A regénynek körülbelül az ötödik oldalán járva már tudtam, hogy bármennyire is szubjektív benyomásokat fogalmaztam meg az első kötetről írt bejegyzésemben, az elvárásaim egyáltalán nem voltak túlzóak. Ott azt írtam, hogy aki Rejtőt veszi mintának, azt én tisztelem, de azzal szigorú is vagyok, mert magának teszi magasra a mércét. Ezt az első kötet nem ugrotta meg. A második igen. 

Itt nem egyszerűen komikus stílusban mesélnek el egy egyébként nagyrészt komolyan vett (kisebb részt parodisztikus) küldetéstörténetet. Itt, a második kötetben, a komikusság jelen van a helyszínekben, a cselekményfordulatokban, és egynél több szereplőben. Sokkal változatosabb, izgalmasabb. 

Pedig a történet egyszerűbb, igaz, hálásabb is a téma. Az mindig jó reklám egy regénynek, főleg, ha komikus, hogy ott kezdődik, ahol mások végződni szoktak: összeházasodtak, és boldogan éltek, míg... hagyták a többiek. Ha nagyon akarnék róla cselekményvázlatot készíteni, azt mondhatnám: tulajdonképpen csak arról szól az egész, hogy valami elvész, és valamit visszanyernek. A lényeg, mint annyiszor, a részletekben van: a teljesítendő feladat voltaképpen szép nagy próbatétel kicsinyeknek és nagyoknak, amiből kiderül, kiben lakik bátorság, hűség, kreativitás, meg leginkább gerinc – és kiben nem. Vagyis kivel lehet hosszú távon kibírni akkor is, ha történetesen kikészíti az ember idegrendszerét, és kivel nem, akkor se, ha egyébként szépen tudna mosolyogni. Erre a célra tényleg egy olyan komikus történet alkalmas, amelyik nem felejti el, hogy őbelé pár ezer éve be vannak kódolva az átváltozások, határátlépések, felfordulások és megújítások. 

Úgy, hogy ehhez különösebben el se kell hagyni az otthon környékét. Nagyon tetszett a regény első felének szerkesztésmódja, amely pont ezt a „helyben maradást” emelte ki azzal, hogy a két főszereplő folyamatosan körbe-körbe jár, Thani mindig elöl (mint kezdeményező), Q utána (mint reménybeli megmentő), és rendre ugyanazokon a helyszíneken bukkannak fel, ügyes párhuzamokkal, de pár óra csúszással. Ha akarom, még jelképi erejűnek is tekinthetem, hogy az alvilágba mennek le, onnan egy szent helyre jönnek fel, onnan pedig az otthonukba, amelynek otthonsága épp most szűnt meg. Csupa átmeneti helyzet, közvetítés különféle terek között. 

A másik, ami hamar megbékített a könyvvel, a női főszereplőn kívüli komikus szereplők jelenléte volt.

Nem mintha különösebb bajom lenne Thanival, bár a stílusa továbbra is idegesítő, nem szeretem, ahogy a szlenget használja, továbbra is azt mondom, hogy jobban illett volna a közeghez, ha a regényvilág megkapja a saját szlengjét. Ezen az egyen kívül azonban a második részben Thani sokkal inkább rendben van, mint az elsőben, amennyiben önállóbb, nem bízza magát állandóan a lovagja jóindulatára, hanem igyekszik személyesen megoldani a helyzeteket. Nem mintha szükségképpen probléma lenne egy passzív hősnő ábrázolásával, van belőlük elég, időnként rendesen megírva, időnként nem – hanem azért, mert kevés kivétellel unalmasabbak. Ha valaki komikus, akkor legyen aktív, az viccesebb. Itt is ez történik: Thani rájön, hogy egyedül kimásznia valamiből szórakoztatóbb, mint várakozni. Továbbá tudatosan használ a céljai elérésére olyan hagyományos komikus eszközöket, mint a testnedvek (pl. belefújja az orrát egy oltárterítőbe, mert így a legegyszerűbb megakadályoznia egy szertartást) vagy az élet és halál összekapcsolása (pl. gátlás nélkül belenyúl egy sírba, és beszélget is a halottal). De az is ügyes megoldás – ha már közvetítésről és összekapcsolásról van szó –, hogy olyan nincs, hogy valami nem ajtó. Thani szó szerint bármiből be-, ki- és átjárót tud csinálni, még a padlóból is, ha kicsit rozogább a kelleténél. Ilyenkor hálás közönség vagyok. 

Olyankor meg még hálásabb, amikor más komikus szereplők is felbukkannak, és a hozzájuk kapcsolódó másféle komikummal változatosabbá teszik a regényt. Első megjelenésétől kezdve a titkár volt a kedvenc szereplőm (NB.: az első részben nem volt kedvenc szereplőm egyáltalán). A pedáns modorával, az ijedt határozottságával meg a szemüvegével önmagában is körülbelül akkora kontrasztot alkot a környezetével, mint, ha már Rejtőt emlegettem, westernben a porszívóügynök. De hogy ez a szürke, szószátyár kis emberke még hatékony segítségnek is bizonyul, méghozzá éppen a helyzethez semennyire nem illő jogi ismeretei segítségével, az külön érdekessé teszi. Annak pedig különösen örültem, hogy utóbb kisemberhez való bátorságot is produkál. 

Nem mondom, hogy ne lenne még mit javítani a szövegen, a szlengen kívül is. A végén a cselekményszálak elvarrása például eléggé elnagyolt. Az első rész kétdimenziós szereplői közül is megmaradt egy, mármint a szereplő új, csak a kétdimenzióssága a régi, pedig néhány mondattal segíteni lehetett volna rajta. De ezt egy fintorral letudtam, a következő jelenetek már rendben voltak. 

Összességében magasan az első kötet fölött állónak tartom a másodikat, és biztosan fogom még keresni a szerző regényeit. 

Pontszám: 10/9