Gyerekként olvastam, abban az időben, amikor legalább egy évig a Trencsényi-Waldapfel-féle Görög regékkel meg a Ceram-féle A régészet regényével feküdtem és keltem, peploszt csináltam magamnak ócska lepedőből, és nagyon kellett volna nekem egy időgép, de minimum egy régészeti diploma. Hát még jó, hogy ez a könyv is tetszett! Kétszer biztos elolvastam.

Hogy e nélkül a rajongás nélkül is tetszett volna-e, abban nem vagyok biztos, ezért vontam le a pontot. Ahogy kiássák Tróját, az nagyon izgalmas. De mikor már Mükénénél tartottunk, akkorra mintha kifulladt volna kicsit az író. Nem nagyon, csak egy kicsit.

Leendő olvasóknak valóban nem árt hozzá némi előismeret. Amikor én olvastam, a trójai mondakört már jól ismertem, és Schliemannról is tudtam, ki volt.

Ezt 2014. május 3-án írtam.

Pontszám: 10/9

Az a fajta könyv, amit magamtól az életben kezembe nem vennék, de megígértem, hogy elolvasom, és nem akartam csalódást okozni. Aztán nekem okozott csalódást a könyv. De kellemeset. 

Amióta benőtt a fejem lágya, az olyan könyveket szeretem, amelyektől kérdezni lehet, és nem biztos, hogy olyan válaszokat kapok, amilyeneket magamtól is tudnék. Akár nem is csak egyféle választ kapok, hanem döntenem is kell. Szóval olyan könyveket, amelyekbe be kell dolgozni az olvasónak is, semmit nem adnak előre gyártva. Erről a könyvről azt gondoltam, elég sablonos lesz, és kb. a harmadáig az is volt. Inkább csak a stílusával kötött le.

A harmadától kezdve aztán észrevétlenül átment valami másba. Valami olyasmibe, amire nem számítottam. Kezdtek szétbomlani a sztereotípiák. Kezdték utálni a szereplők, hogy úgy kell viselkedniük, ahogy a többi ember elvárja tőlük, és ezért elkezdtek nagyon másképp viselkedni. Megszűntek sablonfiguráknak lenni.

Minden második oldalon fel kellett tenni a kérdést, hogy miért történik mindez. Tetszett, ahogy a szereplők tisztába jönnek magukkal, megértik saját magukat és egymást. Amin a legjobban meglepődtem: nem tudtam letenni a regényt, végig kellett olvasnom, ha belenyúlt az éjszakába, akkor is. Pedig én a legakciódúsabb történeten is mélyen el tudok aludni, ha az agyamat nem tartja ébren.

Szóval most örülök, hogy elolvastatták velem. 

Ezt 2014. május 5-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Igen, nehéz olvasmány. Igen, nagyon megdolgoztatja az ember agyát. Igen, pont ez a jó benne. Olyan érzés olvasni, mintha beleeresztenének egy krimibe, ahol nekem kell kinyomozni nemcsak azt, hogy ki a gyilkos, hanem még azt is, hogy ki kinek a kicsodája, illetve kicsodája nem.

Ajánlom mindazoknak, akik szeretik a rejtvényfejtést, mert ez háromszáz oldalnyi tömény rejtvényfejtés lesz.

Jó is, hogy az, mert különben a történet maga elég nyomasztó. Az viszont nagyon szép, ahogy az első negyedben az elbeszélő beleéli magát egy szellemi fogyatékos fiú helyébe, és mindent ennek a fiúnak a nézőpontjából látunk. Tud szeretni, tud félni, tud fájdalmat érezni, a maga szintjén nagyon is érzékeli, mi történik körülötte.

Megjegyzendő azért, hogy minden nyomasztó volta ellenére a regény valahogy mégis optimista. Ha az olvasója megadja neki a kellő tiszteletet, és sikerül a rejtélyeket megfejtenie, akkor azzal a megelégedett érzéssel teheti le a könyvet, hogy a világ sötét, szomorú, olykor gonosz, de legalább leírható és felfogható. Úrrá lehet lenni a káoszon.

(Vagy nem. De az már nem Faulkner.)

Ezt 2014. május 4-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Nem akármilyen élmény Stein Aurélt olvasni. Igazi kalandos utazás, csak azt sajnálom, hogy a Verne-korszakomban még nem volt hozzáférhető a számomra.

Gyalog és lóháton, teherhordó tevékkel vagy szamarakkal végigjárni Belső-Ázsiát és Észak-Indiát. Olyan helyeket, ahova még az őslakosság is csak negyvenévente egyszer merészkedik be. Holdbéli tájakat, ahol hetekig megmarad a lópatkó lábnyoma, és évezredekig eltart a fatábla meg a selyemzászló. Ahova jeget kell szállítani, hogy embernek-állatnak vize legyen, mert csak sós források vannak, meg húsz fok hideg. Beszélni a magyaron meg az angolon kívül még vagy nyolcféle nyelvet (közben lazán megemlíteni néha, hogy „akkor még csak törtem a kínait”), és évezredek óta eltemetett írásokat felfedezni, megfejteni, kiadatni…

…ehhez zsenialitás kellett. Nem is akármilyen.

No meg a brit kormány pénzbeli támogatása… 

Kevés ember érdemelte meg úgy a lovagi címet, mint Sir Aurel Stein.

Ha két szóban kéne összefoglalnom az olvasás közben legmeghatározóbb érzésemet, ez a két szó lenne az: „sárga irigység”. 

Ezt 2014. május 4-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Nagyon szerettem, sokszor olvastuk, testvérem is, én is.

Manapság, amikor annyira népszerűek tudnak lenni az iskolában játszódó regénysorozatok, igazi érdekességként szolgálhat egy olyan történet, amely az I. világháború előtti iskolai életet mutatja be, élvezetes és mulatságos stílusban: barátságokat, nagy-nagy szerelmet, kirándulásokat, szavalóversenyt, éjszakai kártyacsatát, érettségi izgalmakat. 

Jancsi és Tibor, a mélyről jött, lelkes, segítőkész eminens és a vaskos termete ellenére igen fürge és ügyes „ragadozó” (azaz olyan diák, aki csak azt tudja, ami ráragad órán) – mindketten szerethető figurák. Mindkettejük helyébe könnyen beleélheti magát bárki gyereke. Vencelébe annyira nem. Valami enyhe ideológiai sugalmazottság mintha érezhető volna azon, hogy a főnemesi ivadéknak van a legkevesebb esze… 60-as évek ifjúsági regénye… nem is értem…

De egyéniséget oly ügyesen tud teremteni az író, hogy még ez se zavaró, legalábbis engem tízévesen a legkevésbé se zavart. Csak élveztem a történetet.

És jegyezzük meg, hogy latinórán az „Éneász” meg az „óneász” nem ugyanaz. Nagyon nem. 

Ezt 2014. május 2-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Középiskolai magyartanárom legjobb döntése volt, hogy pont ezt adta fel nekünk kötelezőnek. Zseniális, fantasztikus, nincsenek rá szavak. 

Egy évvel később láttam is a szolnoki színházban. Vallai Péter és Székhelyi József játszottak benne. Majd leestünk a székről a nevetéstől.

Pár éve megint láttam, Kecskeméten. Sajnos nem tudom a színész nevét, aki Almádit játszotta, de olyan nyílt színi tapsot kapott a „…felé vezető úton…” előadásáért, hogy majdnem kiesett a szerepéből. Egy villanásnyi időre kimosolygott a nézőtérre, aztán tudta folytatni, de változatlanul csorgott a könnyünk. Ha megint adják, elérhető közelségben, megint megnézem. Akárhányszor.

Ezt 2014. május 2-án írtam.

Pontszám: 10/10

Két nemzedék által rongyosra olvasott kötet a polcomon, elmosódott borítóján (tizenöt év után vettem észre) halványan rajzolt anyóka ül, benne három-négy családtag hagyta a keze nyomát. (Az itt oldalt látható védőborító réges-rég nincs meg.) Már elég ahhoz, hogy szeressen az ember egy könyvet. Hát még, ha szól is valamiről!

Varázsmesék, a legjobb fajtából. Hősei többet foglalkoznak drágakövekkel, mint levegővétellel, többnyire mégis testi-lelki nyomorban élnek, és másokat tesznek gazdaggá. Csak a bátor és tiszta szívűeken, csak akikben megvan a lélek, hogy kitörjenek a helyzetükből, csak rajtuk segít Lidérc anyó, aki hol szép fiatal lány, hol öregasszony, hol királynő, hol pedig éppen hús-vér hajadonná válik, aki kirí a kőfaragók falujából. Sajnos azonban kétes értékű a segítsége, hiszen ebben a világban nehezen találja a helyét az, akit különleges tehetség és különleges vágyak vezérelnek.

Nagyon szép mesék, gyakran szomorúak, de akadnak közöttük vidámak és felemelőek is. Amitől varázslatosak (és amit a legjobban szerettem bennük), az a szépségük volt. A stílusuk is gyönyörű, de a képek is, amelyeket leírnak. Imádtam elképzelni a bonyolult mintákra faragott malachitkelyhet vagy a tarka mintával keretezett, roppant, tükörfényes, homorú tükörfelületet, amelyre véletlenül bukkannak a bánya mélyén. Vagy az ezüstpatás őzet. Ahol dobbant az őz, ott drágakövek pattannak elő a földből – szerencsére éppen a legszegényebb, öreg bányász háza táján jut eszébe dobbantani. 

Gyerekek képzelőerejének fejlesztésére a legjobb módszer. 

(Készült belőle élőszereplős mese, de a nyomába nem ér. Készült belőle rajzfilmsorozat is, az viszont igazi gyöngyszemeket tartalmaz.)

Ezt 2014. május 11-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Ugrás volt a sötétbe ez a könyv, önmagam számára is váratlan akcióim egyike: megnéztem a fülszövegét és megvettem. Semmit nem olvastam előtte a szerzőtől, sőt, bevallom pirulva, nem is hallottam róla.

Mese felnőtteknek – valóban FELNŐTTEKNEK, gyerek kezébe nem is adnám. Nemcsak a szokásos okok miatt (erőszakos jelenetek stb.), hanem valóban olyan kérdéseket vet fel a könyv, amelyekhez érni kell.

Szokták mondani, hogy a gyerekek halhatatlanok. Ez a könyv többek között olyanokról is szól, akik képtelenek ép ésszel elviselni, vagy akár csak felfogni a halhatatlanságot.

Azt azért meg kell mondanom, hogy bár a könyv valóban nagyon nyomasztó világot ábrázol, engem csak elvétve nyomasztott. Sokkal jobban figyeltem a szépségére, az ötletességére, vagy arra, hogy végiggondoljam, ami történik, így elfelejtettem, hogy tulajdonképpen nyomasztania kéne.

Ezt 2014. május 12-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Miért ajánlott a könyv olvasása:

Ha az ember egyszer ráállt a hullámhosszára, először is elementáris élmény, hogy érti Paul de Mant. Meg úgy általában a posztmodernt. Meg úgy általában ezt a mi úgynevezett saját korunkat. Amiről Paul de Man irtó sokat tud. Félelmetes logikával dolgozik, ember legyen, aki ellen tud állni neki. Mert félreértés ne essék: ez a könyv nemcsak a romantika koráról szól. Sokkal inkább azokról, akik olvassák.

Hogyan ajánlott a könyv olvasása:

Első olvasáshoz szükséges eszközök: 1 db vastag füzet, 1 db toll, 1 db ceruza, 1 db majdnem teljesen üres zeneműtár, 1 db lejátszó, 1 db fejhallgató, 1 db fakultatívan választható zenemű (pl. Hattyúk tava), valamint 1 db kitartó zeneműtáros, aki zárásig hatodszor is hajlandó feltenni a Hattyúk tavát.

A tollal folyamatosan jegyzeteli az ember a kulcsmondatokat, a ceruzával melléje írja, amit sikerült felfognia belőle. Jó esetben a ceruzával írottak egy idő után segítenek jobban megérteni azt is, amit egyébként a tollal írottakból az életben nem fogna fel az ember.

Nagykorú (mármint szellemi értelemben is az) felügyelete helyenként erősen ajánlott. Az üres terem és a zene segít koncentrálni.

További olvasásokhoz szükséges eszközök: a jegyzet már kész, otthoni olvasás elképzelhető, de a Hattyúk tava továbbra is indokolt, a szomszédok egy idő után megszokják. 

Ezt 2014. május 14-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Amikor először olvastam, nagyon zavarosnak találtam. Normál körülmények között ettől még tudok szeretni egy könyvet, ezt azonban nem szerettem.

Aztán három-négy év múlva feladták kötelezőnek, és kérdést is tett fel hozzá a tanár. Hogy tudniillik amíg olvassuk, a következőre próbáljunk válaszolni: VALÓDIAK A KÍSÉRTETEK, VAGY A NEVELŐNŐ KÉPZELI ODA ŐKET?

Mint kiderült, csakugyan ez volt a kulcskérdés, amelytől a regény egy csapásra hihetetlenül (tényleg hihetetlenül) izgalmassá vált, és az egyik kedvencem lett.

Aki szeretne megismerkedni a szöveggel, csak ezt tudom tanácsolni: próbáljon meg válaszolni a fenti kérdésre, és csodát lát. Főleg, ha még olyan olvasótárs is akad, akivel megbeszélheti az eredményt. No jó, némi pszichológiai előismeret azért nem árt, de tényleg nem kell sok. Körülbelül amennyire az úgynevezett élet úgyis megtanítja az embert húsz éven felül.

Ezt 2014. április 27-én írtam. 

Pontszám: 10/10