Ezt a könyvet eredetileg arra szántam, hogy egy (nagyon) kemény munkával töltött hét legfáradtabb perceiben, no meg közvetlenül elalvás előtt ne a számítógép képernyőjét kelljen bámulnom, hanem olvashassak valami szórakoztatót. Dél-afrikai író mágikus-mitikus meséi egy család történetéről: pont nekem való!

A legutóbbiban, hogy tudniillik pont nekem való, nem is tévedtem. A többiben nagyot. Ez a könyv sok mindenre jó, de hogy elalvás előtt NEM szabad kézbe venni, az tuti. Volt, hogy éjféltől hajnali háromig nem tudtam szabadulni… és nem azért, mintha könnyed szórakozást nyújtott volna…

Kristien hazautazik Londonból Dél-Afrikába, a haldokló nagymamájához, mert az még utoljára el akarja neki mondani a család történetét. (Önmagában az, hogy egy író képes egy ilyen szituációt abszolúte érzelgősségtől mentesen előadni, mond róla valamit.) Az olvasó érdekében az első oldalon rögtön ott a családfa, indítva azzal, hogy az első ismert ősanya 1770-ben fává változott. (Az antikváriumban ennyit olvastam el belőle, jött is velem a könyv azonnal.) Történik mindez két héttel az 1994-es választások előtt, amikor – egyelőre még csak az olvasó tudja – elnökké fogják választani Nelson Mandelát. A múltról szóló „mitikus-mágikus mesék” természetesen meghatározzák a jelent és a jövőt – legalábbis annak a jelenét-jövőjét, aki jót akar magának.

Utóbbi állítást nekem eddig se kellett magyarázni, de a regény vége után még belém is égett…

Nagyon tetszett, ahogyan a regény a különböző népeket ábrázolja. Senki sem csak jó vagy csak rossz. Főleg, hogy szinte mindent a búrok nézőpontjából látunk, akik hol agresszorok voltak Dél-Afrikában, és egész falvakat irtottak ki az utolsó birkáig, hol áldozatok, mikor őket akarták gyarmatosítani az angolok. Hol egyszerre mind a kettő. Háborúk, öldöklések terheit vinni évszázadokon keresztül: népet próbáló teljesítmény. No és természetesen ott van, végigvonul a regényen minden változatban a férfi-nő konfliktus. Mintha az embernek nem lenne elég baja. A főszereplő-elbeszélő vagdalkozása időnként kicsit még sok is volt nekem, de az biztos, hogy nekem ennyire durva ellenállást soha nem kellett leküzdenem, hogy elismerjék, hogy vagyok valaki. Úgyhogy nem tudom, hogy reagáltam volna a helyében, lehet, ugyanígy.

Minden elismerésem a (férfi) íróé. Nem kis munka lehetett neki így beleélni magát egy női elbeszélő helyébe. Kitűnően elvégezte a feladatot. (Meg a felesége segítségét is elfogadta.)

De ami a legjobban tetszett, az a család története volt. (Azt nem tudtam letenni hajnali háromig.) Persze a „tetszett” itt nem azt jelenti, hogy „hú, de jól szórakoztam.” Azt IS. De ezek a mesék, ahogy a könyv mondja, sohasem ártatlanok. Éppen azért, mert a jelen életrevaló vagy tragikus döntései múlnak rajtuk. Brutálisak és szépek. Megrendítőek és mulatságosak.

Szögezzük le: nekem VAN családom. Így, csupa nagybetűvel. NAGYON VAN. :) Igen, létezik ilyen, hogy „nagyon van”. Már csak ezért is közel éreztem a szívemhez Kristient (ha a neve nem lett volna, akkor is). Egész életemben a családom történeteit hallgattam. A legtöbbet több változatban is. Olyan ősanyám nincs ugyan, aki fává változott volna, de meggyőződésem, hogy csak azért nincs, mert egynek se jutott eszébe. Amúgy kinéztem volna egy-két ükanyámból. Úgyhogy nagy érdeklődéssel figyeltem, mi a különbség aközött, hogy egy család az Alföld közepén, egy Isten háta mögötti magyar faluban él le 250 évet, vagy Dél-Afrikában. Hát VAN különbség. Sok is. De abban, ahogyan a múlt belép a jelenbe, nincs.

Annak, hogy a történetek igazak-e vagy se, a jelentősége nulla. (Ezt idáig is tudtam.) A kedvencem az volt, ahogy két szerető elutazik Dél-Afrikából Bagdadba, ahol is a fiút kardpárbajban megölik a szamurájok. Azon nagyon röhögtem. Eszembe jutott, hogy az én dédapám meg Kínán keresztül jött haza a szovjet hadifogságból. Illetve legutóbb már Japánon keresztül. Az, hogy közben egyesek fává változnak, mások elvesztik, és egész életükben keresik az árnyékukat, és úgy általában mindenki intenzíven visszajár a sírból, teljesen természetes dolog. Nem is értem, ki akadhatna fenn az ilyesmin. Itt minden másképp igaz. És kész. :)

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok. 

Ezt 2014. augusztus 8-án írtam. 

Pontszám: 10/10

A. Könyv. Amely. Mindvégig. Meg. Tudott. Lepni.

(Azért egy több mint 1100 oldalas családregény, amelyik az 1100. oldalon még tud meglepetést okozni, az tényleg tud valamit...)

A. Könyv. Amelyet. Piszkosul. Ideje. Volna. Újrafordítani. És. Újra. Kiadni. 

Ha már Undset egyházi munkáit elkezdték újra előszedni, végül is ehhez a csekélyke Nobel-díjas regényéhez is hozzá lehetne nyúlni. Akár.

Elképzelek egy irtó vastag, keménytáblás kötetet, legalább olyan gyönyörű borítóval, mint az angol nyelvű kiadás, rajta keresztben a papírszalag, a papírszalagon ordító nagy betűkkel, hogy IRODALMI NOBEL-DÍJ, és maximum nagyon apró betűvel még feltüntetve valahol a hátoldalon, hogy 1928. Hm? Szerintem el lehetne adni. Amekkora könyv, még a széklábat is alá lehetne támasztani vele. Főleg, ha keménytáblás. Az enyém nem az, de nekem nem is a székláb alá kell.

FRISSÍTÉS: Hallgattak rám, újra kiadják! Patat Bence fordításában fog megjelenni 2024-ben! 

Nagyon nehéz egy ekkora könyvről úgy értékelést írni, hogy mindent beleírjon az ember, de ne is spoilerezze el a felét. Mert ahogy az egy tisztességes realista-modernista történelmi-társadalmi-lélektani-családregénnyel (kívánt rész aláhúzandó) lenni szokott, ebben a könyvben minden benne van, meg mindennek az ellenkezője is. Tér van hozzá.

Kezdem azzal, hogy – hiszitek vagy nem – én szeretem George R. R. Martin Song of Ice and Fire-sorozatát. (A könyveket inkább, nem az adaptációt.) Tetszik az, ahogyan jellemeket alkot, ahogy mozgatja őket, ahogy a legkülönbözőbb helyzetekben teszi őket próbára, érleli és változtatja őket – tetszik a többnézőpontúság – tetszik, ahogy világokat teremt, felhasználva hozzá különböző európai és ázsiai tájakat/kultúrákat – és tetszenek a fordulatok, mármint amíg ki nem beleznek valakit (bár arra már egy ideje immunis vagyok). És akkor most leszögezném, hogy a Kristin Lavransdatter kenterben veri a sorozatot. Nem véletlen a párhuzam: olvasás közben többször volt kísérteties Martin-érzésem, mondtam is, hogy ezt a könyvet ő vagy olvasta (ami nem kizárt), vagy nagyon el kéne olvasnia. Miért?

A pár sorral/vonással odadobott szereplők is el vannak találva, a főszereplők rajza pedig nagyon pontos. A cselekedeteik illeszkednek a jellemükhöz, mégse kiszámíthatóak (tényleg igen komoly meglepetéseket tud okozni a regény). Erősen ajánlott az olvasás kezdetekor egy A/3-as papírt elővenni, és jegyzetelni a szereplők családi viszonyait. Káosz. Minden elismerésem a középkori norvégoké, hogy követni tudták, ki kinek a kicsodája, úgy, hogy még a nemeseknek sem volt családnevük! A könyvben mindenkinek kizárólag keresztneve és apai neve van, esetleg még hozzáteszik a lakhelyét. Mégis mindig mindenki tudja, kivel van közelebbi vagy távolabbi rokonságban, kivel áll egy rangban, kivel illik tartania a kapcsolatot, kit kell megvédenie, és kivel számítana vérfertőzésnek a házasság. Hihetetlennek mondanám, ha nem ismernék én is ilyen memóriájú embereket. – Erősen ellenjavallott viszont az interneten található hivatalos családfák megtekintése! Még a 800. oldal tájékán is spoilerveszélyt jelent az előre kidolgozott családfa!

Ami a nézőpontokat illeti, többnyire Kristin nézőpontjából látjuk az eseményeket, de valahányszor túlzottan azonosulna vele az olvasó, és túlzottan elítélné a többieket, pontosan akkor tud átváltani mások nézőpontjára az elbeszélő, és helyezni hirtelen más megvilágításba az akár több száz oldallal korábbi eseményeket. Nincs egyetlen abszolút nézőpont – az elbeszélő semmivel nem tud többet, mint a szereplői –, mint ahogy nincs egyetlen abszolút ítélet sem – az elbeszélő soha egyik szereplő fölött sem ítélkezik. Sőt végleges ítélet sem létezik. Az ítéletek az idő előrehaladtával is változhatnak, mint ahogy az olvasó is másként gondolkodik bizonyos esetekről húsz évvel korábban, mint húsz évvel később. Kristin pedig sok minden, csak nem tökéletes. Rokonszenves, nagyon emberi, de egyáltalán nem az a kristálytiszta angyal, akinek többen is látják a regényben. No de éppen ettől válik izgalmassá. Különösen az első részben annyira lélegzetelállítóan modern, hogy akár ma is élhetne, és egy ma is izgalmas figura lehetne – „csak” a folyamatosan fel-felbukkanó bűntudata teszi középkorivá. De nagyon sok minden nem válik benne tudatossá – és ebben (is) iszonyú jó a regény, ahogyan kidolgozza azokat a mozdulatokat, elszólásokat, álmokat, amelyekből az olvasónak kell kiokosodni, hiszen a szereplők annyira keveset beszélnek.

(Egyébként a kötet végén szerepel néhány részlet a regényről írt kritikákból, a szokásos dicséretekkel, köztük ezzel: „A Karamazov testvérek óta nem volt ilyen a világirodalomban.” Na jó, gondoltam, erős túlzás. De nem. A második rész olvasásakor már egyre hasonlóbbnak éreztem ezt a világot Dosztojevszkij világához. Az a polifónia, az a mélylélektan, az a teljességre és világmagyarázatra törekvés – itt is megvan, csak egészen másképpen.)

A regényvilág: hát ez tényleg észak, mese nincs. Az észak, az olyan, hogy télen hideg van – de a lóra ráfagy a veríték, és zúzmarás lesz az út végére, annyira hideg van –, ez pedig kb. annyira érdekli a norvégokat, hogy „de jó lenne már a tűz mellett ülni”, meg „húzd jobban a képedbe azt a prémes csuklyát, mert lefagy az orrod”. Nem ájuldoznak, nem rettegnek, és nem sajnálják magukat: tudják, hogy ha üvöltenek a farkasok, nem mászkálunk a szabad ég alatt, egyébként meg majd nyáron meleg lesz. És egész végig senki meg nem fagy, pedig rendszeresen járnak fel egész Lappföldig.

Az első kétszáz oldaltól kezdve egyértelmű volt a számomra, hogy a protestánsnak született, de felnőtt fejjel római katolikus hitre tért Undsetnek legalább részben azért kellett a középkori helyszín, mert egy olyan Norvégiát akart bemutatni, amelynek egész területén a római egyháznak finoman szólva erős befolyása van. De!!! 1. Undset van olyan jó író és lelkiismeretes történelembúvár, hogy ettől még egyáltalán nem válik műdíszletté a XIV. századi Norvégia, sőt. 2. Ahhoz képest, hogy a regény annyira katolikus, hogy az helyenként még nekem is sok, nem csekély mennyiségű és minőségű irónia szorult belé. A lehető legkomolyabban vett vallásos elmélkedések után tud hirtelen bedobni két-három oldal olyan mérhetetlenül hétköznapi eseményt… pl. egyszer Kristin szinte misztikus elragadtatásba esik a templomban, és a következő jelenet az, hogy az ügyeletes szerzetes, mint egy hivatalnok, megméri a nő ajándékát mérlegen, majd közli, hogy erről tanúk előtt nyugtát fog adni, hogy megkapta. 3. A XIV. századi keresztény világot kimondva vagy kimondatlanul ezer szállal szövi át a jóval korábbi pogány múlt. Hol csak apró, már nem értett, de még megőrzött szokások formájában bukkan elő, hol mint babona, hol pedig – mint komplett varázslás! Nem is egyszer. Két kultúra él egymás mellett még akkor is, ha az egyik nem hajlandó tudomást venni a másikról.

Ami pedig a fordulatosságot illeti, hát az volt csak az igazán furcsa. Először is: ez a regény rengeteget elemez és magyaráz. Elég kevés benne a párbeszéd, sokszor oldalakon keresztül szabad függő beszédben halljuk a szereplők gondolatait. Le is ül tőle a cselekmény többször is – és bizony ilyenkor lassan lehet haladni vele, hogy ne mondjam, unalmas. Aztán hirtelen fordul egy nagyot – és mindjárt kiderül, hogy abból az ötven-száz eltelt oldalból egy sor nem volt fölösleges, mert mindaz, ami történik (és amitől jól meg lehet lepődni), abból a sok-sok sorból rakódott össze… magyarán: az orrod előtt folyt minden, csak te nem vetted észre. És hiába válsz a regény előrehaladtával egyre szemfülesebbé, akkor is folyamatosan kitol veled az elbeszélő. (Meg szegény Kristinnel, mert ő is az olvasóval együtt jön rá mindenre.) A trilógia első részének végén jöttem rá, hogy ez így tulajdonképpen rettentő izgalmas. Az első rész is, a második rész is olyan erővel tud csúcsra futni és véget érni, hogy azt ismét nyugodtan hasonlíthatom Martin regényéhez – csak éppen Undsetnek ehhez nem kell tömegmészárlást rendeznie. Bocs.

És most… most még annyi mindenről szeretnék beszélni, amiről sajnos nem fogok. Mi mindenről szól ez a regény, te jó Isten. Hogy mi történik, ha egy álmodozó fiatal lány életében tényleg megjelenik a fehér lovas herceg, és tényleg el akarja venni feleségül. (Pl. kiderül a hercegről, hogy a tizenkét évvel fiatalabb menyasszonyának kell észnél lenni helyette is, mert különben kitör a katasztrófa.) Hogy mit jelent örökké fiatalnak maradni. (Pl. azt, hogy az ember nem tud méltósággal megöregedni, és kihagyja az életéből a tulajdon gyerekeit.) Hogy mekkora a közösség nyomása. („Az istenadta nép”!!! Húsz év alatt nem találnak jobb témát egy hajdani „botrányos” házasságnál, és húsz év után is csak úgy fröcsög a pletykákból a gyűlölet.) Hogy hogyan válik kénytelenségből egész birtokok irányítójává és szervezőjévé egy olyan kislány, aki tulajdonképpen egész életében arra vágyott, hogy őt irányítsák és vezessék. Hogy mennyire képtelen elfogadni egymást két ember, akik a fél életüket egymás mellett töltik, és folyamatosan rajonganak egymásért. Hogy micsoda reménytelenül vastag fal tud a családtagok között emelkedni. Hogy mi az az apaság és mi az az anyaság és mi az a házasság – ez a háromféle kapcsolat meg se számoltam, hányféle változatban jön elő a regényben.

Végül egy kicsi arról, hogyan is találtam rá a Kristin Lavransdatterre, és miért pont angolul.

Szégyen, nem szégyen: két hónappal ezelőtt halvány fogalmam nem volt arról, hogy ez a könyv/író létezik. Az eset úgy esett, hogy régóta keresek már a norvég irodalomból valami olvasmányt. Krimit lett volna a legkézenfekvőbb olvasni, de most nem volt hozzá kedvem. Olyat még kevésbé volt kedvem olvasni, ami „a társadalom és a lélek mélységeibe világít bele komor fényével, és kibontakozik belőle az emberi gonoszság képe”. Ezzel a két megszorítással azért jelentősen leszűkítettem a kört. Így már könnyű volt ráakadni Undsetre.

Csak sajnos kiderült, hogy magyarul a harmincas évek óta nem adták ki. Nem véletlenül. A fordítás már akkor sem volt túlzottan sikeres, amikor megjelent, mert szándékosan régies nyelvhasználattal akarta visszaadni a középkori hangulatot, így egyrészt nehéz olvasni, másrészt nem adja vissza a norvég eredeti modernségét.* Viszont éppen vendégségbe készült hozzánk egy kedves norvég kolléga. Úgyhogy megkérdeztem tőle, olvasta-e a regényt, és meg tudná-e szerezni nekem angolul (mivel az angol fordítás, amely kezdetben a magyarhoz hasonló gondokkal küszködött, sikeresen megújult a 90-es években). Mint kiderült, igen, úgy kb. tízszer. Nagyon szeretett érte, hogy pont ez kell nekem a norvégoktól. És elhozta nekem. És most már én is nagyon szeretem érte őt. 

* Végül úgy döntöttem, hogy megkockáztatom, és megveszem szüleimnek a trilógia első kötetét magyarul, hátha mégis olvasható. Belenéztem magam is. A legcsúfabb ítéletemet visszavonom: egész olvasható, és cenzúrázva sincs. Tény, hogy archaizál, hogy a neveket átírja fonetikusan, és hogy jóval nehézkesebb az angolnál, sőt meg is vágták. Azért annál jobb, mint amilyennek hittem.** 

** Frissítés, mint az elején: Az új fordításról itt olvashattok.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2015. május 10-én írtam, 2023. december 23-án frissítettem. A szerző képe innen.

Pontszám: 10/10

Sütő Fanni kihívást indított a blogján. A feladat: novellákat írni úgy, hogy mindegyik a Naprendszer valamelyik bolygójához kapcsolódjon. Mivel az én fantasyírói világomban eleve komoly szerepük van az égitestekhez kötődő mítoszoknak, testhezálló kihívásnak találtam, és megpróbálkoztam vele. Az övé itt olvasható. 

Azok, akik már olvasták A látszat mestereit, fel fogják ismerni a novella szereplőit, kicsit más szemszögből, mint ahogyan eddig látták őket, némi utalásokkal a készülő második részre is. De vigyáztam arra, hogy akik nem ismerik a regényt, azok számára is érthető legyen a történet, és legalább nagy vonalakban lássák a háttérvilágot is. Ez nem regényrészlet, önmagában is olvasható. 

A játék

− A saját gyerekedet is eladnád.

− Én legalább tisztességes kereskedő vagyok, nem pedig tolvaj.

A fenti becsületsértések estefelé hangzottak el, egy órák óta tartó játszma tetőpontján.

Az ácsorgók kezdtek fogadásokat kötni, hogy mikor esik egymásnak a két ellenfél, és vajon melyik nyer. Az erőviszonyok csak első pillantásra tűntek kiegyensúlyozatlannak. A kamaszlány oldalán állt a testi erő és a fürgeség – de az öregasszony szívósságát és sokéves tapasztalatát sem lett volna érdemes alábecsülni. Sem pedig a keze ügyében heverő hosszú nyelű fejszét.

A lányt akkor látták először Hajdanban. A vénséget viszont régről ismerték. Évről évre felkereste a kikötőváros ötnapos ünnepi vásárát, és különféle szárított herkentyűket árult. Egy darabig bevették a meséjét, hogy mi minden ellen használ a patika, az utóbbi időben azonban sokat okosodhattak az emberek, mert egyre kevesebb vásárlója akadt. Valószínűleg ezért találta ki, hogy a játékból próbál megélni. Bonyolult és furcsa játék volt, mégis (vagy talán éppen ezért) azonnal felívelt tőle a karrierje.

A játék egy fanyélből, egy fakorongból, hat rugalmas zsinórból és hat fagolyóból állt. A nyél leginkább egy kalapács nyelére emlékeztetett, csak nem vasfejet, hanem széles korongot ütöttek a végébe. A korongba hat félgömb alakú mélyedést vájtak, hatszög alakban elrendezve, és a korong pereméhez kapcsolódott a hat különböző hosszúságú, rugalmas zsinór (állítólag a csorbaföldi fenyőkből csapolják ezt a furcsa, borostyánszínű anyagot), végükön különböző nagyságú golyókkal. Messziről úgy nézett ki, mint egy kicsinyített vásári körhinta. Akik tudtak írni-olvasni, azok azonban jobban értették a dolgot, és most nagy hangon magyarázták az egyre növekvő közönségnek, hogy a játék a Napot és a körülötte hosszabb-rövidebb távolságban keringő hat bolygót ábrázolja, köztük azt is, amelyiken ők élnek. A közönség egy hangot nem hitt el abból, hogy a Hármastáj egy bolygón helyezkedne el, amelyik kering – ne beszéljenek már bolondokat, hát egy helyben áll, míg a Nap kel és nyugszik –, de udvariasságból nem ellenkeztek. A játék éppen eléggé érdekelte őket kozmikus csodák nélkül is. Az öregasszony először koronggal lefelé tartotta a faalkotmányt, aztán megpörgette, hogy csak úgy repültek körben a golyók. Akkor hirtelen fordított és rántott egyet a nyélen, hogy a korong felülre kerüljön, a golyók pedig rápotyogjanak. Az még ügyesség dolga volt, hogy egyet-kettőt elkapjon az ember. Az viszont kizárólag a szerencséé, hogy mindegyik a neki megfelelő nagyságú mélyedésbe is kerüljön.

Sorra mindenki ki akarta próbálni, a legtöbben többször is egymás után. Az öregasszony pedig nagyon vigyázott, hogy mindig kellő számú embert hagyjon nyerni, de senki ne üthesse meg a főnyereményt. Az utóbbira azért, mert meg akart élni. Az előbbire azért, mert nem óhajtotta felingerelni a közönségét. Amely minden módon értésére adta, hogy becsülje meg magát, amiért itt és most nem tekintik törvényen kívüli, szabadon agyonverhető söpredéknek, mint általában a mágusokat. Legalábbis addig nem, amíg szórakoztatja a népet. Számára persze igazán nem volt nehéz észrevétlenül irányítani a zsinórokat és a golyókat. A szélmágusok közé tartozott, azok jól értenek a tárgyak mozgatásához akkor is, ha hozzájuk sem érnek.

Aztán ma délben ellenfelére talált. Persze lehetett sejteni, hogy előbb-utóbb megtörténik. Hogy egyszerűen csak letelepszik vele szemben egy másik mágus, és ugyanúgy beleszól a szerencse dolgába, mint a játék kitalálója.

– Mit teszel föl? – kérdezte az öregasszony, miután egy pillantással végigmérte a szürke bőrű, fekete szemű ködföldi lányt. Kívülálló legfeljebb annyit láthatott, hogy feltűnő jelenséggel van dolga. Neki első tekintetre nyilvánvaló volt, hogy kollégával áll szemben. Illetve ül. Bár elég fiatal még, azért nem egészen tapasztalatlan.

– Nem pénzt. Hanem hallgass ide: ha te nyersz, elmondok neked valamit, amiről nem tudsz, pedig veled történt meg. Ha én nyerek, akkor viszont te válaszolsz egy kérdésemre, és nem mondhatsz mást, csak igazat.

– Pofája, az van – szólt oda az egyik bámészkodó a szomszédjának. A szomszéd élénken bólogatott, miközben le nem vette a szemét a lány elképesztő öltözékéről. Egybeszabott vászonruhát és hozzáillő harisnyát viselt, nem ködföldi, hanem süllyedőföldi divat szerint, de nem ez tűnt föl rajta elsőként. Hanem az ezüstszürke, elfolyóan lágy, minden mozdulatára önálló életre kelő köpenye. Valaki oda is súgta a másiknak, hogy olyan, mintha megszilárdult higanyból volna. No és az a hátborzongató kalap! Nem a fején, hanem a madzagjánál fogva a derekára kötve hordta. Ilyen alkotmányt nem is nyomott volna a fejébe épeszű hármastáji ember. Az öble valami csillogó fémháló, négyszögletű szemekkel – négyszögletű! amikor a négyes, az a létező legszerencsétlenebb szám! rendes házban még a szobák is háromszögletűek, csak a börtönben építenek négy sarkot nekik! A karimája meg ugyancsak négyszögletű vesszőfonadék – de hiszen olyan nincs is! Miféle kísérteties szerzet ez a lány? Hát nem fél a haláltól? Azzal aztán végképp mit kezdjen az ember, hogy a hátán egy sehová nem tartozó, alacsony, hatszögletű ajtót visel, két hozzáerősített szíjnál fogva? (Igaz, most éppen nincs rajta, nekitámasztotta a legközelebbi ház falának.) Vagy azzal, hogy a háromlábú kisszéket, amelyen ül, előzőleg a köpenye alól húzta elő? Ki az, aki kisszékkel járkál?

Az öregasszony recsegve nevetett, mint ahogy a száraz faágak zörögnek.

– Sok lesz ez így elsőre, kölyök. De ha nem akarsz pénzben játszani, legyen más a tét. Nézz ide. – Bütykös ujjaival üvegcsét húzott elő jobb napokat látott ruhája egyik zsebéből. – Ha hiszed, ha nem, ez nem más, mint életvíz. Nemrég szereztem. Egyetlen korty, és a vén test megfiatalodik tőle, az ifjú test pedig tízszeres erőre tesz szert.

Hangosan kiröhögték.

– Akkor miért nem hajtod fel te magad az egészet? – kiabálták neki. Tagadhatatlanul tudott volna vele mit kezdeni az öregasszony. Válla ferde volt, háta enyhén púpos, végtagjai görbék. Arca, tekintete mégsem árulkodott fájdalomról. A maga módján még derűsnek is lehetett volna mondani. Most is csak vigyorgott a lányra, ügyet sem vetve a kiabálókra. A lány felnevetett.

– Életvíz, azt meghiszem. No, ha te ezt teszed föl, én a kalapomat. Ennek meg olyan tulajdonsága van, hogy azt, aki a fejébe nyomja, nem fogja semmiféle fegyver. Játsszunk? – És már nyújtotta a kezét a faalkotmány felé. Körülötte meglepetten némult el a tömeg. Hitték is, nem is, amit a lány mondott, de azt tudta mindenki, hogy aki nem fél a négyes számtól, azzal egészen elképesztő dolgok is megtörténhetnek. Jóra-e vagy bajra, ki tudja. Inkább az utóbbi.

Pörget, fordít, megránt, elkap. Nem valami ügyesen: a hatból csak két golyó került a helyére. Igaz, nem a legnagyobbak, pedig azokkal könnyebb a dolga a játékosnak. Ezért értek a kisebbek több pontot. Az öregasszony összehúzott szemmel figyelt, aztán visszavette a játékot. Pörget, fordít, megránt, elkap. A legkisebbet ő is a helyére lendítette, meg még kettőt a nagyokból. Egyforma pontszám. Újra. A lányhoz került: pörget, fordít, megránt, elkap. Három golyó a helyén, egy kicsi, két nagy. Most az öreg: pörget, fordít, megránt, elkap. Két kicsi. Csak a negyedik fordulóban különböztek a pontok. A lány mosolyogva oldotta le a derekáról az állítólagos varázskalapot, és nyújtotta át a nyertesnek.

– Tedd föl, öreg, próbáld ki!

– Én ugyan föl nem raknék egy négyszögletű kalapot a fejemre, de ezt látni akarom – mondta valaki, aki a hátsó sorból nyújtogatta a nyakát.

– Tegye föl először az, aki adta! Kinél van kés? Előbb kellett volna ellenőrizni…

Az öregasszony tekintete felvillant, visszarántotta a kezét. A lány mosolya kihívó vigyorrá torzult. Intett egy aprót a fejével, mintha mondaná: na, vedd csak el, ha mered. Értették egymást.

– Nem fogja semmiféle fegyver, mi? – kérdezte az öregasszony epésen. – Még csak nem is fáj semmije. Soha többet.  

A lány még mindig vigyorogva vállat vont, és visszakanyarította a derekára a kalapot, majd újra megkötötte a madzagot. 

– Mert a te életvized ugyan miféle, öreg? Ismerem én az olyan vizet, amelyik megfiatalít. Csak nem az embert. Hanem a fát, amikor a tavaszi esőtől friss hajtást hoz. Még az ilyen görcsös törzsű, kiszáradt vénség is, mint te vagy. Egyikünk se hazudott.

– De én legalább nem olyan fegyvert akartam rád sózni, amelyikkel elsőnek saját magadat ölheted meg.

– Nem is fegyver. Ami meg az ölést illeti, hát hiszen csak megfogja az ember lelkét, most minek csinálsz belőle ekkora ügyet…

Azonnal hátrálni kezdtek az első sorban állók, tágult körülöttük a kör. Többen boszorkányságról morogtak.

– Nincs teneked lelkiismereted, kölyök?

– Nincs, régen elhagytam. Na jó, akkor mit adjak oda, ha már vesztettem?

– Pénzt, kölyök. Más nem kell. Látom, hogy van nálad. Hallom is.

A lány valóban kopott kék bársonyerszényt hordott az övében. Látszott, ahogy szétnyílt elöl a köpenye. Jól lehúzták a nehéz érmék. Egy-egy hirtelen mozdulatára néha meg is csörrentek. Hirtelen elkomorodott a tekintete, ahogy előbb lenézett az erszényre, aztán vissza az öregasszonyra, aztán megint az erszényre.

– Nem az enyém.

– Az nem az én bajom.

– Komoly célra kaptam, nem pazarolni.

– Az sem az én bajom. – Most az öregasszony vigyorgott úgy, ahogyan a lány az imént.

A lány kelletlenül, lassan oldozta le az erszényt az övről. Mielőtt azonban átadta volna, megállt a mozdulatban, megint az öreg szemébe nézett.

– Játsszunk újra. Ha nyerek, megtarthatom. Ha vesztek, még a köpenyemet is neked adom.

– Legyen.

Pörget, fordít, megránt, elkap. Pörget, fordít, megránt, elkap. Pörget, fordít, megránt, elkap. Pörget, fordít, megránt, elkap…

Ilyet se láttak még. Döntetlen, újra meg újra. Az, hogy melyik golyó kerül a helyére, kiszámíthatatlan (kivéve a legkisebbet, mert az valahogy mindig a saját vájatában végzi), a pontszám mégis mindig ugyanaz. Negyedórán át. Félórán át. Órákon át.

Egyesek elunták nézni, elsomfordáltak más látványosságok felé. A helyükbe azonban újak jöttek, sőt amikor már három órája zajlott a játék, az elsők is kezdtek visszaszállingózni. Alig hitték el, hogy még mindig nem fejeződött be. Mindenki azt figyelte, mikor kapja rajta csaláson bármelyiket. Az öregasszony tudta egyedül, hogy nem fogják, nemcsak őt, a lányt sem. Csak szélmágus működhet ilyen összhangban a levegővel. És csak szélmágus kezének engedelmeskedik ilyen megbízhatóan az a fagolyó, amelyik a legkisebb, legfürgébb bolygót jelenti, és amelyikkel a legnehezebb bánni, mert a zsinórja is rövidebb a többiekénél.

A szeme káprázott, a fülében már legalább egy órája dobolt az ér, a homlokába mintha tűt szúrtak volna elöl. A kezét egyre bajosabban emelte, és egyre bajosabb volt feltűnés nélkül csalnia. Látta, hogy a lány is nehezen veszi már a levegőt. Nagyon fontos neki az a pénz… nagyon sok pénz lehet… neki pedig mostanában rosszul megy, az áruját nem veszi senki… de csak idő kérdése, semmi más, hogy mikor kapkodja el a lány…

Minden golyó lehullt a korongról. A legkisebb is. Hitetlenül, hangosan felzúdultak a bámészkodók. Az öreg veszített. A lány elmosolyodott. Enyhén reszkető kézzel, fáradtan dörgölte meg a halántékát.

– Nálam marad. Na, abbahagyjuk vagy folytatjuk még? Játsszunk információban, ahogy az elején mondtam?

– Vagy tedd fel a fejszédet, öreg! – biztatta valaki a hátsó sorból. A két ellenfél tekintete egy pillanatra összevillant, aztán gyorsan félrenézett mind a kettő, nehogy más is észrevegye az egyetértést. Az öregasszony most már akár mérget is vehetett volna rá, hogy egy másik szélmágussal van dolga. Más nem fogná fel egyetlen pillantásból, hogy az a fejsze soha nem kerülne bele semmiféle játékba. Ahogyan a falnak támasztott ajtó sem. Hiszen a saját kezét-lábát sem játssza el az ember. Annál is kevésbé azt a tárgyat, amely által megtalálta mágus-önmagát, nagykorúságát és új nevét. Meg nem is tudna vele más mit kezdeni. Az ember keze-lába sem engedelmeskedik másnak.

Ej, de kár, hogy ellenfelekként találkoztak. Még nagyobb kár, hogy mindkettőjüknek ugyanarra az erszényre van szüksége.

– Ha te nyersz, elmondok neked valamit, amiről nem tudsz, pedig veled történt meg – ismételte a lány. – Ha én nyerek, akkor viszont te válaszolsz egy kérdésemre, és nem mondhatsz mást, csak igazat. Benne vagy?

– Nekem a pénzed kell – vakkantotta az öregasszony. Alig forgott a nyelve, a torka egészen kiszáradt.

– Pfff, unalmas vagy. Nekem viszont a te pénzed a legkevésbé sem. Nem hiszem el, hogy ne érdekelne, amit rólad tudok, de mindegy, ha így, legyen így. Ha nyersz, megkapod az erszényt. Ha veszítesz… akkor viszont válaszolsz nekem. Itt, mindenki előtt. Észre fogják venni, ha hazudsz.

– Legyen.

Pörget, fordít, megránt, elkap. Pörget, fordít, megránt, elkap.

Az öregasszony minden mozdulat előtt lehunyta a szemét, aztán újból kinyitotta, egymás után többször is. Nem szabad hibázni. Mit akarhat tudni ez a lány? Mi olyan fontos neki, hogy még a más pénzét, a sikkasztást is kockáztatja? És mit tudhat, amit ő nem? Szélmágus könnyen felejt, bajosan emlékszik. A sok emlék lehúzza az embert, nem engedi a levegővel összhangban működni. Földmágusnak való az emlékezés meg az efféle töprengés. Neki nem megy, fárasztja is, a figyelmét is elvonja. Mégis mit tudhat? Mit akarhat? Na, kezd már indulatba jönni, egyre csúnyábban néz azzal a nagy fekete szemével… Unja a döntetleneket. Nem csoda. Ennyi ideig egy helyben… semmi mozgás órákon át… ezt legalább olyan nehezen bírja, mint az öreg. Vagy még nehezebben, hiszen fiatal. Most ő fog kapkodni. Most…

A lány veszített!

Az öregasszony elvigyorodott, és kinyújtotta a kezét. A lány megrázta a fejét.

– Nem. Újra. Ha megint veszítek, a köpenyemet is…

– Nem kell a köpenyed. A pénzed kell. Most.

− Pénz, pénz, pénz! A saját gyerekedet is eladnád.

− Én legalább tisztességes kereskedő vagyok, nem pedig tolvaj.

− Honnan veszed, hogy ez a lány tolvaj? – kiáltotta valaki.

Az öregasszony nem felelt. Nézte a lányt, az meg őt, és mintha megint halványan elmosolyodott volna, de az indulat nem múlt el a tekintetéből. A körülöttük állók elkezdtek fogadásokat kötni arra, hogy mikor esnek egymásnak, és hogy ki nyeri a verekedést. Mit tudták ezek, hogy aki a levegővel működik együtt, az nem tartogatja ennyi ideig a haragját. Az nekiesik a másiknak rögtön, még ha nem is olyan erővel, mint a tűzmágusok. Ha nem esik neki, akkor…

…nem is haragszik igazán.

− Akkor ajánlok mást. Ha megint veszítek, még lopok neked hozzá ugyanennyit. Holnap reggelig.

− Ha lesz, aki a közelébe enged ezek után – szólt oda neki egy bámészkodó. – Most már mindenki tudni fogja, hogy vigyázzon, ha megjelensz.

A lány továbbra is az öregasszonyt nézte, és vállat vont. Azt jelentette ez a mozdulat: „Mondhat ez a hülye, amit akar, te pontosan tudod, hogy megtartom a szavam. Az én fajtám vagy.”

− Legyen.

− De ha nyerek, akkor beszélni fogsz.

− Ahogy akarod.

Mit akarhat? És miért kezdett el gyerekről beszélni?

Az ő gyerekei soha nem voltak igazán az övéi, tehát nem is adhatta volna el őket. Négyen voltak. Négy különböző férfitól. Így van ez, ha az ember a levegőhöz tartozik. Röpül egyiktől a másikig, és hűség helyett olyan gyönyört ad nekik is, magának is, amilyet nem értek meg életükben soha. De sem a szerető nem lesz igazán az övé, sem a gyerek, akit a világra hoz.

Az elsőért volt a legnagyobb kár. Akkor még nem volt mágus. Éppen csak sejtette, miféle erők laknak benne. Akkor még azt hitte, néhány kis kaland után élete nagy szerelmét találta meg, aki mellett kitarthat. Szénagyűjtéskor, erdei tisztás kellős közepén szülte meg a gyereket, legalább tizenöt asszony segítségével, alig hallatszott ki a csecsemősírás a lármájukból. Micsoda izgalom. Hát még, amikor rájöttek, hogy nem tudják elállítani a vérzést. De még az is semmi ahhoz a botrányhoz képest, ami akkor kitört, amikor a gyengülő női test megrázkódott, és elkezdte gyógyítani saját magát úgy, ahogyan a fakéreg összeforr, csak sokkal gyorsabban. Amikor rájöttek, hogy mágus fekszik közöttük a földön. Törvényen kívüli lény, veszélyes, gyűlöletes, kitaszított. És ez lakott közöttük évekig. Becsapta őket, még a segítségüket is elvette. Ő is, a gyereke is. Hisz az is mágiával született! Üssétek agyon, verjétek szét a fejét!

Ó, minden szent lelkek, de jó, hogy a gyerek apjának helyén volt az esze. Azonnal kikapta a kicsit az anyja karjából, és már rohant is vele a fák közé. A nőt sorsára hagyta, mágus nem érdemel többet, de a kisbabának legalább adott egy esélyt. Hátha megúszta. Hátha nem örökölte. Sose látta őket többet. Az is lehet, hogy a falubeliek hajtóvadászatot indítottak utánuk. Az is, hogy sikerült letelepedniük egy távoli faluban. Meg az is, hogy széttépték őket a vadak. Nem jó az ilyesmin sokáig gondolkodni. Főleg, ha az ember szélmágus. Az ne gondolkodjon.

Ne emlékezzen.

Pörget, fordít, megránt, elkap.

Ne emlékezzen.

A fájdalomra, arra főleg ne. Amelyet a szomszédai, barátai, rokonai okoztak neki aznap a tisztáson. A szénagyűjtéshez használt mindenféle eszközökkel. Hiszen egy mágust akárki agyonverhet az út szélén, nem kérik rajta számon. Még meg is dicsérik. Az már nem tartozik közéjük, az idegen lélek ismerős alakban. Még rosszabb, mint hogyha az alakja is idegen volna.

Csak azért nem sikerült kivégezniük, mert rájuk esteledett. Hármastáji ember az estétől legalább annyira fél, mint a mágiától vagy a négyes számtól. Takarodott haza mindenki aludni. Őneki pedig szépen forradozni kezdtek befelé a sebei a kigyúló csillagok alatt. Némelyik csontja sajnos nem egészen úgy, ahogy kellett volna. De hát a göcsörtös fa is csak fa. Az is csak növekszik, az is csak az ég felé tör, ha kanyargós úton is. Miért, a szél talán nem kanyarog? Fájni nem fáj neki a göcsörtössége egy percig se. Ő is hamar megtanult együtt élni az új testével. Különösen, mert bosszút is állt érte. Alig állt lábra (még rá kellett támaszkodnia arra a hosszú nyelű fejszére, amelyhez aztán hűségesebben ragaszkodott, mint bármelyik férfihoz, mert csodálatosan engedelmesen simult a kezébe, mintha éppen neki hagyták volna ott véletlenül), már indult is a szomszéd faluba. Tudta, hogy régóta fáj a foguk az ő területükre. Tudta, melyik család melyikkel áll évek óta ellenséges viszonyban. Most elmondott nekik mindent: melyik adománylevelet hol őrzik, melyik pénzesládának hol a kulcsa, melyik háznál nincs otthon se a gazda, se a gazdasszony. Nem kért érte mást, csak az útiköltséget. Aztán ment, vissza se nézett. Rájuk bízta a többit.

Nem is gondolt rájuk egészen mostanáig.

Pörget, fordít, megránt, elkap.

A másik három gyereket megtarthatta. Az egyiknek még az apja mellett is kibírta egy darabig. Mágus volt az is. Két évig bírta. Akkor meghalt a gyerek, járványban. A mágia sem segített rajta. Kettőt felnevelt egyedül. Egyik se örökölte a mágiát. Nekik jó. Felnőttek, és nem kellett nekik többé a kóbor élet. Hiszen ők nem álltak törvényen kívül, lehetett tulajdonuk, házuk, munkájuk, családjuk. Elmaradt mellőle mind a kettő.

Nem jó ez. Ez a gondolkodás. Elnehezíti az ember kezét. Különben is már a fánál is jobban görcsöl attól, hogy tartania kell azt a nyelet. Még jó, hogy nem izzad, nem csúszik. Száraz fa. Öreg.

Csörrenve hullott a földre az egész játék, szétgurult az összes fagolyó, nem jutott a helyére egy sem. A legkisebb sem, a legfürgébb.

Összehúzódó szemmel nézett a lányra. Melyikük kezéből csúszott ki a játék? Még ebben se volt biztos.

− Tizenhét évvel ezelőtt – mondta a lány csöndesen, de tisztán hallhatóan – megmentetted egy csecsemő életét.

Igen, így volt. Erre emlékezett. A testébe zárta. Fává változott, és saját magába zárta azt a gyereket, mert az anyját, egy földmágust, megölték, az apja pedig hónapokkal korábban eltűnt. Szüksége volt arra a csecsemőre. És csak önmagába tudta elrejteni úgy, hogy táplálni is tudja. A fa nedveivel, míg tejhez nem jut.

 − Azért mentetted meg, hogy eladhasd.

Így volt. Komoly pénzt ajánlottak érte. Nem is akárkik. Hatalmas népek. Megmondták pontosan: lánycsecsemő kell nekik, ennyi meg ennyi napos legyen, innen meg innen való legyen, az anyja ne tudjon semmiről. Nem is tudott volna, a boldogtalan, ha életben marad, akkor se. De arra nem volt semmi esélye.

− Ne aggódj, ezért nem tartozol senkinek számadással. Nem bántak a gyerekkel rosszul. Mert tudom, hogy kiknek adtad el és hová. Nem ez a kérdés. Azt mondd meg: honnan hoztad?

Körülöttük vágni lehetett volna a csendet.

− Hol van az a hely, ahol a világra jöttem? Hol halt meg az anyám?

Az öregasszony felnevetett. Szeretett volna jó hangosan röhögni, de arra már nem futotta az erejéből. Elég hamar köhögésbe ment át a hangja. A homloka közepe jobban szúrt, mint eddig bármikor.

− Mit tudom én… Te bolond… Nem tartok én számon minden helyet, ahol adtam vagy vettem…

A lány bólintott, aztán minden átmenet nélkül olyat káromkodott, hogy katonának is becsületére vált volna. Ugyanazzal a lendülettel fölkelt, a levegőbe rúgta a széket, fél kézzel elkapta, aztán odafordult az ajtóhoz, és olyan lendülettel kanyarította fel a hátára, hogy azt a bizonyos lélekfogó kalapot is összelapította röptében. Egy pillanatig csak úgy fújt a dühtől. Aztán visszanézett az öregasszonyra, és belőle is kipukkant a nevetés.

− Egyébként én ejtettem el a bolygóidat, nem te. Úgyhogy ez jár neked. Meg, ha nagyon akarod, lopok még hozzá ugyanennyit. Amúgy egész jó játék. 

Azzal kirántotta az övéből az erszényt, és odavágta az öregasszony elé, hogy széthasadt bele. Szanaszéjjel szóródott a tartalma, egyenest az emberek lába elé. Most bezzeg nem tágult a kör, de nem is fintorogtak, hogy mágustól való a pénz, hajoltak le rögtön, kaptak utána – hogy a következő pillanatban ki káromkodni, ki hangosan röhögni kezdjen.

− De hát ez nem pénz!

− Ennyi szemetet. Hol szedhette össze?

− Biztos valami ércművesnek a műhelyénél.

− Ezt őrizgette a mágusfajzat egész idő alatt!

− Minek?

− Hát hogy elhiggyék, hogy pénze van, te fafejű. Különben szóba se állt volna vele senki.

− Hülyét csinált belőled.

− Na, öreg, örüljél, megkaptad a nagy semmit.

− Még ugyanennyit… hej, hova lett ez a nő? Ennyi idő alatt nem tűnhetett el.

Dehogynem. Az alatt a néhány pillanat alatt, amíg nem figyelték, a lány egyszerűen levegővé vált. Szó szerint. Az öregasszony értette. Még mindig nem mozdult, csak ült egy helyben, és bámulta hol a szemetet a földön, hol a lány hűlt helyét. A tömeg lassan oszlott, röhögve mesélgették egymásnak a délután részleteit. Az öregasszony őrájuk se figyelt. Amikor mindenki elindult hazafelé az esti álom idejére, ő akkor is ott maradt. És mosolygott, ezúttal nem gúnyosan, hanem a tőle megszokott derűvel.

− Ez a gyalázatos kölyök – mondta magában. – Hát így van ez. Semmiért semmit. Értjük egymást. Piszok kis szélmágus. Mégiscsak sikerült átadni neki magamból egy kicsikét.

A fenti képek szabad felhasználásúak. Forrás: flickr, Wikimedia Commons kétszer is.)

A sorozat következő darabja, a Vénusz itt olvasható. 

Tízből tízes, kapásból, mindenféle levonások, valamint utólagos megbánás nélkül.

Elég szép teljesítmény, ha azt nézzük, hogy:
– a könyv nagy része nem áll másból, mint hogy oldalakon keresztül idézi mások műveit, vagy éppen anekdotákat hajigál egymás hegyére-hátára, persze aztán levonva a következtetéseket;
– hogy egész pontosan 0 oldalas a forrásjegyzéke, vagyis kaparássza össze az olvasó a főszövegből, mi honnan való;
– hogy bármilyen szép rendszeresnek nézzenek ki a fejezetek hármas címei, az egész mű folyamatosan szétfeszíti a rendszert, oldalanként legalább hat irányba folyik széjjel, szinte kiabál rendező kéz után, és messziről látszik rajta, hogy nem kiadásra készült (esélye nem lett volna rá Várkonyinak, amikor írta, és ezt tudta is);*
– hogy krónikus grafomániában szenvedő szerzője mindent belevett az érvelésébe, amivel a saját gondolati kiindulópontját támaszthatta alá, és mindent kihagyott, amivel nem (legfeljebb roppant bájos lábjegyzetekben említi meg őket a forma kedvéért, majd közli, hogy ez az ellenérv képtelenség, és ezzel elegánsan lezárja a vitát);
– valamint azt, hogy én az egészet kívülről figyelem mint érdeklődő bölcsész, a felvetéseknek a töredékével értek egyet (a gondolati kiindulóponttal például nem), és ezer oldalból legalább háromszázat halálosan untam.

Feltételezzük, hogy létezik a Roxfort. Feltételezzük, hogy létezik neki közép- vagy kelet- vagy mindkét-európai változata. Feltételezzük, hogy négy tornya van neki, roxfortos rendszer alapján, legfeljebb a nevük más. Ha mindez igazolódna, akkor száz százalékos biztonsággal állíthatnánk, hogy Várkonyi Nándor (Hamvassal meg Weöressel együtt) ebben az intézményben végzett, a Hollóhát (vagy annak helyi megfelelője) növendékeként, műveit ebben az intézményben évtizedek óta a felsőbb évfolyamok tankönyvként használják – és buknak belőle rakásra. Én is hollóhátas lennék, és én is megbuknék, ha kihúznám a mágusérettségin, de sajnos erre esélyem nincs, mert a felvételi levelemet elsikkasztották.

Alap-szakirodalom. Roppant értékes, fontos források nélkülözhetetlen gyűjtőhelye. Sehova nem tudom már itthon tenni a könyveket, de ezt akkor is meg fogom venni, ha az ágyneműtartóban kell tárolnom. (Azt mondták a kiadó boltjában, hogy újra fogják nyomni az első kötetet is!!! Bár igazából én a szabadon ide-oda hurcolható e-könyvnek örülnék a legjobban, de hát arra esélyem nincs.) A téma minden vonatkozására, kiágazására odafigyel, és akármiről ír, hozzáadja a saját nézőpontját, gondolatmenetét és stílusát, amelyekkel nemcsak vitára, hanem továbbgondolásra is késztet. Azt reméltem, Seligmann könyvének a kibővített változatát fogom kapni, mert az nagyon hasznosnak, csak sajnos rövidnek bizonyult a számomra. Sokkal többet kaptam. Művelődés-, kultúr- és eszmetörténetet kocsiderékszám (nevezzük bárhogy), filozófiát, teológiát, a XIX-XX. század okkultizmusának összefoglalását, vallástörténetet, iránymutatást irodalmi tanulmányaim folytatásához, és akkora löketet a regényíráshoz, hogy nem is értem, hogy lehettem elég nagy állat enélkül hozzáfogni a saját szövegeimhez. Komoly veszteség, hogy nem ismerkedhettem meg ezzel a könyvvel a kiadás évében. Jó, persze sok mindenre magamtól is rájöttem, meg sok forrást magamtól is megtaláltam, de mennyivel könnyebb lett volna, ha tudom, hogy egy helyen össze van gyűjtve az egész, úgy, hogy mint bűvész a kalapból, estig húzgálhatnám ki belőle a nekem tetsző nyulakat. A többi nyúl benne maradhat.

Ha valaha az életben sikerül még irodalomtudománnyal foglalkoznom (és miért ne, reménykedem a hosszú alkotóidőben), akkor a munkám nagy része a Várkonyi Nándor művével való folyamatos beszélgetésből és vitából fog állni. Azt is tudom, milyen alapon, bár elmagyarázni még nem tudnám. Áldja meg az Isten, akárhol jár. Remélem, a Tejúton, vagy valami más jó helyen.

* Abból gondolom ezt, hogy a Sziriat oszlopai, amelyet lett volna esélye kiadatni (más kérdés, hogy mi lett az eredmény), sokkal összeszedettebb, könnyebben olvasható, látszik rajta, hogy megrostálta, hogy szembesülnie kellett az ellenvéleményekkel, és reagált rájuk. Sokkal jobb így, nem folyik annyira széjjel.

Ezt 2017. október 28-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Kaland! Szerelem! Mágia! Párviadal! Háború! Téboly! Lovagok! Sárkány! Varázsgyűrű! Barátság! Árulás! Jóslatok! Pokoljárás! Holdutazás! Fénylő kripta! Titkos házasság! A világirodalom első hippogriffje!!!
Egyszerűen nem értem, miért nem így reklámozzák ezt a zseniális fantasyt... Sokkal jobban járnánk, mint a jelenlegi hűvösen távolságtartó fülszöveggel. Pláne, ha még három kötetben jelent volna meg kettő (marha nehéz és túl nagy) helyett, vagyis trilógiának lehetne nevezni – holtbiztos nagyságrendekkel többet adtak volna el belőle a kilencvenes évek elején.

Ja, persze, hogy így igényesebb... Aha, világos. Igaz, hogy rendszeres elírások, félregépelések teszik izgalmasabbá az olvasói munkát, és ha az olvasónak még ritmusérzéke is van, számtalan alkalommal fel fog tűnni neki az is, hogy némely sorokból egyszerűen kimaradt egy-egy szó. A fordítás valóban igényes – a kalapomat nagyon mélyen megemelem Simon Gyula előtt –, de a kiadvány attól még nem lesz az, hogy vastag a papírja, és kemény a borítója. Ezt a kettőt nyugodtan beáldozhatták volna a sikerért.
Meg milyen kár lett volna valami izgalmasabbat alkotni a jelenlegi korrekt fülszöveg helyett, nem? Mert amúgy minden igaz, amit a fülszöveg mond. Kivéve, hogy ez Rolandnak a története volna. Orlandónak hívják az illetőt. Igen, tudom, ez ugyanannak a névnek a két változata, de az olasz költők Orlandója egész más, mint a francia középkori eposzok Rolandja. És nem az „övé” a történet, mivel nem főszereplő. Nincs is főszereplő. De amúgy minden igaz a fülszövegben. Ja, kivéve még azt is, hogy ez lovageposz volna. Ha Bahtyin lennék (ld. Az irodalom elméletei című kötetet), bebizonyítanám, hogy ez olyan regény, hogy a fal adja a másikat, de nem vagyok Bahtyin, szóval ezt megúsztátok. Én csak annyit tudok mondani, hogy attól, hogy valami versben van írva és hosszú, még nem eposz.*

Oroszlánok, bikák öklelve, marva
nem ugranak egymásnak oly keményen,
mint ők indultak támadó rohamra,
hogy mind a két pajzs szétreped hevében.
Az ütközés nyomán egy pillanatra
a föld rendült meg ormon s völgyfenéken.

Sem nem unalmas, amint látszik. (Nem mintha az eposzok amúgy unalmasak lennének, bár ebben nem sokan értenének velem egyet. Édes mindegy: ez a könyv határozottan nem az, szóval ne tartson vissza senkit a műfajmegjelölés.) Ilyet persze nem állít a fülszöveg, ezzel nem vádolható. :) Hanem azt állítja, hogy izgalmas, és szó szerint letehetetlen (eltekintve a súlyától). Ez speciel tényleg igaz. 

Mondom, nincs főszereplő. Kétféle szereplő van: 1. akit első említését követően két versszakon belül megölnek, 2. aki a saját személyes történetszálának főhősévé válik. Ilyen történetszálból annyi van, hogy tíznél abbahagytam a számolást. És ráadásul ez a mocsok, galád Ariosto képes volt úgy megírni ezerkétszáz oldalon keresztül minden fejezetet éneket, hogy mindegyiknek a közepén, sőt, ha jó napja van, versszak közben vált át egyik szálról a másikra, és hagyjuk ott X-et (akit éppen máglyán akarnak megégetni, már gyűjtik a rőzsét hozzá, és jaj, odaérnek-e időben, hogy kiszabadítsák???), hogy visszalépjünk Y-hoz, aki nyolc énekkel korábban éppen a tengeri szörnnyel vívott életre-halálra szóló küzdelmet (a torkába! a torkába kell döfni a lándzsát, jöjjé' má' rá!!!), majd a következő ének közepén hopp, átlépünk Afrikába, ahol Z hippogriffje hátán, varázskürtje segítségével éppen az etióp királyt szabadítja meg a gaz hárpiáktól... de akkor még mindig lerágjuk a körmünket W-ért, aki meg legalább tizenöt ének óta bolyong az illúziók elvarázsolt kastélyában, mongyad má', mi lesz vele...**

Nem volt káprázat műve paripája,
valódi griff és kanca keveréke,
apai volt a tollazata, szárnya,
első pár lába, a feje, a képe;
egyéb testrészeiben az anyára
ütött, így szolgált hippogriff nevére.

Szóval ez ilyen. Késő reneszánsz klasszikus, amely illusztrátorok nemzedékeit ihlette meg, például Gustave Dorét 1877-ben (jobbra látható a hippogriff). Pont olyan ritmusú és szótagszámú (bár más rímelésű) sorokban van írva, mint az Isteni színjáték. Egyértelműen felnőtteknek készült, felnőtt gondolatvilággal, felnőtt tanulságokkal – és gyermeki, aranyos bohóckodással. Jó az: úgy menni vissza hátulgombolósba, hogy közben az ember mindvégig tudatában van annak, hogy ő mostan művelődik! Mert félreértés ne essék: ettől visszamész hátulgombolósba. Időnként fennhangon megkérdezed, hogy „hát a sárkány?”, esetleg megjegyzed, hogy „na, azért”, és éppen hogy oda nem kiabálsz az ügyeletes bajvívónak, hogy „vigyázz, jönnek a hátad mögött!” (Na, annyira azért nem. De majdnem.)

Miközben – mondom még egyszer – ez felnőtt történet, legfeljebb szemelvényeit lehetne gyerekek kezébe adni. Egyrészt szinte mindennek allegorikus értelme van, éppen mint a legjobb fajta mesékben. Pl. a jó királynő szigetének tükörfalú városa az erény allegóriája, amelyhez többek között a helyes önismeret vezet, ezért van tükörből a fal.

Amiben az a drágakő felette
áll minden másnak, az, hogy aki abba
néz, önmagát mélyéig látja benne:
hibáit és erényeit mutatja;
s aztán sem arra, aki hízelegne
neki, sem a gyalázkodó szavakra
nem ad; ki ama tündöklő tükörbe
néz, bölcs lesz, önnön lénye ismerője.

Másrészt roppant nagy kultúrtörténeti, művelődéstörténeti tudást hordoz, nem is árt hozzá némely előképzettség. Egyértelműen keresztény körben mozog: Isten a világ mindenható ura, aki közvetve vagy közvetlenül rendszeresen beavatkozik az eseményekbe, és a „jó” szereplők legnagyobb része vagy keresztény, vagy az akar lenni. Ez azonban egy percig nem tartja vissza Ariostót attól, hogy görög-római mitológiai alakokat szerepeltessen, akár istenségeket is, csak éppen nem istenségekként: a megszemélyesített Hajnal pl. puszta díszletnél több, de kevesebb annál, mint hogy valódi hatalma legyen. A történet hátterét pedig (de csak a hátteret) ugyan Nagy Károly és Agramante,*** a mór király háborúja adja, és az első oldaltól kezdve egyértelmű, melyiknek kell szurkolni, de ettől még a „túloldalon” is bőven lehet találni derék, bátor, hűséges, nemes lelkű figurákat, mindkét nemből. :) A lovagi erkölcs mindkét oldalon azonos, az ellenfelek többnyire tisztelik egymást,**** sőt akár vendégül is látja egyik a másikat, már hogy a halálos kimenetelű párbaj előtt... mert a kölcsönös tisztelet a legkevésbé se tartja vissza őket attól, hogy úton-útfélen egymásnak essenek, sőt! Attól csak még jobban egymásnak esnek, mert ezek állandóan próbára akarják tenni magukat.

Don Quijote. Abbiza. Előtte-utána, mindenhogy érdemes olvasni, mert azokat a sablonokat, amelyeket Cervantes parodizál, Ariosto szakajtószám használja, akár komolyan véve, akár szintén felforgatva egy kissé. A szereplők 80%-a kóbor lovag (legszebb, legbátrabb, legerősebb, legizmosabb stb.), aki random módon közlekedik a középkori Európában, kalandokra vadászva, és aki az útjába akad, azt vagy megmenti, vagy megvív vele, vagy örök barátságot fogad neki – ebből a háromból egy-egy esetben legalább egy, legfeljebb kettő választható. Az összes fogadó ingyen van (ugye, hogy a Búsképűnek volt igaza?!), az utak mellett oktalanok kezébe került varázsfegyverek hevernek, és ha az első utadba kerülőtől megkérdezed, hogy akad-e a környéken éppen valami aktuális próbatétel, hétszáz százalék, hogy éppen a napokban ítéltek halálra egy ártatlan ifjút vagy hajadont, és éppen pont ma jár le a határidő, hogy jöjjön valami forhant hős, és szedje le a máglyáról. Azaz vívjon meg érte. Kit érdekelnek a hűbéri kötöttségek, ugye? Igaz, hogy folyik közben valami háború, és a lovagnak voltaképpen ott lenne a helye, de azt az egy kis nyomorult sárkányt ugyan kinek volna szíve azért megtagadni tőle?... Főleg, mert ha egyszer úgy dönt, hogy mégis visszakalandozik a háborúba, akkor aztán fej nyakon nem marad, röpködnek a végtagok, övig kettőbe hasadnak a testek. A verduni vérszivattyú leírása a fasorba' nincs Ariosto csatajeleneteihez képest. Csak az utóbbiakban több a humor.

Ahol az emberek sűrűje látszik,
lándzsáját Anglant bajnok odaszúrta,
és sorban: egyikük után a másik
akad rá, mintha tészta lenne, fúrta;
s hogy lándzsájára ott egymás után így
hatot fűzött, s már tartani se tudta,
lehagyta a hetediket, de olyan
sebbel, hogy ott pusztult el tőle nyomban.

És az egészben az a szép, hogy miután az ember végigröhögte (kínjában) szegény Don Quijote kalandjait, Ariosto annyira jó, hogy még mindig élvezhető. Igen, tudom, sablonfigurák, na és akkor mi van. Legfeljebb néha idegesítő, hogy jószerivel csak az attribútumaikról lehet megkülönböztetni őket (az egyiknek varázssisakja van, a másiknak varázskürtje, a harmadiknak varázslándzsája, a negyediknek varázspajzsa, az ötödiknek varázskardja, és ha szegény olvasónak nincs szerencséje, még nevet is ad a kardnak), de ezek sajnos eldobhatók, elvehetők, elveszíthetők, cserélhetők, szóval egyáltalán nem állandó a gazdájuk. Azért Ariosto van annyira olvasóbarát, hogy időnként elismétli, hogy „tudod, ez az a kard, amelyiket húsz énekkel ezelőtt X elvett Y-tól, majd Y-tól ellopta Z, aztán X mindenkit agyonvert, és visszavette, de elvesztette, és felkötötték a fára, és Q megtalálta, na, most már minden világos? oké, haladjunk.”

De vissza a művelődéshez. Nemcsak görög-római mítoszokat idéz fel a könyv, hanem középkori eredetű meséket, mondákat, különféle európai népek mitológiáit is. Szintézist teremt – hatott rá a Nibelung-mondakör, az Artúr-mondakör, az Ezeregyéjszaka. Látszik, hogy ismeri és szereti elődeit, tiszteli őket és verseng velük: az egyik szereplővel alvilágot járat és mennyei vezetőt ad mellé, mint Dante, a másikkal sikamlós-csattanós betéttörténeteket meséltet, mint Boccaccio, a harmadiknak meg kitalálja Vergilius művei alapján a hippogriffet. És egyébként az egész mű nem jött volna létre, ha Boiardo vigyáz magára...

Mert hogy ezt az egész komplex kitalált világot Ariosto ráadásul úgy hozta össze, hogy kötött volt a kiindulópontja. Egy Boiardo nevű költő haláleset miatt töredékben maradt eposzkezdeményének a folytatását írta meg, ugyanabban a versmértékben, ugyanazokkal a szereplőkkel. (Nem semmi bonyolultságú eposzkezdemény lehet, amelyikben ennyi figura elfér...) Úgyhogy ez tényleg „in medias res” kezdődik, az olvasó nem is érti, ki kicsoda és hogy kerül ide, és ki üldöz kit miért – mert sajnos a Boiardo-féle szövegnek csak egy prózai összefoglalóját lehet megtalálni az előszóban, amelyhez néha érdemes visszalapozni. A világirodalom legnagyobb fanfictionje. Komolyan mondom, kár lett volna ennek a Boiardónak életben maradni.

És akkor még a legjobbat nem is mondtam. Mert az egy dolog, hogy minden lovag a barátja (majdnem) mindegyik másiknak, és tolerancia van és nemes lélek minden mennyiségben. De amit a női szereplőkkel csinál, ottan 1532-ben, attól rendszeresen a porból szedtem össze az államat. Mindenekelőtt nem kétféle van belőlük (jóságos/passzív vagy züllött/aktív), hanem nagyon sok. És mifélék? Szende lányka, számító varázslónő, hűséges feleség, feleséggé nem váló hűséges élettárs (!), megmentésre váró előkelő hölgy, zord szívű anya, tudós tündér-jósnő, kerítőnő-öregasszony, politikus, ad absurdum még az is előfordul, hogy egy hölgy nem az első szerelmével lesz boldog, sőt az is, hogy vénség létére megfontolt, bölcs és körültekintő. Végül pedig csak előrukkolok azzal is, hogy van ám ebben az eposzban kettő darab leány, akik páncélban-sisakban mászkálnak az országutakon, az egyik a szerelmét keresi, akit folyton ki kell szabadítani valahonnan (ő látható az illusztráción, amely Henry J. Ford munkája, 1921-ből), a másik meg egyszerűen csak a méltó ellenfelet. A férfiszereplők halálos komolyan veszik őket, meg nem fordul a fejükben, hogy bármelyiket lenézzék, együtt harcolnak velük, és ugyanúgy örülnek a jelenlétüknek, mint bármely más bajtársénak. Amikor pedig meg kell oldani valamilyen harci feladatot, az elbeszélő éppen olyan rendszeresen bízza nőnemű szereplőre a megoldást, mint hímneműre.

én nem mint hölgy jöttem s ne adja senki
a nőt megillető előnyt nekem.
S ki tudja, ha páncélomat levetni
nem kezdem, ez vagy más-e a nemem. (...)
Elveszthető, mert nem vagyok elég szép
a fegyverrel szereztem bármi érték?

Megjegyzés: A „nem vagyok elég szép” természetesen csak szólam, Bradamante gyönyörű, mivel reneszánsz eposzban (avagy regényben) a jók csak gyönyörűek lehetnek, ez szabály. 

Akkor meg minek vontam le azt az egy pontot?

Hát csak azért, mert... hát azért az az ezerkétszáz oldal kicsit sok. Mondhatni, rétestészta. Ölég lett vóna ott kilencszáz is, vagy maximum ezer. Azzal tökéletesen kiegyeznék. Főleg azt viseltem nehezen, ha valamelyik szereplő jósolni kezdett, és abba nem hagyta hat oldalon keresztül. Értem én, hogy elvárta a kor, meg azt is, hogy így tudott Ariosto szponzorokat találni, mert az összes jóslat agyba-főbe dicséri a korabeli olasz nemesi családokat, sőt ha az elbeszélő jókedvében van, még trójai eredetű családfát is gyárt nekik. De a mai olvasónak, aki az egészből csak Cesare Borgiát érti, ez a litánia enyhén szólva is fárasztó.

Mint az én értékelésem. Abba lehet má' fejezni... Maj' ha valami még eszembe jut, szólok.

---- ---- ---- ----
Jutott. Pontozás utólag módosítva, mivel...
    ...egy hónappal Az eszeveszett Orlando olvasása után olyan szürreális holdraszállósat álmodtam, hogy unokatesóm megkérdezte, mit szedek…
    …és mivel rájöttem, hogy azért álmodtam holdraszállósat, mert borzasztó erős nyomot hagyott bennem az egy hónappal ezelőtti olvasmányom, amelyet egy tegnap fellelt újabb Gustave Doré-illusztráció egy pillanat alatt ismét felkavart…
    …ami egyértelmű abból, hogy álmomban üvegszánon utaztam a Holdra, bár szárnyas lóra nem emlékszem, viszont kantárra igen, amelyet szigorúan azbesztkesztyűs kézzel kellett tartani…
    …szóval ebből következően az olvasmányt visszamenőleg tíz pontra minősítem és kedvenceim közé sorolom. 
    És ha legközelebb megkérdezik, mit szedek, azt fogom mondani, hogy C-vitamint meg olasz reneszánsz eposzokat.
    Most már csak azt mondja meg nekem valaki, mitől álmodtam a Holdra lapos kosarakat gyümölccsel,***** meg íróasztalt a másik unokatesómmal?! És az ég szerelmére, honnan szedtem az azbesztkesztyűt???

* SPOILER: A végkifejlet egyértelműen regénybe való. Eposzba egyáltalán nem illik. Meg úgy általában eléggé "nem illik", nagyon zavaró, de ez nem hiba, sőt. Erről azonban nem óhajtok itt spoilerezni tovább, privátban szívesen.
** És hihetetlen, de tényleg nem téveszti el se a szálat, se a szereplőt sose! Milyen jegyzetanyaggal dolgozott ez?! Számítógép volt a feje! Ezerkétszáz oldalon összesen egyszer kaptam rajta, hogy magyarázat nélkül elejtett egy szálat, és amikor újra felvette, volt benne egy parányi szakadás. Egyszer!
*** A neveket a fene tudja követni. A fontos szereplőkét érdemes megjegyezni, de egyébként egyrészt túl sok a statiszta, másrészt minden név olaszosítva vagy spanyolosítva van. Úgyhogy egy idő után már legfeljebb abból lehet látni, hogy ki keresztény és ki nem az, hogy a fal melyik oldalán tartózkodik. Bradamantét és Brandimartét legalább ezer oldalon keresztül folyamatosan kevertem, és csak az segített rajtam, hogy az egyik lány, a másik fiú, valamint hogy a lány nagyságrendekkel többet szerepelt.
**** Na, azért nem egész elfogulatlan ez az Ariosto, bár nem is volna értelme ilyesmit várni tőle. A mór táborban jóval gyakrabban jár a viszály, a gyűlölet, a düh, a keserűség. Igaz, az eposz ezt időnként isteni beavatkozással magyarázza.
***** Közben rájöttem, hogy a lapos kosarak honnan valók. Angolórára kerestem környezettudatossággal kapcsolatos képeket tegnap. Beírtam, hogy „recycle”, és az első, amit kiadott, egy rakás újrahasznosított újságpapírból készült barna kosár volt.

Pontszám: 10/10

Ezt 2017. március 9-én írtam.

(A vérzővárosi királyi palota irattárából. Szerző ismeretlen, megírás ideje ismeretlen, a benne hivatkozott törvényi rendeletek ismeretlenek. Mágusi jelenlét erősen valószínűsíthető. Vizsgálata javasolt.)

– Én az igazság pártján állok – mondta szelíd, kemény hangon az Öreg.

Nyaktörően magas, fölfelé keskenyedő székén ült, amelyre csak létrán lehetett fölmászni.

A vádlott, a bábjátékos hallgatott. Körülötte kemence módjára lángolt az erős napban a Törvény Házának kör alakú üvegfala.

– Szeretem a kitalált történeteket – folytatta az Öreg –, de csakis akkor, ha tudják, hol a helyük. Ha pihentetnek, vagy ha komoly tanulsággal szolgálhatnak. A te bábjaidon túl azonban nem látszik semmiféle tanulság. Nemlétező világot építettél fel, amely a saját szabályai szerint működik. Ez a Törvény szerint csalás.

Ugyanez a Törvény írta elő az Őrök (köztük az Öreg) székeinek felépítését is. Rendkívül kényelmetlenül ültek rajtuk, de hát Törvény Őrének lenni nem is álommunka. Viszont így mindenki csak fölfelé nézhetett, ha rájuk akart nézni. 

– A bábjaid a te szakasztott másaid – folytatta az Öreg. – Hórihorgas üvegfigurák. Te magad csiszoltad minden ízüket külön darabból, a mozgásuk tökéletes. Átlátszóak, mégsem látszik át rajtuk az őket mozgató igazság. Nem látszanak a vékony üvegszálak sem, amelyek mozgatják őket. Tagadod?

A bábjátékos finoman jobbra-balra ingatta a fejét, de továbbra sem szólalt meg.

– Azt sem tudjuk, hogy hívnak. A hangodat nem ismerjük, hiszen amikor játszol a paravánod mögött, akkor mindig más-más szereplő hangján szólalsz meg. Minden embernek egyetlen hangja van, többet használni csalás. Egyáltalán hol születtél? Lehetetlen, hogy közülünk való volnál. Nálunk mindenki tudja, hogy a hazugság bűn.

Amikor azt mondta: „bűn”, zöld kesztyűs öklével nagyot ütött a faragott karfára.

A bábjátékos figyelmesen nézte az öklöt, majd ismét az Öreg arcába tekintett.

– Miért kell zöld ruhában járnotok? – kérdezte gyermekhangon.

A hallgatóságból senki sem értette, hogy jön ez ide. Az Öreg megadta neki a választ, bár mindenki tudta, és nehezen volt elképzelhető, hogy éppen a bábjátékos ne tudta volna.

– Mert a Törvényt képviseljük, amely akkor keletkezett, amikor még ifjú volt a világ, és amely elősegíti, hogy mindig megújuljon.

– Tudom, de miért éppen a zöld ennek a jelképe? – kérdezte most tenor hangon a bábjátékos. – Miért nem, mondjuk, a piros? Vagy miért kell az Őröknek kardot viselniük? Vagy ki mondta, hogy kötelességük engedelmeskedni neked?

– Még a saját hangodat is elhazudod! De nem az a bűnöd, hogy illúziót teremtesz. Hanem az, hogy nem vagy hajlandó beismerni, hogy a meséid alsóbbrendűek a valóságnál. Ítéleted nemcsak a közösségnek, hanem neked magadnak is hasznodra lesz, mert jobb meghalnod, mint hazugságban élned. Vagy beismerést teszel? Most még megteheted.

– Köszönöm, hogy jóindulattal vagy irántam, és még halálom árán is képes lennél jót tenni velem – válaszolta a bábjátékos, ezúttal altban. – Sajnos azonban nem tudom, hogyan kell beismerést tennem.

– Ki kell mondanod: saját magad által kitalált világban élsz, amely alábbvaló a valóságnál, magad is alsóbbrendű vagy.

– Saját magad által kitalált világban élsz, amely alábbvaló a valóságnál, magad is alsóbbrendű vagy.

Elszörnyedés zaja kelt a teremben. A bábjátékos nem átallott az Öreg hangján szólni.

– Hazudtam! – kiáltott ismét a bábjátékos, mielőtt betömhették volna a száját. Ezzel a beismeréssel, bár még mindig az Öreg hangján szólt, nyert egy kis időt, megállította az Őrök kezét. – Azt a világot, amelyben élsz, nem te találtad ki! Mások találták ki, te csak a szabályait tanultad meg!

– Törjétek szilánkokra a bábokat! – parancsolta az Öreg. – A bábjátékossal pedig a templomtorokba!

De már nem látszott a terem közepén senki.

Csak a hangja kongott mindenkinek a fejében, mindenkinek a saját hangján, mint az üvegharang:

– Késő. A te tested is átlátszó.

Kép forrása: Tripadvisor.