyan különleges fémből készült, hogy minél jobban ki akarja nyitni az ember, annál erősebben zár, de amikor azt is elfelejti, mit akart, kinyílik. Direkt megnéztem, megmagyarázza-e a regény, mi ez a kapu, és most rém büszke vagyok a tizenkét éves kori magamra, mert nem, a regény nem magyarázza el, tehát ezek szerint magamtól jöttem rá annak idején. :) Ez a kapu az a vonal, amely az álmot az ébrenléttől elválasztja. Amikor felébredünk, minél jobban vissza akarunk emlékezni az álomra, annál gyorsabban tűnik el az emléke, de napközben egy akaratlan asszociáció hirtelen visszahozhatja az egészet.

** Ezért fontos, hogy a regény apró melléktörténeteket növeszt, amelyek egytől egyig nyitva maradnak, elmesélésüket mindig más alkalomra ígéri. Elég idegesítő, tudom, de ezzel hívja fel a figyelmet arra, hogy, bár befejezése van, vége nincsen. Hányszor megtörténik velünk, hogy egy könyv elolvasása azonnal előhívja a következő(ke)t? Főleg, ha szakirodalmat olvasunk, és egy megválaszolt kérdés hat megválaszolatlant vet fel, ami hat újabb olvasást jelent. Még kiderül, hogy nemcsak a történetek végtelenek, hanem a szakirodalmak is.

Pontszám: 10/10

Ezt 2018. december 15-én írtam. 

Fél éven keresztül voltál állandó társam, te monstrum.

Június huszadikán kezdtelek el, és ezt a dátumot álmomból fölköltve is megmondtam volna már a vége felé, amikor azt számoltam, hány oldalt tudok egy nap elolvasni belőled úgy, hogy én egyébként közben dolgozom.

Június huszadika óta napi rendszerességgel húztál föl a dühöngésig a keserűségeddel, vagy békítettél meg az iróniáddal. Végül az utóbbi győzött, ld. a pontozást. A közbeeső időben egész szurkolótábor nőtt a Molyon köréd, akiknek jelenléte nem engedte, hogy megnyomjam a dicstelen „félbehagyom” gombot. Pedig.

És most örülök.

És a szurkolótábornak köszönöm.

Egyúttal hiányozni fogsz.

Nem fogsz ott várni mindennap az asztalomon, nem fogok rád gondolni napközben, miszerint „inkább tanulnám Ovidiusból azokat a <sípszó> félig álszenvedő igéket, mint hogy ezt csináljam”.

Visszakerülsz a polcra.

Emléked azonban nem fakul. 

Azért fogtam hozzá, hogy felfrissítsem a latintudásomat. Mint hamar kiderült, a lehető legrosszabb választás volt, senkit nem biztatok rá, hogy ezzel kezdje, ha, mondjuk, tizenöt éve közelében se járt a latinkönyvnek. Viszont mire kiderült, hogy milyen pokolian nehéz szöveg, addigra már annyira érdekelt, meg annyira szégyelltem volna félbehagyni, hogy beleástam magam.*

Eszméletlen jó szöveg, egy makulányival se nagyobb a hírneve, mint amekkorát megérdemel. Ki volt az a csekélyértelmű medvebocs, aki leszedte az 1001 könyv listájáról, miután már egyszer felkerült??? Ha pusztán mítosz- és mondagyűjtemény volna, akkor is felbecsülhetetlen értékű forrás volna. Olvasás közben jöttem rá, hogy a népszerű átiratokhoz (a Trencsényi-Waldapfel-féle Görög regék, a Kerényi Károly-féle Görög mitológia stb.) többek között ezt a kötetet is gyakran használták, ami azt jelenti, hogy vannak mítoszok és mondák, amelyek (legalábbis legteljesebb formájukban) csak Ovidius feldolgozásában maradtak fönn. Ha ő meg nem írja ezt a gigantikus irtózatot, akkor ma jóval kevesebb mítoszt és mondát ismernénk. Vagy jóval rövidebb formában.

Ez a könyv azonban sokkal, de sokkal több egyszerű mítoszgyűjteménynél. Ovidius jóval többet tett annál, hogy összegyűjtötte az összes olyan antik (főleg görög) történetet, amelyben valaki/valami megváltoztatja az alakját.

Először is mi az, hogy átváltozás? Identitásvesztés. Önmagam elvesztése, az életem erőszakos kettétörése, határhelyzetben rekedés élet és halál, önmagam és a külvilág között. Ha valaki arra gyanakszik, hogy most „belemagyarázok” valami nagyon mait egy kétezer éves szövegbe, akkor azzal közlöm, hogy egyrészt ekkora terjedelemben van tér a filozofikus gondolatmenetekhez is, másrészt a mai filozófiáinknak is kellett eredni valahonnan, harmadrészt pedig amit föntebb írtam, az nem elmélkedés formájában van jelen a kötetben, hanem megtörténik és kimondódik. Kimondják maguk a szereplők, akikkel megtörténik az átváltozás, vagy kimondják azok, akik szeretik és sajnálják őket, magának az elbeszélőnek már nincs is vele dolga. Különösen keserűek azok a szövegrészek, amelyekben az átváltoztató istenség kegynek nevezi az ember egyéniségének, földi életének elvételét, és hiába mondja a szemébe az ember, hogy ez talán még a halálnál is kegyetlenebb büntetés. Legfeljebb azt nyeri a sértett istenségtől, hogy neki is új formát talál. Elvétve akad olyan ember, akinek számára ténylegesen jótéteményt, élet-kiteljesedést jelent az átváltozás; vagy éppen aki maga kezdeményezné azt, és nem kényszerűségből. A legtöbb esetben kéretlen, erőszakos, gonosz beavatkozásról van szó, amelyet ráadásul nem lehet visszafordítani.

Számomra a legfontosabb olvasat a mindenkori hatalom és kiszolgáltatottság egymást kizáró és kiegészítő ellentétpárjának megjelenítése volt, ezer és egy változatban. Majd' ötszáz oldalon nem volt két egyforma sztori. Figyeltem. Uralkodó és alattvaló, erőszaktevő és áldozat, támadó és védelmező/védekező, gyilkos és hulla, mitikus szörny és kicsiny ember, vagy éppen életveszélyes versengésbe bonyolódó vetélytársak. Mármint életveszélyes az ember számára, mert a „másik” többnyire isten, aki legfeljebb a tekintélyét kockáztatja. De azért aztán szó szerint gyomorforgató dolgokra képes. A megsértett büszkeség súlyosabb bosszút követel az apagyilkosságnál is. Rengeteg történet kap politikai színezetet. És semmi jót nem lehet elmondani erről a politikáról. Az istenek arrogánsak, gőgösek, irracionális mértékben bosszúállók, minden apróságért hisztérikus rohamot kapnak, az emberek boldogulása a legcsekélyebb mértékben sem érdekli őket, a saját pillanatnyi szeszélyeik kielégítése annál inkább, és kb. annyira érzékenyek az abszolút hatalmuk legapróbb kétségbe vonására, mint egy totális diktatúra vezérkara. Különösen Iuppiter és Iuno, ez az egymást minden tekintetben megérdemlő gengszterpár uralkodópár. Különösen erős az irónia abban, hogy Iuppitert rendszerint atyának nevezi az elbeszélő, az istenek pedig tőle függőként határozzák meg magukat. Miközben – figyeltem – konkrétan SEMMIT nem csinál a hatalmával, amivel használna az alávetett lényeknek. Viszont igen rendszeresen visszaél vele. De nagyon durván. És még elvárja, hogy imádják a visszaéléseiért. Az ő kettősükhöz „méltó” harmadikként csatlakozik Apollo, a Nap, aki szintén erőszakosságáról, csapodárságáról, bosszúvágyáról híres; ha pedig egyszer-egyszer megpróbál tisztességesen viselkedni, akkor elképesztően el tudja szúrni azoknak az életét, akiken a legjobban szeretne segíteni. Arianrhod molytárs figyelmeztetett arra, hogy ezek az istenek, különösen Apollo, a korabeli Róma hivatalos vallási életének megbecsült figurái voltak. Mivel pedig a császár egyúttal főpapi rangot viselt, vallás és politika elválaszthatatlanul összefonódott. És akkor lehet elgondolkodni azon, hogyan olvasták a korabeli rómaiak ezeket a mítoszokat, amelyekben hírből sem ismerik a felelősségteljes vezetést.

Én modern (posztmodern) olvasóként azt mondom: ha ezek az istenek földi uralkodók volnának, abból pillanatok alatt forradalom lenne. Így, hogy istenek, és még az emberek gondolatai fölött is hatalmuk van, az olvasónak beleborsódzik a háta abba, hogy a helyzetük örökkévaló.

Vagy nem. Mert az is változik.

Nyomasztóan pesszimista szöveg ez, a velejéig keserű.** De gondot fordít arra is, hogy figyelmeztesse az olvasót: az a kétségbeejtően igazságtalan világ, amelyet ábrázol, nem örökkévaló. Változás által jött létre, változással van teli, változás által vége is lesz. Még Rómának is. Ezt borzasztó ügyesen helyezi el a szövegben az elbeszélő.

A mű szerkezete hibátlan. Egyszerűen nem lehet ennél furmányosabbat*** kitalálni. Mert ez úgy van megcsinálva, hogy látszólag csak úgy egymás mellé dobált történetekről folyamatosan kiderül, hogy mindegyiknek éppen ott a helye, ahová került. A stílus csak abban segít, hogy átfolyjanak egymásba. A szerkesztés abban, hogy állandóan ismételjék, tükrözzék, átértelmezzék egymást. Nagyon sok a „mesében mese”, sőt „mesében mesében mese”, a matrjoskababa jellegű keretes történetmondás. Ilyenkor a betéttörténet rávilágít valamire, amit a kerettörténet nem tud kifejteni. Vagy vitatkozik a kerettörténettel, kétségbe vonja, elítéli, felforgatja. Elég egy apró párhuzam (két szereplő hasonló sorsa), no meg a kellő hőfok, és már beindul a reakció. Ez az a könyv, amelyikben soha nem lehetsz biztos abban, hogy a megfelelő tanulságot vontad-e le a történetből. Mert a történetnek nem ott van vége, ahol vége van, hanem a következőt is el kell olvasni, meg a következőt, és majd akkor esetleg megérted, hogy a hárommal korábbi történetnek miért éppen úgy lett vége, ahogy.

A történetek is átváltoznak egymásba. Folyamatosan. Ahogyan a sorok se ott szeretnek véget érni, ahol véget érnek, hanem a következő sorba is átkerül valami random mondatrész. Magyar olvasó meg anyázik, mert nem találja az állítmányt. A latin nyelv bonyolult végződésrendszere rendkívül szabad szórendet tesz lehetővé, amiből az következik, hogy Ovidius akárhányszor elválasztja a jelzőt a jelzett szótól, és eljátszogat azzal, hogy az egyik jelzős szerkezetet a sor két végére nyomja szét, a másik jelzős szerkezetet a második és az utolsó előtti szó helyére, mintha koncentrikus körök tágulnának egy tó tükrén, ha beledobunk egy kavicsot. Na, az a kavics, az lesz a középre dobott mondatrész. Magyar olvasó meg megint anyázik, mert ugyanaz a végződés az egyik ragozási sorban egyes szám birtokos esetet jelent, a másikban többes szám részes esetet, magyar olvasó meg lesz szíves kitalálni, melyik szó melyikkel van egyeztetve. A végeredmény piszok nehéz, de valami gyönyörű. El lehet benne merülni. Kell is, mert különben ennyi aljasságtól még fölkötné magát.

Mit hagytam ki? A legjobban a monológokat szerettem. Ovidiusnak határozott érzéke van a drámai jelenetezéshez, egy helyzetet se hagy ki, amikor nagy feneket keríthet egy szereplő érzelmi életének. Ez alatt a fél év alatt olvastam Szabó Magdától Az ajtót is. Szabó Magda kellett ahhoz, hogy megértsem ezeknek a mitológiai alakoknak a mérhetetlen erejű szenvedélyeit. Ezek semmit se tudnak „egy kicsit” csinálni. Itt minden érzés irracionális méreteket ölt, és pusztán a jelenlétével már robbantani tud. Ez nem azt jelenti, hogy elveszi a szereplők eszét – leginkább azét tudja elvenni, akinek amúgy sincs sok –, hiszen azok a monológok a legjobbak, amelyekben a szereplő pontosan tudja, mi történik vele. Hogy milyen felemás, ijesztő helyzetbe viszi bele a szenvedélye. Hogy mit kockáztat. Mindig emberek adják elő ezeket a monológokat, sohasem istenek, hiszen ők nem viselnek kockázatot, másokkal viseltetik a tetteik minden következményét. (Plusz egy mocsokság a részükről.) Azt nem mondom, hogy minden ilyen beszélővel azonosulni lehet (Isten őrizz, erről mindenkit lebeszélek!!!), még azt sem, hogy mindegyiket sajnálom (khm, a legtöbbjét inkább megráznám, és nekicsapnám a falnak). De mind ott hagyja a nyomát az ember agyában. És mind meggyőzi arról, hogy elő kell venni Ovidiusnak a tisztán monológokból álló művét, a Hősnők leveleit is. Lehetőleg latinul.

A példányom is megérdemel egy bekezdést. Teubner-kiadás, az a valódi. :) Majd' ötszáz oldal (plusz tárgymutató), amelyet könyvtárból selejteztek ki úgy, hogy az elmúlt százhárom (!) évben konkrétan én voltam az első, aki elejétől végéig elolvasta. Nem mondom, hogy ki se nyitották, mert a tizenharmadik oldalon van benne egy ceruzával bekeretezett rész, amiről nem én tehetek. De amikor elkezdtem, nem ferdült a gerince, most meg ferdül. El nem mondhatom, milyen jó érzés kézbe fogni. Van benne anyag, sok olvasást kibír még, de már olyan simára koptak a lapszélei, mint egy régi kártyacsomagnak. A szaga is pont olyan.

Hát szóval... vége van. Szidtalak eleget, Publius, egy-két sztorival még káromkodni is megtanítottál (gondolatban), de azért hiányozni fogsz. És megnyomom a Molyon a „hozzáadás a kedvencekhez” gombot. Amilyen rafináltan elintézed a végén azt a zsarnok Augustust, azért megérdemled.

Újraolvasás simán elképzelhető.

Majd. 

Utóirat: Akinek ez az értékelés kevés, az tekintse meg az egyes történetekről olvasás közben alkotott agymenéseimet. Ovidius-olvasás és -szidás igénye közben fölléphet.

* A magyar változat azért állandóan ott volt közben a kezem ügyében. Nélküle sokkal lassabban boldogultam volna. Aztán egy idő után sokkal gyorsabban, mert legalább kénytelen lettem volna megtanulni a szavakat... khm... Alább írtam arról is. 

** Útközben rájöttem, hogy egy kortárs osztrák író, Christoph Ransmayr Az utolsó világ círmű regénye Ovidius-parafrázis. Varga Zsolt azt írja róla, hogy „végtelenül okos és szép könyv, de annyira pesszimista, hogy nekem nem tetszik”. Mélyen megértem, de muszáj elolvasnom. Először is azért, hogy kevésbé hiányozzon ez az ovidiusi világ; levezethessem valamivel. Másodszor azért, mert most már tudnom kell, létezhet-e szöveg, amelyik még a Metamorphosesnél is pesszimistább. (Frissítés: elolvastam, nem pesszimistább, sőt.)

*** Karneválibbat!!! Már megint Bahtyinnál lyukadtam ki. Hogy mekkora könyvet írhatott volna Ovidiusról! Hogy mit hagyott ki!!! Nemcsak a szerkezetét vehette volna bele, hanem azt a sok kis gusztusos horrorjelenetet is, amelyektől még a mai olvasó haja is égnek áll. Még hogy klasszikus szépség. Klasszikus groteszk, az van itten dögivel. Jó kis önellentmondás.

----------

A magyar változatról: 

A fordításról, megvallom, nincs sok mondanivalóm. Mankónak nagyon hasznos volt, de nem a magyar szövegre figyeltem elsősorban.

Néha-néha észrevettem egy kis kuszaságot (olyankor az eredetiben is nehezen vagy többféleképpen lehetett értelmezni a mondatot, sőt a jegyzet szerint előfordult az is, hogy egy adott szót többféleképpen lehetett olvasni a kéziratokban), máskor azt, hogy kicsit misztikusabbra veszi a fordítást, mint amilyen az eredeti, vagy szójátékot produkál ott, ahol az eredetiben nincs. A legtöbb esetben azonban nagyon pontosnak bizonyult a szöveg, se hozzá nem tett a latinhoz, se el nem vett belőle.

De ezek tényleg csak futó benyomások, és egyáltalán nem biztos, hogy a szöveg minden pontjára igazak. Számomra a magyar változat leginkább kétféle gondolatmenet forrása volt: „mi a francot is jelent az az 'ostendit'? ja, tényleg, 'megmutat', mér nem tudom végre megjegyezni, na, haladjunk” (értsd: lusta vagyok szótárazni), illetőleg „óhogyabbaazoszlásnakindultéletbe, szóval azok a szavak tartoznak össze, nem ezek, már megint elnéztem a végződéseket, sose fogom én ezt rendesen megtanulni”.

Egyik hozzáállás se adja meg a méltó figyelmet Devecseri munkájának.

Pontszám: 10/10

Ezt 2018. december 8-án írtam. 

Ovidiust olvasok.

Tetszenek emlékezni a Mátrixból arra a figurára, ugye, aki felajánlja a hősnek, hogy lehetővé teszi a számára az illúzióktól való megszabadulást?*

Irtó jó film a Mátrix (a folytatásairól nem beszélek), de ezzel a névvel nagyon mellélőttek.

Annyit gyerekként is tudtam, hogy ő az álom istene a görög mitológiában. Furcsállottam is, hogy pont ez a figura kapja a nevet a Mátrixban, de, gondoltam, végül is kapcsolatban áll az álmokkal. Most viszont, ahogyan Alcyone történetét olvasom, látom, mennyivel összetettebb szerep a Morpheusé, mint hittem.

A történet alapja, Ceyx és Alcyone házasságának szomorú vége a szokásos ovidiusi sablonok szerint alakul. Nagyon szeretik egymást. A férj egyszer tengeri útra indul, az asszonynak meg rossz előérzete van, könyörög, hogy vagy ne tegye, vagy vigye őt is magával. Soha még elő nem fordult ebben a könyvben, hogy ilyen esetben engedelmeskedtek volna a rossz előérzetnek. Pedig azt tanultam, hogy az ómeneket nagyon is komolyan vették az antikvitásban. Hát itt nem. Mindig baj is lesz belőle.

Ebben az esetben speciel kitör a tengeri vihar, Ceyx pedig belefullad. Annak ellenére, hogy apja az Esthajnalcsillag (ő utólag gyászba borul a gyerekéért, de olyan nem létezik, hogy segítsen neki), apósa meg a szelek ura (ő is tojik a fejére). A legkeserűbb, legigazságtalanabb – számomra egyenesen vérlázító – pillanat: a tengeri viharról mit sem tudó Alcyone könyörög Iuno oltáránál, hogy vezesse haza a férjét, Iuno pedig rossz néven veszi, hogy az, akinek gyászolnia kellene, olyasmiért imádkozik, ami nincs is. Azért, „utque manus funestas arceat aris” – „hogy a gyászoló kezet távol tartsa az oltáraitól”, kegyeskedik megerőltetni magát, és hírnököt küldeni az Álomnak, hogy jelentse meg Ceyx halálát Alcyone számára. Legalább akkora szemétség, mint az Íliászban, amelyben az emberek az egyetlen életüket viszik vásárra, az istenek meg gondolkodás nélkül ölik/öletik őket halomra, de nyafognak, ha megszúrják a kezüket.

És jön az Álom. Nem személyesen, ahhoz túl fáradt. (Nagyon szép, nagyon érzékletes a házának a leírása, igen-igen tetszik, kissé még szürreális is, de most békén hagyom.) Van sok gyereke, köztük Morpheus, Icelos és Phantasos, és azon gondolkodik, melyiket küldje. Phantasos föld, kő, víz, fa képét tudja felvenni, Icelos bármilyen állatét, Morpheus pedig ahhoz ért, hogy emberi alakot öltsön. Vagyis éppenséggel az illúziók megteremtésében a legjobb. Ő megy.

„(...) Non illo quisquam sollertius alter
Exprimit incessus vultumque sonumque loquendi;
Adicit et vestes et consuetissima cuique
Verba (...)”

Azaz:
Senki nem ügyesebb nála abban, hogy utánozza az ember járását, arcát, hangját, hogy felvegye a ruháit, sőt még a legmegszokottabb beszédfordulatait is.

A minap krimit néztem, amelyikben szellemet idéztek. A szellem, ahogy az ilyen filmekben szokott, mindent tudott, amit csak az elhunyt tudhatott, ezzel bizonyította hitelességét. Nekem meg eszembe jutott Várkonyi Nándor, ahogy Varázstudomány című könyvében bebizonyítja, hogy bármely szellem képes ilyesmire, nemcsak egy konkrét elhunyté, mivel belát az emlékeink közé. Azt én nem tudom, hogy járnak-e köztünk szellemek. (A privát családi kísérteteimet most hagyjuk.) De azt tudom, hogy HA járnak, akkor komolyan számolni kell Várkonyi gondolatmenetével. Ezt az Ovidius-szakaszt is idézhette volna.

Morpheus Alcyone álmában profi mód utánozza a férj minden mozdulatát, hangját, még arra is ügyel, hogy elég sápadt legyen, tekintve, hogy halott. Tökéletes alakítást nyújt, el is sírja magát. Szegény Alcyone meg át akarja ölelni a férjét, de csak az árnyat öleli. Az illúzió minden pontra kiterjed. Amikor Alcyone felébred, égre-földre esküdözik a szolgálóinak, hogy a férjét látta holtan, nem lehetett más, egészen biztosan ő volt. Miközben az olvasó tudja, hogy egyrészt nem ő volt, másrészt tényleg halott a férje. Nagyon fura helyzet. A történet vége nagyon szép is, szomorú is, kísérteties is, de most nem tartozik ide.

Ami idetartozik, hogy Morpheus az antik mitológiában a látszatok egyik nagymestere (bocs a hazabeszélésért), az illúziók megteremtője, aki bármelyik ember szerepét bármikor el tudja játszani. Arról, hogy hogy néz ki, egy hangot se szól Ovidius. Az is lehet, hogy saját arca nincs is. Nála csak a tárgyak alakját felvevő Phantasos érdekel jobban, ő még idegesítőbb istenség (ezek szerint még csak nem is antropomorf?), de sajnos róla csak másfél sor szól.

Aki megünnepli a kelták Halloweenjét... az ezek után nagyon ügyeljen magára. :) Én szóltam. 

* SPOILER: ...aki rendszeresen segít az embereknek elhagyni a látszatvilágot, és arra törekszik, hogy örökre megszüntesse azt. 

Ezt 2018. október 31-én írtam. 

Ovidius Metamorphoses című műve nagyon sok antik mítoszt és mesét dolgoz fel, sajátos stílusban, egyedi módszerekkel, és ahhoz képest, hogy Kr. u. 8-ban jelent meg, az égvilágon semmit nem veszített aktualitásából. Történetei nem léptetik ki az olvasót a saját világából, ellenkezőleg: megvilágítják azt, úgy, ahogyan még nem látta. Nem lehet szabadulni tőle. Az én agyam is folyamatosan kattogott olvasás közben. Ebből pedig időnként mindenféle bejegyzések születtek. A gyűjtőoldalt itt lelitek.

Ez nem filmajánló lesz (na jó, félig az), de azért ezt a filmkockát nem hagyhattam le a tetejéről. 

Először tulajdonképpen filmajánlót akartam írni, mert húsvét előtt láttam a Mária Magdolna című új filmet, és rendesen el is találta a lelkemben, amit el kellett találni. Viszont tipikusan az a fajta film, amelyről inkább sokat érdemes írni/beszélni, mint keveset, sokra meg nem volt időm, szóval inkább hagytam.

Pár napja viszont felfedeztem a Legenda Aurea című XIII. századi (mondom: tizenharmadik, és tessék ezt jól megjegyezni) legendagyűjteményt. Mivel fenn van az egész a MEK-en, belefogtam „egy nap legfeljebb egy legenda”-rendszerrel, és bele is csaptam gyorsan a lecsóba: ma Szent (!) Mária Magdolna nevére kattintottam rá.

És lőn nagy meglepetés. Kb. mintha derült égből bombát dobtak volna az erkélyemre, amely aztán kedvesen bekopog az ablakon, és átnyújt egy tányér mazsolás-túrós palacsintát.

Ezért most nem (igazi) filmajánlót fogok írni, hanem a meglepődésemnek adok hangot.

Ettől függetlenül muszáj azzal kezdenem, hogy a film mindenképpen megnézésre érdemes.

Először is, mert egyszerűen szép. Kopár, de fenséges tájakon játszódik, lassú mozgással, hogy a nézőnek legyen ideje mindent befogadni. Hiszen aki gyalog közlekedik abban a tájban, az se autópályára való sebességgel rohan. Ráadásul sikerült olyan színészeket kiválasztani a főszerepekre, akiken – nem tudom jobban megfogalmazni – látszik az átszellemültség, látszik az, hogy nemcsak a földi világhoz tartoznak.*

A maga lassúságában mégis nagyon, de nagyon izgalmas a film, hiszen az alaptörténet adott, de a választott nézőpont Mária Magdolnáé, akinek a történetéhez azért kellett a fantázia is; és nem lehet kezdettől fogva tudni, hogy hová futnak ki az események: győz vagy veszít vagy mindkettő vagy egyik se, és mindezt mégis hogyan fogja végigvinni. Személyiségfejlődés-történetet (is) csináltak belőle, egy olyan út történetét, amely a (többféle értelemben vett) szabadság felé vezet.

Sikerültnek (és még mindig szépnek) tartom a filmet amiatt is, ahogy tárgyakat, mozdulatokat jelentésessé, szimbolikussá tesz. Az, ahogyan Rooney Mara (Mária Magdolna) keresi és megtalálja, hogyan lehet a száradó háló alól kibújni, elsők között találta el a lelkemet a fent említett módon. Ezért is csatoltam a fenti képet, bár ezen még bőven a háló alatt tartózkodik, sajnos kilépőst nem találtam.

Továbbá feltétlenül megnézésre érdemes – gondoltam én ezt tegnapig – azért, mert olyan emberfajtát mutat be, amilyennel aránylag (?) ritkán lehet találkozni, mármint nem az életben, hanem az életet oly mértékig meghatározó történetekben: nőnemű és aktív és okos és a jó oldalon áll.

Azt, hogy a férfi mellékszereplők nagy többségét mennyire butának (és veszélyesen butának!) ábrázolja a film, az más lapra tartozik. Mondjuk, megvan az oka, hogy miért úgy gondolkodnak, ahogy, ettől függetlenül ezt hibának tartom. De most nem térek ki erre alaposabban, nem filmkritikát írok.

Szóval az a bizonyos emberfajta. Nőnemű és aktív és okos és a jó oldalon áll. És a katolikus egyház a film vége szerint 2016 óta ismeri el ilyennek.

Hászen maj' honne, mondaná Iványi Mari néni.** Mert csak mi vagyunk az okosok itt a XXI. században. A mi időnk előtt a teljes sötétség, mi?

Hogyaszongya, XIII. század.

Szent Mária Magdolnát királyi ivadéknak tartja a legendaíró. Hogy ezt honnan szedte, nem tudom, de most nem is érdekes. Azt fenntartja, hogy bűnös nőnek kell tekinteni. Én nem tartom fenn (mint ahogyan a film sem), de most ez se érdekes. Az az érdekes, ahogy a prostituált sablonját átvariálja a legenda. Nem pénzért árulja magát a nő a történet elején, éppen ellenkezőleg: a pénzét használja föl arra, hogy belevesse „magát a testi gyönyörökbe”. Vagyis előkelő fiatal, aki kicsapongásra használja a vagyonát. Hm. Nem éppen példaértékű – nem is kell, hogy az legyen, számtalan legendahős kezdi így –, viszont aktívnak kezdettől fogva aktív. No és eléggé ismerős is, ma is azonosulhatnak vele páran.

Aztán következnek a bibliai történet elemei, szépen összeszőve a legendaíró(k) fantáziájával: a megtérés minden korábbi bűnt eltöröl, Mária Magdolna Jézushoz csatlakozik, és...

„Ő az tehát, mondom, aki az Úr lábát könnyeivel megmosta, hajával megtörölte és kenettel megkente. Ő az, aki a kegyelem idejében elsőként tartott nyilvánosan bűnbánatot, aki a legjobb részt választotta, aki az Úr lábánál ülve hallgatta az igét, és megkente az Úr fejét. Ő az, aki a kereszt mellett állott az Úr kínszenvedése idején, aki kenetet készítve meg akarta kenni testét, aki nem távozott el a sírtól, midőn a többi tanítványok eltávoztak, akinek elsőként jelent meg a feltámadott Krisztus, és akit az apostolok apostolasszonyává tett.”

A továbbiakban aztán elszabadul a legenda, és őrült vágtatásba fog, a fantasztikumba és tovább. Mielőtt a ti fantáziátok is elszabadul: nem, nincs szó benne házasságról és eltitkolt gyerekről (könyvcímet szándékosan nem említek). Nem is kell. A legenda e nélkül is éppen pont elég izgalmat tartogat: Krisztus feltámadása után Szent Mária Magdolna személyesen prédikál, térít, csodákat tesz. Olyanokat, hogy egy idő után szerintem már a középkori olvasónak is meg kellett erőltetnie magát, hogy elhiggye, de még az is jól áll neki. SPOILER következik: Lakatlan szigeten két évig kómában tartott asszony tején élő kisfiú... ööö... Azon már meg se lepődtem, amikor kiderült, hogy az asszony lelke közben a testétől távol kóborolt a férjével együtt a Szentföldön. Úúú, bár én tudnék ilyen sztorikat kitalálni. Közben pedig az éggel is (szó szerint) folyamatos és közvetlen kapcsolatban marad. SPOILER VÉGE

Nem az a fontos, hogy elhiszem-e, vagy egyáltalán hihetőnek tartom-e, hogy napjában hétszer emelték fel az angyalok az égbe. Ez tökmindegy. Az nem tökmindegy, hogy ezeket a csodákat, az éggel való ennyire közvetlen kapcsolatot pont egy ilyen szereplővel asszociálja a középkori legenda. Minek is kéne ide eltitkolt gyerek, de most komolyan... 

Amiről beszélek, nem valami elfeledett szerző hozta össze, hanem az a Jacobus de Voragine,*** akinek könyvét megírásától fogva bestsellerként kezelték, évszázadokig másolták, minden európai nyelvre lefordították, és a könyvnyomtatás feltalálása utáni évtizedekben legalább annyi kiadást ért meg, mint a Biblia. (Ezt az utószóból tudom.) Utána gyorsan csökkent a népszerűsége, pont a fenti fantasztikus jelenetek miatt – ma ezekért kéne visszahozni a divatba. De a hatása, az megmaradt.

(Utóirat: miután elolvastam, írtam is róla, itt olvasható.)

Kettő példa, egy közismert és egy elfeledett:

Avilai Szent Teréz a Legenda Aurea alapján gondolta azt, hogy a bibliai „magdalai Mária” azonos Lázár testvérével, a bethániai Máriával.**** Példaképének tekintette ezt a Máriát, nagyon szépen, nagy tisztelettel ír róla műveiben. A belső várkastély régebbi fordításának utószavában a fordító meg is említi, hogy milyen kedvesen naiv ez a nő (mármint Szent Teréz), azt gondolja, hogy Mária Magdolna szent életű lány volt, és fogalma sem lehetett az erkölcstelenségéről. Nekem éppen ellenkezőleg az a benyomásom, hogy Szent Teréz nem naivitásból gondolkodott így. A Legenda Aureából tudnia kellett, hogy „honnan” indult az a nő, akit példaképének tekintett. Ettől Teréz nem lesz kevésbé szent. Sőt! Azt sem állítom, hogy párhuzamot vont volna a legendabeli alak és a saját élete között. Marhaság, erre semmilyen életrajzi adat nem mutat, nem is kell, hogy mutasson. Egyszerűen csak még annál is „vagányabbnak” bizonyul, mint amilyennek idáig tartottam. Olyannak, aki nem ijedt meg se a saját árnyékától, se a választott példaképe reputációjától. (Itt írtam a könyvről.)

Rajtam kívül, gyanítom, nem sokan olvasták a Mirèio című elbeszélő költeményt. (Érdemes pedig, mert gyönyörű, és mert Nobel-díjas, de ez most nem tartozik ide. Amúgy itt írtam róla.) A költemény a provence-i hagyományok valóságos enciklopédiája, és többek között a Legenda Aureára épülő helyi legendát is felidézi. Azt, amely szerint amikor Mária Magdolnát és társait hajóra rakták, a mai Provence partján dobta őket partra az ár, és ők alapították meg a helyi keresztény kolóniát. Mindegy, hogy megtörtént vagy nem: az az érdekes, hogy ennyi évszázaddal Jacobus de Voragine után még mindig élt a szent(ek) tisztelete Provence-ban, és még mindig eleven hiedelemként mesélték ennek a nőnek a történetét.

Aki aktív és okos és a jó oldalon áll.
És ezt a spanyolviaszt nem mi találtuk fel. 
Ja, és szentté se a mi századunkban avatták.

* Ha az életben nem, akkor nagyon jó színészek, mert a filmben igen. Emiatt kb. kettő perc után még azt is elfelejtettem, hogy Joaquin Phoenix konkrétan tizenegy évvel idősebb a filmbeli szerepénél, és ez látszik rajta. Tökmindegy. Akkor is jól csinálja.
** Nagyszüleim falujában élt valós alak. Szintén az aktív nőfigurák közül való volt. Ha megharagudott, hogy a család nem hajlandó éjszaka szilvalekvárt főzni, akkor ő egyedül kavarta az üstöt este tíztől reggel nyolcig, de a szilvalekvárnak meg kellett lenni. Nem másnap, aznap. Amit csak az méltányolhat igazán, aki már kavart ötvenliteres üstben szilvalekvárt. „Hászen maj' honne, ülök, osz' várom a halált!”
*** Félreértések elkerülése végett: ő nem a szerző, ő lejegyző és szerkesztő. Korábbi hagyományanyagot dolgozott fel és dolgozott eggyé a könyvében. Ami persze azt jelenti, hogy a történet nagy része régebbi, adott esetben sokkal régebbi, mint a XIII. század, erről azonban részletes információm (még) nincs.
**** A két alakot a középkorban gyakran összemosták, pedig az evangéliumban semmi nem utal arra, hogy azonosak lennének. Arra meg végképp nem, hogy bármelyikük prostitúcióból élt volna. Ettől függetlenül érthető, és önmagában nem is probléma, ha valaki a bibliai történetet továbbgondolja. Viszont sokat elárul az illető gondolkodásmódjáról az, ahogyan továbbgondolja.

Ezt 2018. április 11-én írtam. 

Első találkozásom a litván irodalommal.

Mielőtt belekezdtem volna a könyvbe, szándékosan csak éppen bele-belenéztem itt az értékelésekbe. Miután befejeztem, akkor olvastam el őket alaposan. Sokan írják, hogy nagyon emlékeztette őket valamire ez a könyv. Olvasás közben úgy érezték, mintha már ismernék valahonnan, aztán rájöttek, hogy ez mégsem az.

Úgy tűnik, ez a könyv mindenkinek ilyen „ismerős-ismeretlen”. Amúgy is állandóan játszik az olvasóval. Idősíkok, nézőpontok, helyszínek között mozog, villódzik ide-oda, az ember folyton azt hiszi, sikerült megfognia a történet fonalát… aztán mégse, mert hirtelen megszakad, valami egészen új következik… aztán kiderül, hogy annak az „egészen új”-nak tulajdonképpen olyasmihez van köze, amit a regény elején már olvasott, csak most más szemszögből látja – vagy mégsem? Hát hiába, ez a regény elvárja az olvasótól, hogy használja a fejét. Sok-sok kérdést felvet, néhányra ügyes ember találhat választ, még többre nem, illetve időnként az a válasz, hogy nincs válasz. Az is tud megnyugtató lenni. 

De én még ezt a megnyugvást se mindig éltem át az olvasás során, úgyhogy azt hiszem, ezt én nagyon hamar elölről fogom kezdeni, talán már holnap. Különben úgyse hagy békén a könyv. Idegesíteni fog. 

…és hogy ezzel a sok posztmodern játékkal együtt ennyire izgalmas is tud lenni?! Az már szinte túlzás. Különösen a második felében. Alig lehetett a hatása alól kibújni.

Egyébként főleg a könyv elején bennem is ott motoszkált a gondolat, hogy „mintha ezt már olvastam volna valahol, vagy mégse?” Egyszer rá is jöttem, hogy hol: Láng Zsolt Az ég madarai című mágikus realista regényében. Bár erősen kétlem, hogy a legcsekélyebb összefüggés is volna a két könyv között. Nagyon nehezen is tudnám megfogni a hasonlóságot, annál is inkább, mert ez is amolyan „hol felbukkan, hol elvész”-fajta, búvópatak-hasonlóság. Valószínűleg nem is szabad A kígyó pillantását (meg Láng Zsolt regényét se) belenyomkodni egy hasonlóság-ládikába. Éppen azért jó, mert ismerősként is annyira idegen, és idegenként is annyira ismerős.

De azért ajánlom Láng Zsoltot mindenkinek, akinek tetszett A kígyó pillantása!

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2014. május 28-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Az a valódi kelet-európai groteszk… a gonoszabbik fajtából…

„Eddig számos országban hódította meg a nagyközönséget.” Hát nem tudom, mely országok tartoznak bele a „számos”-ba, de túl messze nem lehetnek. Nem az írás minősége miatt, sőt! De szerintem ahhoz, ha nem is Ukrajnában, de mindenesetre az Elbától keletre kell lakni, hogy az ember megértse ezt a történetet, ezt a „nem-látok-nem-hallok-nem-szólok-hagyjanak-békén”-kisembert a szívbeteg, depressziós, angyali bájos pingvinjével…

Akik viszont itt laknak, azok közül szerintem sokan élvezik és élvezni fogják ezt a könyvet. „Kétestés”, és éppen csak azért nem „egy”, mert reggel kelni kell. Nagyon izgalmas, nagyon mulatságos, nagyon sírni való, letehetetlen.

Ezt 2014. május 21-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Első olvasásom volt a lett irodalomból. Rajongásom kezdete.

Ahogy a fülszöveg mondja, a kötet minden meséje „ötvözete a népmesei szimbolikának és a korabeli irodalmi szimbolizmus elemeinek.” És a jó „nem a népmesék játékszabályai szerint győzedelmeskedik.” Annyira, hogy időnként nem is győz. Itt bizony akadnak bőséggel – Csáth Géza szavaival – mesék, amelyek rosszul végződnek. De azért akadnak olyanok is, amelyek jól. Pszichológusok különösen érdekes dolgokat mazsolázhatnának ki belőlük.
Ha ráeresztenének egy számítógépes statisztikát, hogy számolja ki, melyik szóból van a legtöbb a könyvben, a „hó” után az első minden bizonnyal a „föld” lenne. A szereplők annyira ragaszkodnak a földhöz, annyira bensőséges viszonyban vannak vele, hogy akad, aki fává is változik, és mély gyökeret ereszt. Nem is csoda, hiszen a legtöbbjük sorsa elég nyomorúságos, „felülről” nem nagyon várhatnak semmit. Annyira szerettem a szegény üvegárust, aki elpanaszolja a királynak, hogy elkopott az üvegvágója, nem tud újat venni, mire a király megsajnálja, neki adja a briliánsgyűrűjét, aztán elhajtat, az üveges meg csak forgatja csodálkozva a gyűrűt, hogy most mit csináljon, „gyűrűje már van, de üvegvágót hol vegyen?” :) Még a nagyváros főutcáján, még az emeleti albérleti szobában, még a börtönkonyhán játszódó mesék is földből nőttek, tele vannak virágokkal, fákkal, málnabokrokkal, rozzsal, mohával. Északi erdőkkel, hegyekkel és fennsíkokkal. Ha egyetlen szóval kellene jellemeznem a kötetet, azt is mondanám, hogy: „földmesék”.
Van itt amúgy mindenféle mese. Van szomorú és van vidám. Van gyereknek való, van felnőttnek való, van 3-tól 133 éves korig olvasható. Van közöttük ismerős is: egy-kettő akad, amelyik kicsit mintha Andersen lenne, van egy, amelyik kicsit Grimm, sőt az egyik mese Dickens Karácsonyi énekének kiindulópontját használja fel, csak aztán máshová jut el.
De mindegyik mesében közös az, hogy nagyon-nagyon szépek. Tényleg. Életemben semmit nem olvastam korábban Skalbétól, ami nagy kár, mert tudott írni. NAGYON. Akárhol kinyitom, olyan mondatokat találok, amilyeneket lentebb is idézek, mutatóba.
Szóval lassú olvasásra való könyv, hosszú téli estékre különösen ajánlott, főleg, ha éppen szervizben van a számítógép és/vagy a tévé… 

Ezt 2014. május 17-én írtam.

Pontszám: 10/10

Becsületszavamra, izgalmasabb, mint nem egy krimi, hiszen ennek a könyvnek a szereplői mind „köztünk vannak”. Különféle korok és kultúrák képviselői ők, akikről bekezdésenként újabb és újabb meglepő dolgok derülnek ki. A legmeglepőbb pedig az, hogy szinte minden, amit Huizinga felsorol, tulajdonképpen megszokott, ismerős, hétköznapi dolog, most mégis mind olyan megvilágításba helyeződik, amilyenre sose gondoltam volna. Vagy legalábbis nem így, rendszerbe fogva. Néha kissé túlságosan is tökéletes rendszerbe, de hát az a korszak jellemzője, hogy mindennek mindennel össze kell függeni, és ha mégse, akkor az első paragrafus lép érvénybe. 

Mint egy regényt, úgy lehetett olvasni: földön ülve, evés közben, elalvás előtt – vagy éppen „helyett”, azaz bele az éjszakába. Szabályosan sajnáltam, ha munka vagy kimerültség miatt le kellett tennem. És többnyire nem vagyok könyvrongáló, de ennek a könyvnek egyszerűen muszáj volt odaírni néha a lapszélére. Kár, hogy Huizingával már nem beszélhetem meg azokat a pontokat, amelyekkel vitatkoznék. Nagyon jó könyv: velem maradós, újraolvasós. 

Ezt 2014. május 9-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Frissítés:
Sajnos senkinek nem tudom eladni a kazettát, és/vagy elküldeni a hangfelvételt. Szomorú, de ez van.

Értékelés:
Angol gyerekversek és gyerekdalok gondosan összeválogatott gyűjteménye. Angol és magyar nemzetiségű gyerekek egyaránt szerepeltek azok között, akik szalagra mondták-énekelték az anyagot, de mindegyikük kiejtése nagyon szép. A zenéje nekem tetszett. Néha inkább zörej, mint zene, de jól áll neki.

Ajánlom: 1. Kisgyerekes családoknak, ahol angolul akarják tanítani a gyerekeket, és természetesen óvodapedagógusoknak, tanítóknak, akik kicsiknek akarnak foglalkozást, órát, szakkört tartani. Annak idején nekem is szakkörön tanítottak egy-két dalt belőle, aztán megkaptam otthonra is. Kreatívabb gyerek önállóan is dolgozhat vele… khm… amilyen én voltam. Legalább megtanulja, hogy később ne zavarja a megértésben, ha nem ismer minden szót – vagy ha konkrétan egy árva szót se ért, de azt azért az illusztrációkból meg a zajokból felfogja, hogy most valaki leesett a hegyről.  A dallam a gyerek fülében marad, és a szöveget is megjegyzi, legfeljebb egy darabig igen-igen eredeti kiejtéssel fogja énekelni. Vannak benne kiszámolók, egy aranyos ábécé-megjegyző versike, egy szuszra éneklendő, egyre hosszabbodó versszakokból álló nóták, szóval csupa móka, kacagás, és az „Incy Wincy spider” című remekműből még a részleges szórendcsere (partial inversion) is könnyedén elsajátítható (ami amúgy felsőfokú tananyag).

Ajánlom: 2. Mindenkinek, aki a nyelvvel együtt a kultúrát is szeretné megismerni. A dalok jó része ugyanúgy megtörtént események gyerekjátékban való feldolgozása, mint nálunk a „Katalinka, szállj el, jönnek a törökök” kezdetű opus. Mivel kb. annyian is ismerik őket évszázadok óta, mint nálunk a Katalinkát, egyre-másra feltűnnek könyvekben, filmekben ezek a gyerekversek, tehát az illető könyvet/filmet jobban megérti és élvezi, aki a verseket ismeri. A címadó dal pl. az Egy marék rozs című angol krimiben bukkan fel, a „Do you know the muffin man” pedig nem kisebb alkotásban, mint a Shrekben. 

Ily mértékű rajongás után egy pontot azért vonok le, mert nyolcéves koromban féltem az illusztrációktól. Most bosszút álltam. 

Amúgy kilencévesen már nem féltem. 

Ezt 2014. május 7-én írtam.

Pontszám: 10/9

2014. május 8.

Elsősorban a Krisztina-legenda fogott meg, érthető okokból. 

Még gimnazista koromban kaptam és olvastam, sőt (Úristen, mit tesz a fanatizmus) át is írtam egy füzetbe, lehetőleg mai helyesírás és nyelvhelyesség szerint. Utána jó sokáig tudtam mindenhova XVI. századi cifra betűket rajzolni. 

Nyelvészeknek mindenképpen ajánlott, nagyon alapos jegyzetekkel ellátott, gondosan megszerkesztett munka, csak dicsérni tudom. Akik a szentek legendáit, esetleg a hátborzongató történeteket szeretik, azoknak nemkülönben épületes olvasmány, mondhatni középkori horror. (Mert bár a reneszánsz korában készült, a történet még bőven középkori. Hiszen ma is olvasunk több száz éves történeteket, akkor se volt ez másként.)

Akárki találta ki, hogy ezt a kötetet hasonmás kiadásban megjelentesse, ennyi év távlatából is nagyon szépen köszönöm.

2018. április 15. 

Megtaláltam a legendát Jacobus de Voragine középkori művében, a Legenda aureában, és újraolvastam. Szörnyű. Igazi horror, válogatott kínzásokkal tele, de nem ettől „rossz” az élmény. Ez érdekes módon gyerekként se zavart, pedig nagyon érzékeny lélek voltam.

Ami zavart, csak akkor nem tudtam magamnak megfogalmazni, az a főszereplő agresszivitása. Nem tettekben, hanem szavakban és gondolkodásmódban nyilvánul meg ez. Abban, hogy meg sem próbálja meggyőzni a környezetét a saját nézetei igazságáról (oké, sok esélye nem is lenne, de legalább megpróbálhatná!), hanem az első apró ellenvetésre (sőt ellenvetés nem is kell, elég, ha kérdést tesznek fel neki) azonnal hangos ellenállással, sőt durva szitokkal reagál. Ha rajta múlna, egymaga menne a mennybe, mindenki más meg szó szerint menjen a pokolba.

Igaz, őt sem győzi meg senki, fura módon nem is derül ki, hogyan tér keresztény hitre, egyszerűen csak puff, keresztény lesz, pedig a közeg a Római Birodalom, közel s távol kizárólag a római istenek hívei léteznek. Ebben a legendában kizárólag erőből kommunikálnak.

Mindennemű hasonlóságot tagadok, de most komolyan. Boldog vagyok, hogy a legendának ez az üzenete már gyerekként távol maradt tőlem. Inkább keresek másik Szent Krisztinát, hála Istennek van választék.

Pontszám: 10/10 (nosztalgiából)