Februártól decemberig olvastam, persze megszakításokkal. Nem akartam átvinni az új évre, még időben lezártam. Nem könnyű olvasmány, egy napra egy fejezet (vagyis egy mítosz/monda, esetleg több összefüggő történet) bőven elég, nem ritkán még sok is. Nem arra való szöveg ez, hogy egyvégtében végigolvassa az ember, és bár ismeretterjesztőnek szánták, egyáltalán nem az.

Aki ebből szeretné megismerni a görög mitológiát, rögtön tegye le. :) Még ha vannak is ezekről a történetekről hozzávetőleges ismeretei az embernek, akkor se fog könnyen boldogulni. Kerényi ugyanis abból indul ki, hogy Homéroszt, Hésziodoszt meg a görög drámaírókat már mindenki (!) olvasta, a benne foglaltakat megértette, neki a kiegészítés a feladata.

És kiegészít. Beleéli magát egy okos, öreg görög mesemondó szerepébe,* és úgy meséli el a történeteket, mint a saját kultúrája részeit. „Így mesélik északon, de keleten úgy, de közben a hatvanharmadik szigeten másképp hangzik, a negyvennegyedik vázatöredéken viszont úgy ábrázolják, és tudjátok, mit mondanak erről a misztériumok?” Na, ez az a kérdés, amelyet egy időutazás esetén SOHA, DE SOHA ne tegyél föl Kerényinek, hacsak nincs nálad két váltás fehérnemű, és három napi hideg élelem. :) Második jó tanács: a halál és az Alvilág kérdését messziről kerüld, vagy örökre lekésed a hazafelé tartó időgépjáratot!

A Tartarost ércfal veszi körül. Az erődítmény nyakára háromszorosan tekeredik az éjszaka. Fölötte sarjadnak a föld és a kietlen tenger gyökerei.

A görög istenek és hősök családi és egyéb kapcsolatai amúgy is szövevényesebbek, mint egy dél-amerikai szappanoperában,** hát még, ha mindegyiknek alsó hangon hatféle változatát is előadják, kb. olyan súlyú módosításokkal, hogy az illető életben marad vagy nem marad életben. Inkább tudományos munka ez, mint ismeretterjesztő, még akkor is, ha Kerényi stílusa tényleg élvezetes. Százhúsz zsebbe való oldalon kedvencelem is. Háromszázhatvan kódexlapnyi méretű oldal*** azért kicsit sok belőle. Főleg, ha háromszázhatvan oldalból háromszázon hektós hordóval mérik a vért. (Persze ez nem a Kerényi hibája.) Azért is tettem le hónapokra valahol a felénél, mert az aktuális mondában korra, nemre és isteni származásra való tekintet nélkül az összes szereplő agresszív kismalacként viselkedett, aki sértésnek veszi, ha az engedélye nélkül betolják az asztal alá széket, és bosszút áll, majd rajta állnak bosszút, majd a gonosz mindenkit kinyír, majd a gonoszt kinyírják, de mivel a gonosz nagyon tisztelte X istent, tehát X isten kinyírja a gonosz kinyíróját, és minden kezdődik elölről. Ezt nehezen viselem, még akkor is, ha ókori görögökről van szó, és tudom, hogy csillagmítoszok meg tudattalan energiák meg a kollektív kultúra összefüggései stb. Az agresszív kismalacok akkor is túlmennek a tűréshatáromon, ha a kultúrám szerves részei. Illetve akkor főleg túlmennek. Az alábbi lény hozzájuk képest doromboló kiscica, nem viccelek. 

A kis-ázsiai Typhóeus Kilikiában jött a világra, s félig ember volt, félig állat. Nagyság és erő tekintetében Gaia összes gyermekein túltett. Csípőig volt ember formájú, magasabb volt az összes hegyeknél, s feje gyakran beleütközött a csillagokba. Egyik karja napnyugatig ért el, a másik napkeletig. Vállai közül száz kígyófej nőtt ki. Csípőtől lefelé két összefonódó óriáskígyót formázott, melyek fölnyúltak a fejéig és sziszegő hangot hallattak. Száz fejének hangjairól ezt tudjuk meg: beszédét néha megértették az istenek; de bőgni is tudott, mint a bika, ordítani, mint az oroszlán, ugatni, mint az eb, és sziszegni úgy, hogy visszhangozták a hegyek. A szörnyeteg egész testét szárnyak borították. A fejét és állát beborító vad szőrzet lengett a szélben, szemeiben tűz égett. Sziszegve-bőgve hajigált tüzes köveket az ég felé, s nyál helyett lobogó lángok fröcsköltek a szájából.

Ez az egyik ok, amiért levontam a tíz pontból egyet. De erről, mondom, nem Kerényi tehet. Arról viszont igen – ha tudatosan csinálja, ha nem –, hogy hozzápakolja a maga modernségben született és kiművelt felfogását. Nem tudnám két mondattal megfogalmazni, mi ez, de ha egy konkrét szövegrészt elém tesznek, megmondom, mettől meddig modern. Nem „korszerű” értelemben használom ezt a szót, hanem a XIX. század végén, XX. század első felében érvényesülő filozófiai irányzat neveként – mert annak Kerényi nemhogy képviselője, hanem az egyik vezető alakja volt. Érthető tehát, hogy ebből a szemszögből nézi a görög ókort – és ettől függetlenül nagyon vigyáz, hogy a forrásokhoz ragaszkodjon –, de engedtessék meg nekem, hogy ne értsek vele mindenben egyet. Még akkor is, ha máskor viszont igen tetszetős a gondolatmenete:

Héraklés mint vadász nem a föld közönséges állatait irtotta, mint Órión, nem is lépett föl vadászistenként az Alvilág urának szerepében, hanem úgy tűnik, a halálra vadászott. Kísérteties állatokat győzött le és ejtett foglyul, az istenek, néha kimondottan alvilági istenek tulajdonait. Amikor a nemeai oroszlán legyőzése után az állat bőrét a fejével együtt fejére és vállára borította, ami azelőtt halállal fenyegette a halandókat, menekvésük ígéretévé változott.

Az viszont a könyvében olvasottak után már bűbájos, hogy a lányát éppen Gráciának nevezte el. Ennél szebb nevet nem is találhatott volna neki, látszik, milyen gondosan és mennyi szeretettel választott. Mondjuk, ezen kívül nem sok mindent irigylek a Kerényi lányától, nem lehetett könnyű egy ilyen apa árnyékából kitörni, de ez már egy másik történet. 

* Amire egyébként tagadhatatlanul van alapja, részéről ez minden, csak nem beképzeltség. Úgy is mondhatnám: ha Kerényi nem teheti meg ezt, akkor ki?
** Ez ügyben egyébként bizalommal fordulhattok a kötet végén levő családfákhoz, bár ahhoz is idő kell, hogy azokon kiigazodjon az ember. Valamint ajánlom spinakker molytárs értékelését. 
*** Plusz a családfák, a vázaképek és a jegyzetek.

Ezt 2017. december 30-án írtam. 

Pontszám: 10/8