Ez nem filmajánló lesz (na jó, félig az), de azért ezt a filmkockát nem hagyhattam le a tetejéről.
Először tulajdonképpen filmajánlót akartam írni, mert húsvét előtt láttam a Mária Magdolna című új filmet, és rendesen el is találta a lelkemben, amit el kellett találni. Viszont tipikusan az a fajta film, amelyről inkább sokat érdemes írni/beszélni, mint keveset, sokra meg nem volt időm, szóval inkább hagytam.
Pár napja viszont felfedeztem a Legenda Aurea című XIII. századi (mondom: tizenharmadik, és tessék ezt jól megjegyezni) legendagyűjteményt. Mivel fenn van az egész a MEK-en, belefogtam „egy nap legfeljebb egy legenda”-rendszerrel, és bele is csaptam gyorsan a lecsóba: ma Szent (!) Mária Magdolna nevére kattintottam rá.
És lőn nagy meglepetés. Kb. mintha derült égből bombát dobtak volna az erkélyemre, amely aztán kedvesen bekopog az ablakon, és átnyújt egy tányér mazsolás-túrós palacsintát.
Ezért most nem (igazi) filmajánlót fogok írni, hanem a meglepődésemnek adok hangot.
Ettől függetlenül muszáj azzal kezdenem, hogy a film mindenképpen megnézésre érdemes.
Először is, mert egyszerűen szép. Kopár, de fenséges tájakon játszódik, lassú mozgással, hogy a nézőnek legyen ideje mindent befogadni. Hiszen aki gyalog közlekedik abban a tájban, az se autópályára való sebességgel rohan. Ráadásul sikerült olyan színészeket kiválasztani a főszerepekre, akiken – nem tudom jobban megfogalmazni – látszik az átszellemültség, látszik az, hogy nemcsak a földi világhoz tartoznak.*
A maga lassúságában mégis nagyon, de nagyon izgalmas a film, hiszen az alaptörténet adott, de a választott nézőpont Mária Magdolnáé, akinek a történetéhez azért kellett a fantázia is; és nem lehet kezdettől fogva tudni, hogy hová futnak ki az események: győz vagy veszít vagy mindkettő vagy egyik se, és mindezt mégis hogyan fogja végigvinni. Személyiségfejlődés-történetet (is) csináltak belőle, egy olyan út történetét, amely a (többféle értelemben vett) szabadság felé vezet.
Sikerültnek (és még mindig szépnek) tartom a filmet amiatt is, ahogy tárgyakat, mozdulatokat jelentésessé, szimbolikussá tesz. Az, ahogyan Rooney Mara (Mária Magdolna) keresi és megtalálja, hogyan lehet a száradó háló alól kibújni, elsők között találta el a lelkemet a fent említett módon. Ezért is csatoltam a fenti képet, bár ezen még bőven a háló alatt tartózkodik, sajnos kilépőst nem találtam.
Továbbá feltétlenül megnézésre érdemes – gondoltam én ezt tegnapig – azért, mert olyan emberfajtát mutat be, amilyennel aránylag (?) ritkán lehet találkozni, mármint nem az életben, hanem az életet oly mértékig meghatározó történetekben: nőnemű és aktív és okos és a jó oldalon áll.
Azt, hogy a férfi mellékszereplők nagy többségét mennyire butának (és veszélyesen butának!) ábrázolja a film, az más lapra tartozik. Mondjuk, megvan az oka, hogy miért úgy gondolkodnak, ahogy, ettől függetlenül ezt hibának tartom. De most nem térek ki erre alaposabban, nem filmkritikát írok.
Szóval az a bizonyos emberfajta. Nőnemű és aktív és okos és a jó oldalon áll. És a katolikus egyház a film vége szerint 2016 óta ismeri el ilyennek.
Hászen maj' honne, mondaná Iványi Mari néni.** Mert csak mi vagyunk az okosok itt a XXI. században. A mi időnk előtt a teljes sötétség, mi?
Szent Mária Magdolnát királyi ivadéknak tartja a legendaíró. Hogy ezt honnan szedte, nem tudom, de most nem is érdekes. Azt fenntartja, hogy bűnös nőnek kell tekinteni. Én nem tartom fenn (mint ahogyan a film sem), de most ez se érdekes. Az az érdekes, ahogy a prostituált sablonját átvariálja a legenda. Nem pénzért árulja magát a nő a történet elején, éppen ellenkezőleg: a pénzét használja föl arra, hogy belevesse „magát a testi gyönyörökbe”. Vagyis előkelő fiatal, aki kicsapongásra használja a vagyonát. Hm. Nem éppen példaértékű – nem is kell, hogy az legyen, számtalan legendahős kezdi így –, viszont aktívnak kezdettől fogva aktív. No és eléggé ismerős is, ma is azonosulhatnak vele páran.
Aztán következnek a bibliai történet elemei, szépen összeszőve a legendaíró(k) fantáziájával: a megtérés minden korábbi bűnt eltöröl, Mária Magdolna Jézushoz csatlakozik, és...
„Ő az tehát, mondom, aki az Úr lábát könnyeivel megmosta, hajával megtörölte és kenettel megkente. Ő az, aki a kegyelem idejében elsőként tartott nyilvánosan bűnbánatot, aki a legjobb részt választotta, aki az Úr lábánál ülve hallgatta az igét, és megkente az Úr fejét. Ő az, aki a kereszt mellett állott az Úr kínszenvedése idején, aki kenetet készítve meg akarta kenni testét, aki nem távozott el a sírtól, midőn a többi tanítványok eltávoztak, akinek elsőként jelent meg a feltámadott Krisztus, és akit az apostolok apostolasszonyává tett.”
A továbbiakban aztán elszabadul a legenda, és őrült vágtatásba fog, a fantasztikumba és tovább. Mielőtt a ti fantáziátok is elszabadul: nem, nincs szó benne házasságról és eltitkolt gyerekről (könyvcímet szándékosan nem említek). Nem is kell. A legenda e nélkül is éppen pont elég izgalmat tartogat: Krisztus feltámadása után Szent Mária Magdolna személyesen prédikál, térít, csodákat tesz. Olyanokat, hogy egy idő után szerintem már a középkori olvasónak is meg kellett erőltetnie magát, hogy elhiggye, de még az is jól áll neki. SPOILER következik: Lakatlan szigeten két évig kómában tartott asszony tején élő kisfiú... ööö... Azon már meg se lepődtem, amikor kiderült, hogy az asszony lelke közben a testétől távol kóborolt a férjével együtt a Szentföldön. Úúú, bár én tudnék ilyen sztorikat kitalálni. Közben pedig az éggel is (szó szerint) folyamatos és közvetlen kapcsolatban marad. SPOILER VÉGE
Nem az a fontos, hogy elhiszem-e, vagy egyáltalán hihetőnek tartom-e, hogy napjában hétszer emelték fel az angyalok az égbe. Ez tökmindegy. Az nem tökmindegy, hogy ezeket a csodákat, az éggel való ennyire közvetlen kapcsolatot pont egy ilyen szereplővel asszociálja a középkori legenda. Minek is kéne ide eltitkolt gyerek, de most komolyan...
Amiről beszélek, nem valami elfeledett szerző hozta össze, hanem az a Jacobus de Voragine,*** akinek könyvét megírásától fogva bestsellerként kezelték, évszázadokig másolták, minden európai nyelvre lefordították, és a könyvnyomtatás feltalálása utáni évtizedekben legalább annyi kiadást ért meg, mint a Biblia. (Ezt az utószóból tudom.) Utána gyorsan csökkent a népszerűsége, pont a fenti fantasztikus jelenetek miatt – ma ezekért kéne visszahozni a divatba. De a hatása, az megmaradt.
(Utóirat: miután elolvastam, írtam is róla, itt olvasható.)
Kettő példa, egy közismert és egy elfeledett:
Avilai Szent Teréz a Legenda Aurea alapján gondolta azt, hogy a bibliai „magdalai Mária” azonos Lázár testvérével, a bethániai Máriával.**** Példaképének tekintette ezt a Máriát, nagyon szépen, nagy tisztelettel ír róla műveiben. A belső várkastély régebbi fordításának utószavában a fordító meg is említi, hogy milyen kedvesen naiv ez a nő (mármint Szent Teréz), azt gondolja, hogy Mária Magdolna szent életű lány volt, és fogalma sem lehetett az erkölcstelenségéről. Nekem éppen ellenkezőleg az a benyomásom, hogy Szent Teréz nem naivitásból gondolkodott így. A Legenda Aureából tudnia kellett, hogy „honnan” indult az a nő, akit példaképének tekintett. Ettől Teréz nem lesz kevésbé szent. Sőt! Azt sem állítom, hogy párhuzamot vont volna a legendabeli alak és a saját élete között. Marhaság, erre semmilyen életrajzi adat nem mutat, nem is kell, hogy mutasson. Egyszerűen csak még annál is „vagányabbnak” bizonyul, mint amilyennek idáig tartottam. Olyannak, aki nem ijedt meg se a saját árnyékától, se a választott példaképe reputációjától. (Itt írtam a könyvről.)
Rajtam kívül, gyanítom, nem sokan olvasták a Mirèio című elbeszélő költeményt. (Érdemes pedig, mert gyönyörű, és mert Nobel-díjas, de ez most nem tartozik ide. Amúgy itt írtam róla.) A költemény a provence-i hagyományok valóságos enciklopédiája, és többek között a Legenda Aureára épülő helyi legendát is felidézi. Azt, amely szerint amikor Mária Magdolnát és társait hajóra rakták, a mai Provence partján dobta őket partra az ár, és ők alapították meg a helyi keresztény kolóniát. Mindegy, hogy megtörtént vagy nem: az az érdekes, hogy ennyi évszázaddal Jacobus de Voragine után még mindig élt a szent(ek) tisztelete Provence-ban, és még mindig eleven hiedelemként mesélték ennek a nőnek a történetét.
Aki aktív és okos és a jó oldalon áll.
És ezt a spanyolviaszt nem mi találtuk fel.
Ja, és szentté se a mi századunkban avatták.
* Ha az életben nem, akkor nagyon jó színészek, mert a filmben igen. Emiatt kb. kettő perc után még azt is elfelejtettem, hogy Joaquin Phoenix konkrétan tizenegy évvel idősebb a filmbeli szerepénél, és ez látszik rajta. Tökmindegy. Akkor is jól csinálja.
** Nagyszüleim falujában élt valós alak. Szintén az aktív nőfigurák közül való volt. Ha megharagudott, hogy a család nem hajlandó éjszaka szilvalekvárt főzni, akkor ő egyedül kavarta az üstöt este tíztől reggel nyolcig, de a szilvalekvárnak meg kellett lenni. Nem másnap, aznap. Amit csak az méltányolhat igazán, aki már kavart ötvenliteres üstben szilvalekvárt. „Hászen maj' honne, ülök, osz' várom a halált!”
*** Félreértések elkerülése végett: ő nem a szerző, ő lejegyző és szerkesztő. Korábbi hagyományanyagot dolgozott fel és dolgozott eggyé a könyvében. Ami persze azt jelenti, hogy a történet nagy része régebbi, adott esetben sokkal régebbi, mint a XIII. század, erről azonban részletes információm (még) nincs.
**** A két alakot a középkorban gyakran összemosták, pedig az evangéliumban semmi nem utal arra, hogy azonosak lennének. Arra meg végképp nem, hogy bármelyikük prostitúcióból élt volna. Ettől függetlenül érthető, és önmagában nem is probléma, ha valaki a bibliai történetet továbbgondolja. Viszont sokat elárul az illető gondolkodásmódjáról az, ahogyan továbbgondolja.
Ezt 2018. április 11-én írtam.
