Ez molyos értékelés. Csak kicsit túlméretezettre sikerült, és időgéppel visszaküldték 1988-ba.

Ransmayr addig olvasta Ovidiust, amíg az agyára nem ment kívülről meg nem tanulta, és egyik szereplőről a másik után írta meg a véleményét. Megelégedetten látom, hogy a véleménye többnyire az enyémmel egyezik.* Ha nagy leszek, én is akarom kívülről tudni Ovidiust. És én is akarok ilyet írni.

Mondjuk, ennyire szépet biztos nem tudnék. Mély tisztelet a fordítónak. Elképzelhetetlen, hogy a magyar változatnál szebb lehessen az eredeti,** ez tényleg a felsőfok.

Komolyra fordítva a szót:

Azért választottam ezt a regényt a könyvtárból, mert nemrég fejeztem be az Átváltozásokat, és mivel konkrétan fél évig olvastam (mindennap egy kicsikét), kissé hiányozni kezdett az életemből. Viszont anesz molytárs felhívta a figyelmemet arra (ajánlását ezúton is köszönöm), hogy ebben a regényben mindenki átváltozik, én pedig felkaptam a fejemet, és gyorsan megnéztem a fülszöveget. Osztrák abszurd regény, amelyben Ovidius elveszett művét keresik Tomiban, és mindenki átváltozik benne?! És 1001-listás??? Ide vele!

Így, hogy közvetlenül az egyik mű után fogtam hozzá a másikhoz, szinte minden apró utalást értettem, legfeljebb az olyan történeteknek kellett utánanézni az Ovidiusomban, amelyeket még július-augusztusban olvastam. Mert félreértés ne essék: ennek a regénynek az ÖSSZES mellékszereplője az Átváltozásokból való, névről azonosítható. A sorsukra emlékeztem, így egyiké sem okozott meglepetést. Arra voltam kíváncsi, mit változtat Ransmayr a történeteken. Jelentem: piszok jól csinálja. Éppen annyi hasonlóságot hagy meg, hogy el lehessen helyezni a figurát, aztán jön az okos csavar, és hopp: már ki is húzta a talajt az Ovidius-olvasó lába alól. Aztán megint párhuzamosan fut a két mű. Aztán megint széttart. Aztán megint össze. Megint szét. Remek játék követni ezt a ritmust. Egyszerre nyújt újdonságot és a ráismerés örömét. Egyszerre kiszámítható és kiszámíthatatlan a regény.

Amiről viszont szól, az rettentő nyomasztó, igen. Minden változik, semmi nem örök, azaz szétesik, elrothad, megdermed. Pont olyan nyomasztó, mint az Átváltozások.*** Csakhogy – az előddel ellentétben – előfordul, hogy felemelővé is válik. Mert a folyamatos változás valóban folyamatos pusztulással jár, de azzal párhuzamosan folyamatosan jelen van a pusztulásból születő egyre újabb és újabb élet is. Rút élet (csigák) és szép élet (virágok, madarak). A változás nem megsemmisülés. Még a kővé válás is hordozhat magában értéket. Ezt sose gondoltam volna.

Tomi városa minőségileg más, mint a magát örökkévalónak állító Róma, és igaza van a fülszövegnek: milyen alapon állítjuk rosszabbnak a barbár Tomit a civilizált Rómánál? Róma diktatúrától szenved,**** Tominak legalább esélye van kiszabadulni. Az más kérdés, hogy él-e ezzel az eséllyel.

Ami pedig a legnagyobb hatást tette rám, az a szavak ereje volt. Semmi nem örök? Semmi. Csak a szó. :) Rómában nem okoz változást – a száműzetésben felforgatja a világot, és egyáltalán nem biztos, hogy úgy, ahogy Rómának tetszik. Nemcsak az emberi alakok mennek át állati, növényi, ásványi formába. A kimondott szó is átmegy hús-vér megtestesülésbe. Sőt, kimondani se kell, elég leírni (papírra, rongyra, kőre, szövetre), és életre kel. Vagy kitör a vihar. Hát igen: a kimondó/leíró akarata se számít, ha a szavak egyszer elszabadulnak. Sem az élete. De marad utána valami. Valami óriási nagy. Talán őrült, talán szabad. Úgy legyen.

* SPOILER Yesss, másnak is feltűnt, hogy mekkora hülyeség Ceyxnek útnak indulni, és milyen rémesen van megírva az a tengeri hajótörés. Szépnek szép, csak hiteltelen. Legfeljebb, ahogyan Ransmayr remekül kiötli, lavórban képzelhető el.
Augustus is pont olyan kigúnyolt zsarnokként jelenik meg, amilyennek az Átváltozások láttatta a számomra, Arianrhod molytárs értelmezői segítségével.
Egyetlen dolog miatt haragszom: a végén nem kellett volna belekeverni az isteneket. Ha addig kibírta, ott már minek? Az ő jelenlétük a legnyomasztóbb az Átváltozásokban, itt meg, mint valami diadal… Tudod, mikor… :/

** Legfeljebb ovidiusibb. Volt egy pont, ahol hirtelen mintha az ő melléknévi igeneves szerkezetei köszöntek volna vissza a magyarban. (Ez jó: a latin szöveg alapján írt német szöveg lefordítva magyarra, és még mindig látszik a stílus.) Egyszer kíváncsi leszek én erre a német eredetire, mennyire próbálja a latint utánozni…

*** SPOILER Bár annak a kafkai hivatalnokrendszernek az ábrázolásában mintha az elődön is túltenne. Nem is tudom, mi rosszabb: ha egy diktátor rendeletére száműzik az embert, vagy ha egy névtelen kishivatalnok okoz bajt, mert a diktatúra már önjáró.

**** „Bilincseit a szolga / Maga így gyártja s hordja”, többet nem mondok. A Rómában játszódó részek a legszomorúbbak.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok. 

Ezt 2018. december 12-én írtam. 

Pontszám: 10/10