Kalandos utazások, felbomló és újra egymásra találó családok, gonosz zsarnokokkal dacoló nyomorultak, elevenen megsütött-megfőzött emberek, maguktól felépülő vagy összeomló márványtemplomok, oroszlánszelídítés, hajótörés, rendszeresen visszatérő lelkek és mindenekelőtt sok-sok SÁRKÁNY!
Nem gondolná az ember, hogy a szentek legendái ilyen izgalmasak lehetnek. 
Sem pedig azt, hogy ez a XIII. századi gyűjtemény pár száz évig szó szerint bestsellerként működött, sok európai nyelvre lefordították, és a könyvnyomtatás feltalálása után időnként még a Bibliát is lekörözte.

Válogatott legendák a késő középkorból. Április óta olvasom, szépen, apránként, és még sokkal tovább is tudtam volna húzni, de az utóbbi időben egy kicsit elfogyott a türelmem, úgyhogy gyorsítottam. Aki a katolikus egyház szentjeinek életrajzára kíváncsi, mai értelemben vett történeti adatokkal és összefüggésekkel – hát az ne ide jöjjön. Aki viszont arra kíváncsi, hogyan gondolkodtak ezekről a szentekről a késő középkorban, és milyen népi hagyományok épültek köréjük, az nagyon jó helyen jár.

Azokban az időkben a Rhône fölött egy berekben, Arles és Avignon között élt egy sárkány: félig szárazföldi állat, félig hal, vastagabb egy ökörnél, hosszabb a lónál, palloshoz hasonló fogai éles agyarak voltak, s kétfelől kettős páncél védte. A folyóban bújt el, és minden átkelőt elpusztított, minden hajót elsüllyesztett. Az ázsiai Galatiából jött ide a tengeren át. Leviatán, a vad tengeri kígyó, valamint egy Onachus nevű állat nemzette. Ezt Galatia vidéke szülte. Üldözőire egy holdnyi körzetben rálövelli ürülékét, és amihez az hozzáér, azt megégeti, mint a tűz. A nép kérésére Márta megkereste a sárkányt. Mikor rátalált a berekben, éppen embert evett. Meghintette szenteltvízzel és egy keresztet mutatott neki – ezzel tüstént legyőzte, s a sárkány úgy állt ott, mint egy birka. Szent Márta saját övével megkötözte, s a nép ott helyben lándzsákkal és kövekkel elpusztította.

Jacobus de Voragine (akit utóbb boldoggá avattak) gondosan összegyűjtötte a szentekről szóló összes forrást, és a maga korának mércéjével mérve abszolút tudományos igénnyel dolgozta fel, majd rendezte el őket.

Minden legenda kiindulópontja, hogy a név szoros kapcsolatban van a viselőjével, tehát minden legenda azzal kezdődik, hogy Jacobus hajmeresztő etimológiai módszerekkel kihozza az illető szent nevéből a leendő sorsát. Nyelvészeknek nem ajánlott az olvasása. De a szándék jámbor, az eredmény pedig mindig szép.
Ezután következnek a szent életének eseményei. Gyermekkor, (jó esetben) megtérés, jó cselekedetek, küzdelem a kereszténység ellenségeivel, halál.
De a legenda nem is lenne legenda, ha itt végződne. Sőt. A halál minden szent esetében születés is egyúttal, átmenet egy magasabb rendű életbe, amelyből bármikor visszatérhetnek, ha segíteni van kedvük a földi embereken. Innentől kezdve bármire képesek, senki és semmi nem állhat az útjukba.

Mikor a szentek meghalnak, akkor születnek meg, ezért a szentek halálát születésnek nevezzük. A gyermek azért akar megszületni, hogy nagyobb tere legyen az élethez, több tápláléka az evéshez, levegője a szabadabb lélegzéshez és több fényt kapjon a látáshoz. Mivel pedig a szentek haláluk által születnek meg az Anyaszentegyház méhéből, ezt a négy dolgot kapják meg a maguk módján, s ezért mondjuk, hogy akkor születnek.

Sajnos Jacobus (vagy a megrendelője) nagyon szerethette a horrort, mert a legendák legalább háromnegyede az ős- és ókeresztény kor vértanúiról szól. Ennek megfelelően a halál leírása legalább az illető legenda felét kiteszi, és kibelezéstől kemencében sütésig az égvilágon minden szerepel bennük. Ezeknek a vértanúknak legfőbb jellemzőjük, hogy a kínzás vagy nem árt nekik, vagy árt, de boldogan fogadják, sőt családtagjaikat is olyan lelkesen beszélik rá, mintha csak piknikezni mennének, és akármeddig bírják, még a hóhér is hamarabb dől ki, mint az akár nyolcéves (!) szent. Egy kivétellel kizárólag lefejezéssel lehet likvidálni őket.

Jó, ez most csúfolódás részemről (tényleg érdemes több napra szétosztani a legendákat, mert különben egybefolynak, és jórészt ugyanazok a részletek ismétlődnek az unalomig), de ha belegondol az ember, valami egészen fura, újfajta emberideált teremtettek meg ezek a legendák. A legtöbb mártírlegenda hőse végletekig passzív jellem, mégis a szó minden értelmében hős. Attól az, hogy (némi angyali segedelemmel) kibírja, amit a megátalkodottan gonosz (és reménytelenül ostoba) római zsarnok rámér, és pusztán ezáltal győz rajta. A megkínzott a kínzón, az áldozat a gyilkoson. Következetesen, több száz oldalon keresztül. Nem tudom, jó-e vagy rossz az nekünk, hogy a középkori legendák megteremtették és fenntartották ezt a hősfajtát, ezt a furcsa emberideált. (Nálam több vértanú viselkedése is kicsapta a biztosítékot.) Nem tudom, hogy ez árt nekünk ma vagy használ. De letagadni nem lehet.

Dacianus nagyon megrémült, és fájdalmában, hogy így alulmaradt, ezt mondta: „Nem voltam képes legyőzni őt életében, hát majd holtában büntetem meg, bosszút állok rajta, még ha nem győzhettem is le.” Parancsára Vince testét kitették egy mezőre madarak és vadállatok eledeléül; testét azonban rögtön angyalok vették védelmükbe, és sértetlenül megőrizték a vadaktól, egy falánk holló pedig szárnyával elűzte a nála is nagyobb madarakat; harapásaival és károgásával pedig egy odalopakodó farkast is futásra késztetett; majd a fejét odafordította és állhatatosan nézte a szent testét, mintha csak az angyalok őrségét csodálná. Dacianus ezt hallva fölkiáltott: „Hát még halálában sem tudok fölébe kerekedni?”

A mártírlegendákban elvétve fordulnak elő nagy megtérések, a legtöbb szent gyakorlatilag a bölcsőtől fogva tökéletes életet él.* A többi legendában gyakoribbak a megtért bűnösök, de azokban se tengenek túl. (Sajnos.) Ettől függetlenül a nem vértanúkról szóló történeteknek a hősei jóval aktívabbak. Néha a leendő vértanúk is szeretnek utazni, prédikálni, építkezni, gyógyítani, de az ő legendáik tényleg legnagyobb részt a kínzásokra koncentrálnak. A többiek esetében sokkal inkább a tevékeny – akár külső, akár belső tevékenységgel telített – életen van a hangsúly. Akad közöttük világtól elvonult remete, aki látomásaiban küzd meg a sátánnal, akad népszónok és karizmatikus vezető, rendalapító aszkéta, sőt katona is, de mindenekelőtt és elsősorban hittérítő. Az pedig, hogy az illető férfi vagy nő, egyáltalán nem feltétlenül határozza meg a neki rendelt szerepet. Legfeljebb a remeték, kolostoralapítók és hittérítők között statisztikailag többen vannak hímneműek, de a nőnem is képviselteti magát, időnként egészen elképesztő szabadsággal.** Mármint elképesztővel, ha vesszük, hogy ezeket a hagyományokat a XIII. században írták le, és a későbbi évszázadok köztudatában abszolút benne voltak ezek a figurák mint példaképek. És még inkább elképesztővel, ha azt vesszük, hogy a közvetlen szomszédságukban található férfi főszereplős legendák adott esetben kizárólag a kísértés eszközeként (!) kezelik a nőket.*** Ilyen ellentmondások bőven beleférnek a Legenda Aureába.

A legendák nagyon nagy része természetesen mese. Annyira, hogy mindegyikbe bekerültek népmesei elemek (nem győzöm hangsúlyozni a tömérdek SÁRKÁNYT), egyik-másik ókori regények sablonjain alapszik, sőt az Ezeregyéjszaka és a buddhista (!) hagyományvilág**** se maradt ki belőlük. Ezért terjedhettek el annyira gyorsan, de úgy, hogy még az írástudatlanok is alaposan megismerhették őket (rendszeresen használták a gyűjteményben foglaltakat prédikációkhoz). És ezért áldozott is le a napjuk a késő reneszánszban, amikor már egy szót se hittek el belőlük, éppen azért, mert annyira mesések. Nem egy anekdotát már Jacobus de Voragine sem hitt el (egyébként mindig logikusan érvel ellenük), csak azért írta bele őket, mert a szent hagyomány részei voltak.

Ebben az időben történt, hogy Antal úgy vélte, a szerzetesek között ő az első remete. Álmában azonban megtudta, hogy él a pusztában egy nála sokkal kiválóbb remete is. Elindult, hogy megkeresse. Az erdőben találkozott egy hippokentaurral, ember és ló keverékével, aki egy jobb kéz felé tartó utat mutatott neki. Ezután egy másik, datolyát vivő állattal is találkozott, felül emberhez, alul pedig kecskéhez volt hasonlatos. Antal az Istenre esküdve kérte az állatot, hogy mondja meg, kiféle, miféle. A lény azt felelte, hogy ő egy szatír, a pogányok tévhite szerint az erdők királya. Végül Antal egy farkassal találkozott, aki elvezette Szent Pál cellájához.

A modernségben azonban ismét népszerűvé váltak, amikor újfajta igényű írók fedezték fel és aknázták ki őket. Thomas Mann vagy Anatole France egész regényeket alapozott a Legenda Aureára. Én pedig nagyon, de nagyon várom azt a kelet-európai regényt, amely feldolgozza Aranyszájú Szent János igencsak ellentmondásos figuráját.

Amíg ilyen nincs, nagyon ajánlom a Legenda Aureát. Azokról, akikről szól, nagyon kevés derül ki belőle. Azokról, akiknek a szövegeiből összeállították, meg azokról, akik olvasták és mesélték, minden. 

Ja, és fönn van ám a MEK-en! 

* Mea culpa: nekem sokkal jobban tetszettek azok az igen ritka legendák, amelyekben az aktuális vértanú gyarló emberke, aki egy ponton rájön, hogy ő keresztény akar lenni, és csak onnantól dolgozik meg a szentségért. Ha pedig egyszer elérte, akkor tökmindegy, hogy a megtéréséig részeges volt, gyilkos vagy éppen prostituált, ugyanazt a szentséget kapja, és ugyanazt a tiszteletet a többi szereplőtől (meg a legendát hallgató eklézsiától is).
** Írtam is erről itt. 
*** Azért időnként helyre is billen egy kicsit a mérleg. Van vagy két-három női főszereplős legenda, amelyben szép ifjú férfi a kísértés eszköze. De különösen a mártírlegendákban "érdekes" a kontraszt: ha nő akar férfit eltéríteni a keresztény vallástól a szexualitás segítségével, akkor kedvesen csábítgatja, ha férfi (kérő vagy vőlegény) nőt, akkor korbáccsal veri. Nem azért mondom, de szerintem a női vértanúk feladatát így jócskán megkönnyítik ám. Annak nemet mondani, aki pofoz, nem akkora kunszt, mint annak, aki simogat. Bocs a profán képzettársításért.
**** Szent Barlám és Jozafát legendája konkrétan a Buddha élete keresztényiesítve.

Pontszám: 10/10

Ezt 2018. június 19-én írtam.