Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Nigéria. Kettő igbo meg egy angol, az három biafrai (Chimamanda Ngozi Adichie: Half of a Yellow Sun)

2020. március 09. - Timár_Krisztina

adichie.jpgIsmerek valakit, aki a hatvanas években volt gyerek. (Ilyet igazából sokat ismerek, de most csak ő számít.) Megkérdeztem, mond-e valamit neki az a szó, hogy „Biafra”. Mondott. Sokat nem, csak annyit, hogy egyszer gyerekkorában a plébános felszólította a gyülekezetet, hogy imádkozzanak ibo* testvéreikért, akik töméntelen szenvedésen mennek keresztül.
Ha belegondolok, hogy milyen rövid lehet az út két ember között… Ha Adichie szülei tudták volna, hogy egy kicsike Békés megyei falu még kisebb templomában imádkozik értük egy tizenkét éves gyerek…
…hát nem tudom, min változtatott volna. De azért örülök, hogy így történt.
A regény leginkább arról szól, milyen hosszú lehet az az út két ember között. Időnként még félútig sem érünk. Főleg, ha van, aki el se indul, mert lőni könnyebb neki. 

Fene tudja, tetszett-e a regény. Egyrészt egy mértéktelen szenvedésről – emberek által embereknek okozott, tulajdonképpen gonoszul fölösleges szenvedésről – szóló szöveg nem azért íródik, hogy jólessen olvasni. Másrészt vannak a regénynek bőven olyan szakaszai, amelyek éppen azért íródtak, hogy jólessen olvasni, és ez olykor zavart. Kicsit sok volt nekem a szereplők családi/szerelmi élete. Tudom, hogy ez kontrasztnak is kellett – a háborúban talán az a legfurcsább, hogy nem áll meg a normális élet –, meg azért is, hogy Adichie felmutassa a népirtások ritkán emlegetett arcát. Hiszen ahhoz, hogy megértsük, a mosolygós szomszéd magától értetődő módon fordulhat át véreskezű mészárosba, mindenekelőtt látni kell a mosolygós szomszédot, és az egész békés világot, amelyhez tartozik. Látni kell, hogy létezik az a többé-kevésbé normális világ, amelyben a legsúlyosabb probléma nem az, hogy az embert nyílt színen agyonlövik, hanem, mondjuk, az, hogy X kivel csalta meg Y-t. Tudom, erre szükség van. Mégis sokallom. Közben azonban azt sem mondhatom, hogy túl érzelmes a regény – végül is a három nézőpontszereplő közül kettő igencsak érzelmes alkat, hogy máshogy látnák a világot? Úgyhogy csak fél csillagot vonok le, azt is némi lelkifurdalás után.

Hogy fontos könyv, és megérdemli a helyét az 1001-es listán, az nem kérdés. A traumát, különösen közösségi, történelmi traumát feldolgozó könyvek mindig rendkívül fontosak. Ez a könyv pedig ráadásul átlagon felüli színvonalon végzi el a feldolgozást. Még csak nem is kizárólag a közösségen belül, hanem az egész világ szeme láttára. Teljes joggal. Először is olyan dolgokat ír meg, amelyeket nemcsak egyetlen ország történelméről lehet elmondani, és nemcsak egyetlen nemzetnek szolgálhat tanulságokkal. Másodszor abban, ami a Biafrai Köztársasággal történt, nyakig benne voltak a világ egyéb nemzetei is. Főleg a hajdani gyarmatosító Anglia, de bizony a többiek is. Csöppet sem fölösleges az orruk alá tartani a helyzetelemzést. Sajnos negyven évvel később a kelleténél. Bár ki tudja, min változtatott volna, ha akkor jelenik meg. Persze a helybelieket véletlenül se menti fel: nemcsak a külföld hozzáállása látszik, hanem a korrupció, a helyi hatalmi játszmák, a katonák túlkapásai is. De azért meg fog maradni bennem az a kérdés, amelyet az egyik főszereplő tesz fel a helyszínen megjelenő amerikai újságírónak: „Mindig előre eldönti, milyen válaszokat fog elhinni, mielőtt belekezd az interjúba?”

A három nézőpontszereplő (ha akarom, főszereplő) telitalálat: egy felnövekvő, fokozatosan átalakuló és meglepő eredménnyel „megérő” fiatal fiú – egy intelligens, lelkes, a szabadságot és függetlenséget nagyra értékelő fiatal nő – egy sodródó, nehezen oldódó, de azt a kevés érzelmi kapcsolatát mindennél jobban megbecsülő középkorú férfi. Kettő igbo, egy angol, az éppen három biafrai. Váltva figyelhetjük az eseményeket egyikük vagy másikuk szemszögéből, és mindig csak annyit láthatunk, amennyit ők látnak. Ezért lesz szaggatott a történet – ismét csak jogosan: mi más lehetne egy ilyen kaotikus, véres kavargás, mint szaggatott?

Igen, tessék olvasni. Igen, van magyar fordítása. (Csak a fülszövegét ne nézzétek meg.**) Ha Nigéria, és úgy általában Afrika történelméről, kultúrájáról szeretnétek többet megtudni, nem is kell tovább keresgélnetek. Úgy tudom, a XX. században Achebe írta meg a kontinens legfontosabb regényét. Ha így van, Adichie a méltó utódja. 

* A regényben igbóknak hívják őket, de holtbiztos, hogy a plébános az angolosított átiratot ismerte.
** Aszongya, „az ikerpár lányok, Olanna és Kainene úgy különböznek egymástól, mint tűz és víz”. Először is a másik kettő: levegő és föld. Másodszor amelyik fülszöveg így kezdődik (és hasonló hangnemben folytatódik), az szerintem nem traumafeldolgozó regényhez való.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2018. május 22-án írtam. 

Pontszám: 10/9

Kiadási adatok: Anchor, New York, 2007. 544 oldal 

Viktoriánus kalandregény, jó nagy csavarral (Henry Rider Haggard: King Solomon's Mines)

haggard.jpgKlasszikus késő viktoriánus kalandregény. Utazással, kincskereséssel, elefántvadászattal, egzotikus helyszínekkel, fekete statisztákkal, öt-hat rendkívül képtelen megmeneküléssel, eposzba illő csatával, önfeláldozással. Mondanám, hogy szabványos, de igazából ez a regény alkotta meg azt a bizonyos szabványt. Ja, és gyakorlatilag nők nélkül.* Legalábbis az előszó ezt közli az olvasóval, nehogy valaki hamis illúziókba ringassa magát.
Nem ringattam. Tudtam, hogy amelyik viktoriánus regény úgy indul, hogy aszexuális férfiak mászkálnak Afrikában, az úgy tele lesz egyéni és társadalmi elfojtásokkal, hogy hatvan szakdolgozatot tele lehet írni velük.**
Tele is lett. Egészen meglepő módokon. Meg még meglepőbb módon még sok más izgalmassággal is tele lett, ezért is kap öt csillagot, és én is azt mondom, hogy megérdemli a helyét az 1001 könyv listáján. De azt hiszem, a szerző lepődne meg a legjobban, ha tudná, hogy miért tartottam izgalmasnak a regényét.

Igazából azért kezdtem bele, mert rövid, és hadd teljen az 1001-es polcom, mert mostanában afrikai irodalmakkal ismerkedem. Főleg a volt brit gyarmatok íróitól olvasok, nyelvi okokból. Érthető módon nagyon erősen koncentrálnak ezek a művek a saját nemzeti identitás, saját történelem, saját kultúra keresésére, több-kevesebb sikerrel. A szereplőik pedig kegyetlenül megszenvednek azzal a képpel, amelyet a gyarmatosítók alakítottak ki róluk: azonosulnak vele, ellenállnak neki, álarcként viselik, alkalmazkodnak az álarchoz, kitörnek az álarc mögül, nem bírnak kitörni az álarc mögül, bántják önmagukat, bántják a gyarmatosítót, bántják a másik gyarmatosítottat – a variációk száma végtelen. Én pedig most látni akartam ennek a képnek az eredetijét. Ha van neki olyan egyáltalán. Ezért poroltam le Haggardot. És a másik 1001-es regényét is le fogom. Látni akartam, mit mond Afrikáról az a brit író, aki abból élt, hogy a gyarmatbirodalom fénykorában rendkívül népszerű (tehát a közízlésnek pontosan megfelelő) kalandregényeket írt távoli, tehát a viktoriánus Anglia számára barbár és veszélyes tájakról és népekről, fehér férfi főszereplőkkel. Az ilyen regényekből sokszor több derül ki a közönség igényeiről, a közönségben élő idegenség-képről, mint bármiféle szerzői koncepcióról. Úgyhogy szellemi felsőbbrendűségem tudatában (értsd: az én hazámnak sose voltak egzotikus gyarmatai, még Madagaszkár se jött össze, a Ferenc József-földön meg zuzmón kívül sok mindenki nem lakott, szóval lehet nagy a pofám) felkészültem arra, hogy észre fogom venni azt is, amit a korabeli közönség nem (sőt a szerző sem), és többféle értelemben is jól fogok szórakozni.

Meg is kaptam, amit vártam. Gusztussal megírt vadászjelenetet nyolc elefánt legyilkolásáról, pusztán az agyaruk meg pár húsdarab érdekében, a végén azzal a megjegyzéssel, hogy egy napra tulajdonképpen elég is ennyi. Fekete statiszták gyakori szerepeltetését – összesen kétféle statisztáról beszélhetünk, a nemes vademberről és a gonosz vademberről.*** Felháborodott kirohanásokat a barbárság ellen, amely semmi értéket nem tulajdonít az emberi életnek. Az angol főszereplők emberszeretetét, amely ráveszi őket, hogy meggyőződésük ellenére segítsenek megoldani Kukuánaföld válságos helyzetét. Nélkülük soha nem oldódna meg. Irtó veszélyes fekete nőket, akik aktívan hozzájárulnak a fekete diktátor rémuralmának fenntartásához. Kivéve azt az egyet, akit meg köll menteni. A vége felé pedig melankolikus tirádákat arról, hogy a fehér és a fekete emberek éppen úgy nem maradhatnak állandó kapcsolatban egymással, mint ahogyan a fény és a sötétség sem illik egymáshoz. Oda ne rohanjak.

Csakhogy mire ez a tiráda (a nyomaték kedvéért többször is) elhangzott, addigra már annyi minden forgatta fel a regényben ezt a (bizonyos viktoriánus olvasók számára) megnyugtató logikát, hogy maximum utólagos kozmetikázásra volt jó. Addigra a ravasz, okos fekete öregasszony-főgonosz (aki az előszó szerint nem is számít nőnek) kellemetlen szónoklatot tartott a fehérek pénzéhségéről és hatalomvágyáról, valamint tanúságot tett természettudományos műveltségéről is. Addigra a nagyságos főszereplőkről kiderült, hogy tényleg idegesítően elmegy az összes eszük, ha pénzt látnak. (Eléggé meglepett, hogy Indiana Jones jóval későbbi alakja ennek a regénynek a főszereplőjéből nőtt ki, aki gyáva, ravasz és elmúlt ötven. Amúgy egész szimpatikus.) Addigra többször határozottan elhangzott, hogy a leghatalmasabb fehér és a leghatalmasabb fekete harcos magasságban, szélességben, erőben és agresszivitásban hajszálpontosan megfelel egymásnak, és köztük a tisztelet kölcsönös. Addigra hatszor megesett a főszereplők szíve a fekete statisztákon, és mintegy véletlenül az is megemlítődött, hogy az európai történelem se mindvégig az emberszeretet jegyében folyt, sőt odáig elment az elbeszélő, hogy egy szintre helyezte a kukuánák (a szerző által kitalált afrikai nép) nyelvét az ógöröggel, a kukuána költészetet meg Homérosszal (!). Arról nem beszélve, hogy a kukuána királyi ház állami jelentőségű családi válsága erős shakespeare-i áthallásokkal bír.**** 
Nem is ez a fény-sötét ellentétpár veszélyes a regényben, hanem a humora. Igaz, az is tud a szégyenlős angol úriember ellen irányulni, de legalább annyira kicsúfolja azokat a feketéket, akik megpróbálnak az angolokhoz hasonlítani.

Hiába főellenség, a vén boszorkány lett az egyik kedvenc szereplőm. Haggard helyében pont így írtam volna meg, csak a végét nem, az nem is logikus. Sokkal jobb (és veszélyesebb) végkifejletet képzeltem volna el neki, simán beleillett volna az is a regénybe, még az 1880-as években is. Mindent elkövet a regény, hogy ellenszenvesnek lássuk, de egyúttal annyira intelligensnek ábrázolja, annyira jó megfigyelőnek, élni szerető tapasztalt vénségnek, hogy négykézláb is járhat, akkor is emberi marad.
A másik természetesen az elbeszélő, Allan Quatermain. Akinek a kalandvágya a nullához konvergál, még pénzért sem akar belemenni a nagy kalandba, csak amikor közlik, hogy a pénzt a megmaradt családja kapja. Aki más kalandregény-hősöknél legalább kétszerte idősebb (a filmfeldolgozásoktól eltérően ötvenöt éves!), tapasztalt, okos, ravasz, a nagy bajból leginkább kimaradni szeret, és a csatatéren mások háta mögé bújik. Aki mindezt pontosan tudja magáról, és elfogadja magát olyannak, amilyen.

Akkor hol van itt az egyéni elfojtás, kérdheti bárki, és joggal.

Például a leírásokban, válaszolom én.

Direkt megnéztem a magyar fordítást: a fő-fő helynevet nem vállalták be. A kincses térkép szerint ahhoz, hogy Salamon király kincséhez eljussanak, át kell kelni egy két hegyből álló jellegzetes formáción, amelynek neve: Sába mellei. Igen, kérem. Egy olyan regényben, amelynek elbeszélője a legelején kijelenti, hogy ebben nem lesznek nők. Majd mivel nem nőről, hanem hegyről van szó, elengedi magát, és olyan alapossággal írja le, hogy néz ki a két hegy, és hogy másszák meg, hogy az bármilyen más kontextusban kicsapná a viktoriánus biztosítékot. Így nem csapja. Pedig még az is ott van, hogy a hegy csúcsa melyik testrésznek felel meg; az a rész természetesen már hótól fehér, és onnan jönnek a hegyoldal apró patakocskái. Freud megpödörné a bajuszát. A magyar fordító meg szenved, és a végén beleírja, hogy „Sába kúpja”. Eszem el ne hagyjon.*****

Szóval jó könyv ez nagyon. Aki a kalandokat szereti, annak van benne anyag bőven, aki a sorok között szeret olvasni, annak még bővebben. Érdemes angolul olvasni, egyrészt azért, mert a magyar fordító nem volt elég bátor, másrészt mert annyira szép. Főleg az a nyelvjárás (illetve a „fordítása”), amelyet a szerző kitalál az elszigetelten élő kukuánáknak. A nagy-nagy csata leírása pedig eredetiben szól igazán nagyot, legalábbis szerintem a magyar változat közel sem sikerült olyan izgalmasra.
De azért érdemes olyan regényeket is beszerezni hozzá, amelyek Afrikában, különösen Afrikának ezen a vidékén íródtak. Nekem nagyon sokat jelentett, hogy előtte olvastam Shaka zulu történetét, lesothói író tollából.

* Több igen népszerű filmfeldolgozás alapja, de azok közül egynek se volt mersze kihagyni a szerelmi szálat. Mondhatnám, hogy akkor már nem volt divat kihagyni.
** Semmi problémám az aszexualitással, eszemben sincs nevetni rajta, akár férfiak, akár nők részéről nyilvánul meg, és tudom, hogy nem kell elfojtással összekapcsolni. Amin nagyon jókat lehet mulatni, azok az aszexuális férfiakról szóló klasszikus angol regények, főleg, ha egzotikus tájakon játszódnak. Ha még viktoriánus koriak is, akkor meg aztán duplán igaz rájuk, amit föntebb írtam, (egyéni és közösségi) elfojtásokkal együtt. Ld. Dr. Jekyll és Mr. Hyde. Egyébként szeretni is lehet ezeket a könyveket, szeretem is, az összes gyarmatosítós felhangjukkal meg feltörő tudattalanjukkal együtt. Ezt csak a félreértések elkerülése végett…
*** Az előbbiben túlteng a méltóság, és annyira tanulékony, hogy a legjobb esetben el tud jutni odáig, hogy majdnem megfeleljen a fehér értékrendnek (a kulcsszó a „majdnem”), sőt akár önfeláldozásra is képes legyen (pl. a fehér gazdájáért). Az utóbbi vagy tolvaj, vagy gyilkos, vagy mind a kettő, de feltétlenül igen ravasz és alattomos – ha még okos is, akkor ő a főellenség. Arról már ne is beszéljünk, hogy mi van, ha nőnemű.
**** SPOILER Hát ezek után, barátom, mosakodhatsz. Prédikálhatsz itt fényről meg sötétségről. Mikor a viktoriánus angol úriembernek csak annyi kell, hogy pár hétig ne tudjon rendesen megnyiratkozni, és ráadjanak egy kukuána páncélt, a kezébe meg csatabárdot, azt' mindjárt kibújik belőle a vikingek utóda. A végén meg honvágya lesz Kukuánaföld után. 
***** SPOILER Ami pedig még ezen is túlmegy: a kukuána királyi tetoválás. Attól végem volt. A királyi család tagjait arról lehet fölismerni, hogy a testükre kígyót tetoválnak. Amíg csak egyetlen ruhadarab is van rajtuk, a kígyó nem látszik. Ebből lehet következtetni, hogy hol a kígyó. És amikor többször is lezajlik az a jelenet, hogy a trónkövetelő megszabadul az egyetlen ruhadarabjától, és mindenki áhítattal bámulja a kígyót – azt hogy a francba állták meg röhögés nélkül a viktoriánus olvasók??? Nekem nem sikerült, bocs…

Ezt 2018. május 6-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Kiadási adatok: Loew, New York, 1950. 296 oldal

Szudán. Kultúrák ütközési pontján (Tayeb Salih: Season of Migration to the North)

salih.jpgTényleg nagyon fontos könyv, az 1001-es lista összeállítóinak ezúttal igazuk volt. Tíz pontot kap tőlem ez a XX. századi szudáni klasszikus, mert tényleg összetetten ábrázol egy összetett helyzetet; mert egyik szereplő sem fekete-fehér; mert az elbeszélő nem rág az olvasó szájába semmit, hanem hagyja gondolkodni; mert pont olyan hosszú, amilyennek lennie kell, egy mondattal se több vagy kevesebb a kelleténél; és mert egyszerűen szép, azaz jó stiliszta a szerző is meg a fordító is. Ja, és ráadásul még ügyesen és intelligensen is reagál a klasszikus brit regényirodalomra.

Ne tessék félreérteni, nem lelkesít fel a szöveg, nem is arra való. Nyomasztásra, arra való. Az a száznegyven oldal, az tömény oldat ám, jó is, hogy nincs belőle több, ekkora dózist mindenki kibír. Olvassa is, aki megteheti, a szudáni irodalom egyébként se árasztja el a piacot. Remélem, lefordítják egyszer magyarra is.

Kultúrák ütközési pontján játszódik a regény. Az elbeszélő és a főszereplő Angliában nevelkedett szudániak, jól fejlett identitásválsággal. A világ, amely hazaküldi őket, finoman szólva eltorzult nézeteket vall a saját (meglevő vagy volt) gyarmatairól: olyasmi fölött akar uralkodni, amit nem is ismer egyáltalán, és azért nem ismeri, mert ha közelíteni próbál hozzá, akkor csak a saját vágyai és félelmei kivetülését látja benne. Az a világ pedig, amely visszafogadja őket, görcsösen kapaszkodik a hagyományaiba – amelyek egyébként a legkevésbé sem egységesek.*

Több különböző időt is egymásba játszat a regény. A névtelen elbeszélő története a hatvanas években zajlik, amikor Szudán már független, de a voltaképpeni főszereplő (Mustafa Sa'eed) meséje és feljegyzései a harmincas évekbe nyúlnak vissza, vagyis bőven a gyarmatosítás idejébe. Hogy kettőjük viszonya milyen, arról oldalakat lehetne teleírni: kicsit mester és tanítvány, kicsit apa és fiú, kicsit Joseph Conrad-osan Kurtz és Marlow, ahogy az (egyébként szigorúan utólag olvasandó) előszó mondja. Az elbeszélő útja is hasonló Marlow-éhoz, csak ellentétes irányú: délről észak felé vezet, majd vissza délre, hogy megkísérelje énjébe olvasztani és valamiféle egységbe fogni azt, amit Európában tanul és amit Afrikában tapasztal. Hogy felnőtté váljon, és önálló döntéseket hozzon. Csak hát az irtózatosan nehéz.

Szóval amolyan „identitáskeresős” regény ez, nemcsak egyes emberek, hanem közösségek számára is, nehéz, bonyolult, igen jól megírt, sokkoló történet. Örülök, hogy danlin molytárs kihívásához Afrikát választottam az idén, főleg így, hogy sok mindent tudok az 1001-es listáról olvasni. Olyan, mint egy nagy puzzle kis darabkáit összerakosgatni.

* SPOILER De rettenetes kudarcot vall velük, és a legszörnyűbb, hogy még ekkor sem tudja levonni a tanulságot, hiszen föl sem ismeri a saját kudarcát. Mert mindenért másvalaki a hibás.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2018. április 30-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Kiadási adatok: New York Review Books, New York, 2009. 140 oldal, Denys Johnson-Davies fordítása

Ausztrália. Mítoszok a teremtés időtlenségéből (Gadi Mirrabooka)

mirrabooka.jpgÉrtékes, hiánypótló munka, feltétlenül meg akartam szerezni, és nagyon örülök, hogy megvan. Az egyik különlegessége, hogy olyan ausztrál bennszülött mítoszokat tartalmaz, amelyek a teremtés időtlenségében játszódnak (ezt a „kort” jelenti a „dreaming” szó az alcímben). A másik, hogy bennszülött mesemondók (egyikük még képzőművész is) mesélték őket, és kifejezett engedélyt adtak a terjesztésükre. Vagyis nem az történt, hogy a fehér gyűjtő odaült valami tábortűzhöz jegyzetelni, hanem maguk a „források” is aktívan részt vettek a kötet megszerkesztésében. Minden történet alcímében ott van, hogy honnan való, melyik tájegységben mesélik, és melyik mesemondótól hallották. A mesemondókat a kötet végén pár rövid életrajzzal be is mutatják. Tiszteletre méltó vállalkozás.

Csillagmítosszal indít, azzal is végez, közben pedig nemcsak a déli égbolttal, hanem az ausztrál növény- és állatvilággal, erkölcsiséggel, hiedelmekkel, társadalmi intézményekkel ismerkedik össze az olvasó. Ezeknek a kedvéért vettem meg a könyvet, ezeket a kisebb-nagyobb felfedezéseket szerettem a legjobban. A kötet elejébe illesztett harmincoldalas tanulmány is sokat segít, kellően informatív – meg nem annyira kellően elfogult, de azért még tolerálható mértékben. Mivel az egyik mesemondó egyben festő is (és még egy pár művészeti ágban érdekelt, de az nem tartozik ide), a kötet közepébe néhány színes reprodukció is bekerült, amelyek a mítoszokat illusztrálják. Szerintem festeni jobban tud, mint mesélni, de, mondjuk, az előadásmódját sajnos nem láthatom/hallhatom.

A csillaglevonásnak szubjektív oka van. Személy szerint jobban örültem volna több csillagmítosznak, de ez legyen az én bajom. Nem is minden szöveg tetszett, kifejezetten buta meséket is találtam benne. Nagyobb baj ennél, hogy a mesemondói hang folyamatos jelenléte egy idő után eléggé zavart. Lebegnek ezek a történetek a szóbeliség és az írásbeliség között, ahogy mítoszokhoz illik, de valahogy túlságosan látszott rajtuk az „újrameséltség”, a mai közönség igényeihez igazítás, miközben más részről hiányzott a leírt szó mögül a hang, az arc, a mozdulat. Mint amikor film helyett forgatókönyvet kap az ember.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok. 

Ezt 2018. április 27-én írtam. 

Pontszám: 10/8

Kiadási adatok: Libraries Unlimited, Eaglewood, 2001. 136 oldal

Alternatív történelmi szuperhőscsapat elfuserált küldetésben (Robert Graves: Az aranygyapjú)

arangy.jpgBecsületszavamra meg fogom nézni az aktuális Bosszúállókat, de ezt a csapatot mostanában úgyse fogja verni senki más. Hatszáz oldal úgy elfogyott öt nap alatt, mint a pinty.* Izgalmas könyv ez, bár, ahogy Zalka Csenge írja, meg kell ám dolgozni érte.

Izgalmas, de egyáltalán nem úgy, ahogy az ember a hasonló „küldetés + csapat” típusú történetek alapján gondolná. Én is egész másra számítottam. Mindenekelőtt azt se tudom megmondani, mi a műfaja ennek az izének. Kalandregénynek túl lélekelemzős és társadalomrajzos, lélekelemzős-társadalomrajzosnak túl kalandos, fantasynek túl realisztikus, realistának túl fantasztikus, történelminek túlságosan visszanyúl a történelem előtti időkbe meg a mitológiába, mitikusnak túlságosan részletezi a kultúrtörténetet… szóval azt hiszem, a „regény”-en kívül még mindig az „izé” a leginkább egzakt műfajmegjelölés.

Számomra rendkívül élvezetesnek bizonyult ez a keverék. Izgalmasnak. Graves fogja a világ első szuperhőscsapatát – naná, hogy a görög mondák világából –, a saját teljes mitológiai és kultúrtörténeti műveltségét – beleértve a saját következtetéseit és elméleteit –, plusz az emberismeretét, és olyan sztorit kanyarít belőle, amely egyszerre ősi és modern, no meg kiszámíthatatlan. A végét persze tudtam, hiszen ismertem több változatban is az Argó hajó útjának történetét gyerekkorom óta. De az tuti, hogy soha nem tudtam kiszámítani, kivel mi fog történni a következő oldalon. Max. a fontosabb szereplőkről sejtettem, hogy nem mostanában fognak meghalni, de egyébként tényleg oly ügyesen bonyolítja Graves a szálakat, és forgatja fel az egész mondavilágot meg mitológiát, hogy semmi másról fogalmam se lehetett. Ezt pedig nagyon élveztem.

A csapat ábrázolása profi. Minden tagja a maga módján különleges, mindegyikre egyenként szükség van (vagy lenne, ha éppen hiányzik), mindegyik ért valamihez, ami előbb-utóbb fontossá válik. Van köztük ökölvívó, íjász, gyógyító, mágus-hasbeszélő, jó futó, izomember és mézszakértő. Van, aki érti az állatok nyelvét, van, aki mindenkinél távolabbra lát, és még a szellemeket is észreveszi, a kedvencem pedig az, aki annyit tud – de azt nagyon! –, hogy bármilyen helyzetből kidumálja magát meg a társait. (Az ő szuperképességét irigyeltem a legjobban.) És persze ott van a kapitány, aki összefogja őket egyetlen egységes harmóniába… ja, nem.

A kapitány fantasztikus képessége kimerül abban, hogy fantasztikusan inkompetens. Sok mindenhez lehet neki tehetsége, de a vezetéshez, ahhoz pont nincs. Igaz, hogy ez a csapat nála sokkal jobb kapitánynak is feladná a leckét. Mert a csapattagok a szellemeket látják ugyan, az állatok beszédét is értik, és fél kilométerről szél ellenében eltalálják a muslinca bal szemét, de hogy egymással normálisan kijöjjenek, na, az mindenkinek a képességeit meghaladja. Mind egyénítettek, egyikük sem fekete-fehér, mindegyikük csodálatos, és mindegyiknek megvannak a maga apró (vagy nem is olyan apró) mocsokságai, amelyek miatt rendszeresen egymásnak esnek, bosszúból, irigységből vagy csak úgy heccből, klikkesednek, széthúznak, élvezettel gyűlölködnek. A főnök még rátesz egy lapáttal azzal, hogy egy önálló döntést nem képes hozni, a felelősségvállalással pedig kb. köszönő viszonyban van. Komolyan mondom, az a regény legfantasztikusabb eleme, hogy ezek tényleg odaérnek Kolkhiszba. A többi már hab a tortán.

A háttérben meg ott van egy mitikus időtlenségből éppen hogy felmerült világ, a Földközi-tenger és a Fekete-tenger partvidékének számtalan különböző kultúrája. Legalább harminc különféle nép bukkan fel a regény lapjain, és esküszöm, nincs két egyforma. Biztos vagyok benne, hogy a kultúrtörténeti információk hitelesek (legalábbis nagyon meglepődnék, ha valaki bebizonyítaná nekem, hogy a nyúlszapukát soha nem használták sebgyógyításra, vagy a paloták kapuzatának díszítésére nem onnan importálták a márványt). De nem ez érdekelt igazán – és látni valóan Gravest sem –, hanem ezeknek a félig történelmi, félig mondabeli kultúráknak a gondolati háttere. Vagyis hogy hogyan gondolkodhattak azok az emberek, akik ilyen civilizációkat hoztak létre. Ezeket a rendkívül részletes** gondolati háttereket saját kutatásai, következtetései és fantáziája alapján Graves találta ki… Hát ember legyen, aki el tudja különíteni a kutatási eredményt a fantáziától.

Én, lehet, nem vagyok ember – hanem helikopter –, mivel meg se próbáltam különbséget tenni. Én csak nagyon élveztem ezt a fura világfelforgatást. Olyan volt, mint a Baudolino, mese-mese-mátka, „messziről jött ember azt mond, amit akar”, franc tudja, mennyi történhetett meg ebből, az egész együtt mégis annyira emberi, hogy ha nem történt meg, hát nagy ziccert hagytunk ki. Itt még az istenek is emberiek, még sokkal jobban, mint a közismert görög mitológiai történetekben. Miközben mindenki abszolút komolyan gondolja, hogy a mindennapokban megnyilvánuló természetfölötti hatalmuk van. Ettől persze senkinek se jobb. A világ minden, csak nem harmonikus. Viszont otthonos. 

Hát szóval végül is az van, hogy én ezt most kedvencelem. Köszönöm az ajánlást Zalka Csengének, a könyv tulajdonjogát pedig egy bizonyos ismeretlennek, akinek jóvoltából hetekre ott maradt az ablakpárkányon, hogy a végén már röstelltem volna nem eltenni.

* Ha valaki kíváncsi lenne rá, hogyan fogy el a pinty, akkor azt tájékoztatom, hogy úgy, mint ez a hatszáz oldal. Pont úgy.
** Amikor azt mondom, „rendkívül”, azt értsétek is úgy. Az argonauták utazása el se kezdődik, mielőtt legalább három ilyen világhátteret fel nem épített az elbeszélő. Nekem ezek a világépítések rettentően tetszettek, önálló kis történetekként olvastam őket, annál is inkább, mert regényíróként én is nagyon szeretem ezt csinálni: nemcsak a világot felépíteni, hanem azt is kitalálni, milyen gondolati alapból indulnak ki, akik pont azt a világot lakják. De tudom, vannak olvasók, akiket az ilyesmi – legalábbis a Graves-féle mértékben mérve – idegesít. Azért én közel se vagyok ennyire művelt, úgyhogy csak kicsiben csinálom.

Ezt 2018. április 26-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Kiadási adatok: Európa, Bp., 1976. 640 oldal, Róna Ilona és Székely Magda fordítása

Tündéri ötletbörze (Arkagyij Sztrugackij – Borisz Sztrugackij: A hétfő szombaton kezdődik)

szombaton.jpgAvagy aki Gogolt meg Bulgakovot szereti, rossz ember nem lehet. :)

Ez, kérem, nem regény. Ez tündéri ötletbörze, elképesztő fantáziával és humorral összerakva. Annyira elképesztő, hogy fel se tűnik, hogy cselekménye nincs is. Megfelelő hangulatban könnyesre röhögöm rajta magam, de nem megfelelő hangulatban is kicsal belőlem egy-egy mosolyt.

Műfaji vagy stíluskategóriába nem merném sorolni: van benne egy kis tudományos fantasztikum, van benne egy kis fantasy-vonal, van benne egy kis mágikus realizmus is, no meg van benne jó sok szatirikus elem – és mindaddig nem fog kimenni a divatból, amíg hivatali rendszerek lesznek a világon. A Szovjetunió összeomolhatott, de amit ez a regény kicsúfol, hát az sose fog. 

Orosz népmesék és középkori mítoszok hősei matematikai és fizikai tételek bizonyításával foglalkoznak, miközben a tudományok határai jelentősen kitágulnak: egyesek megtanulnak tárgyakat materializálni a levegőből, mások repülni… de sohasem hagyjuk el a földet. Az a bizonyos hétköznapi világ a legmágikusabb, legszürreálisabb pillanatokban is ott van: az összes szereplő emberi, még az állatok is, és minden cselekedetük, hogy finoman fejezzem ki magam, evilági mintázatokon alapszik.

Kevésbé finoman szólva: ezek az evilági mintázatok kivétel nélkül ritka nagy marhaságok, úgyhogy az olvasó szétröhögheti magát rajtuk. Meg saját magán. 

Utóirat: A fordítás hol tetszik, hol nem. Mindenképpen ráfért volna az újrakiadás előtt némi átvizsgálás. Ugyanis a fordító, bár kitűnő munkát végzett, és igyekezett mindenre figyelni, azt nem vette észre, hogy a regényben szereplő tulajdonnevek és varázsmondások közül párat már korábban lefordítottak magyarra. Segítette volna a felismerhetőséget, ha átveszi a korábbi fordításokat. Hogy mást ne mondjak, az ismerős mesében „csuka parancsára – szívem óhajára” a varázsige, nem pedig „a csuka parancsára – az én kívánságomra”. A Kopasz-hegyet meg Kopár-hegynek kellett volna hívni.

Ezt 2018. április 8-án írtam. 

Pontszám: 10/9

Kiadási adatok: Metropolis Media, Bp., 2014. 248 oldal, Gellért György fordítása

Mese a kistestvérnek (Avilai Szent Teréz: A tökéletesség útja)

tokeletesseg.jpgSzép könyv, de nehéz írni róla.

Azt adja, amit megígér: megtanít jól, sőt tökéletesen imádkozni. De ennél többet is ad: komolyan vett, elmélyült lelki élet felé vezet. Nem is csak egyféleképpen. Nem állítja, hogy a felsoroltak közül egyik út feltétlenül előnyösebb volna a másiknál.

Kézikönyvnek is nyugodtan használható, mert konkrét tanácsokat ad, és arra is rendszeresen figyelmeztet, hol lehet elhibázni a dolgot. Más kérdés, hogy az olvasó képes-e tényleg megvalósítani a tanultakat. De még ha nem is jön össze ilyen tökéletesen, ahogy a mellékelt ábra mutatja, azért mindenhogy megéri a ráfordított időt. Apácáknak szánták a könyvet, azaz hangsúlyozottan nem világiaknak, de azért utóbbiaknak is tanulságos például az, amit akár az egyedüllét helyes kihasználásáról, akár a közösségi élet buktatóiról ír. No meg közöttük is van pár olyan, aki szájjal imádkozik, de nem gondolja komolyan. 

Aki belekezd, számítson arra, hogy az önbecsülését úgy tíz méterrel a béka hátsója alatt fogja fellelni. Amikor egy olyan nagyszerű ember, mint Szent Teréz, ilyen őszintén és ilyen következetesen alázatos,* akkor elég nehéz bárki másnak valamire tartani magát. De nagyon sok benne a szeretet is: úgy kezeli az olvasót, mintha egyenrangú lenne vele. Vagy mintha kisebb testvére volna.

A fordítás tetszik nekem, bár határozottan nem könnyíti meg az olvasó dolgát. Ugyanis igen pontos, Szent Teréz stílusa viszont igen kusza. Úgy ír, mintha beszélne. Néha nem fejezi be a mondatokat, máskor a szövegkörnyezetből kell kitalálni, melyik névmás mire vonatkozik, miközben mindent hatszor túlmagyaráz. A jegyzetek szerencsére sokat segítenek, úgyhogy pont így jó ez a szöveg, ilyen társalgási, „előtted ülök és beszélgetek veled”-hangnemben. Azt pedig külön értékelem, hogy a fordítók nemcsak egy kéziratból dolgoztak, hanem több forrást is figyelembe vettek, és az se érdekelte őket, hogy mit húzott ki belőle a hajdani cenzor. Minden belekerült a magyar kiadásba.

Nemcsak szent volt ez a nő, hanem kedves és okos is, no meg humora is volt, és tudta is, mikor lehet alkalmazni. Biztos fogok még olvasni tőle.

* A cím határozottan NEM arra vonatkozik, hogy a szerzője tökéletes. Ilyet nemhogy nem állít, de egyenesen szembemegy vele.

Ezt 2018. április 5-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Kiadási adatok: Jel / Sarutlan Kármelita Nővérek, Bp., 2014. 270 oldal, Sajó Tamás és Templom Kata fordítása

Felnőtté válni Rhodesiában (Tsitsi Dangarembga: Nervous Conditions)

dangarembga.jpgTessék csak afrikai irodalmakat olvasni, érdemes. Főleg így, az 1001 könyv listájáról válogatva. Nem mondom, hogy az összes, ami rákerül, az tényleg a regényműfaj csúcsa,* de mind fontos könyv, mind olyan világot, olyan kultúrát láttat belülről, amelyet másképp soha nem ismerhetnénk meg, és mindet okosan, kritikus szemmel írták. Legalábbis amit eddig találtam.

Dangarembga regénye szokásos fejlődésregény, egy mélyszegénységből induló zimbabwei kislány, Tambudzai útja, addig a pontig ábrázolva, ahol már érett személyiségként látja a körülötte levő világot és embereket, rájön, hogy mit akar az élettől, és mire nem hajlandó még az érvényesülésért sem. Vagyis megtalálja a helyét. A háttérben ott a hatvanas-hetvenes évek Rhodesiája, a gyarmati lét minden előnyével (mert olyan is van neki) meg még több nyűgjével. Főszerepben a családtagok, érthető mód (mivel kislányról van szó) különösen a nők. Egyesek élete révbe ér, másoké kisiklik, ahogy fejlődésregényben szokás. Közben akár irodalmi szociográfiának is nézhetném a regényt, mert a társadalom ábrázolásában ennek a műfajnak a jegyeit követi (még akkor is, ha a szerzőnek fogalma se lehetett, mi az): Tambudzai keveset beszél, de mindent megfigyel, mindent rendszerez, mindent beilleszt a nagyobb összefüggések közé. Túl okosan is, ami azt illeti – kilencévesen azért akármennyi keserű tapasztalata van az embernek, ennyi mindent szerintem nem láthat át, de ez legyen a legnagyobb baj.

Nekem már megint (ilyenkor mindig) a Puszták népe jut eszembe. Illyésnek igaza volt, amikor azt írta, hogy azok a közösségek, amelyekről beszél, gyarmati helyzetben élnek. Most látom belülről a gyarmatot – hát tényleg. Tárgyilagos a szöveg, nem arról van szó, hogy minden fehér gazember, sőt. A regénybeli fekete gyerekeknek (a fiúknak se, hát még a lányoknak) a missziósok nélkül az égvilágon semmi esélyük nem lenne meghaladni azt a társadalmi helyzetet, amelyben a családjuk él. De a fejlődésregényeik végén nem a saját kultúrájukba tagozódnak be, hanem egy idegen kultúrába, amely őket tudatosan és öntudatlanul alázza, bántja, másod- vagy harmadrendűként kezeli. Elveszi tőlük a családjuk (jól-rosszul működő, de mégiscsak saját családjuk) kínálta kapaszkodókat, és nem vagy alig ad helyettük másokat. Felnőtt számára is teljesíthetetlen kihívások elé állítja őket, a serdülők pedig beleroppannak vagy elveszítik önmagukat.

A pontlevonás annak szól, hogy ezzel a sok drámai helyzettel, konfliktussal, ígéretesebbnél ígéretesebb szereplőkkel az író nem mindig tud mit kezdeni. Túl sok az elmélkedés, túl kevés a feszültség, szétfolyik a szöveg, ahelyett, hogy összeállna. Fontos könyv, érdemes olvasni, de megírni jobban is lehetett volna.

* Bár olyat is találtam már az idén kettőt is, egy egyiptomit meg egy lesothóit.

Ezt 2018. március 31-én írtam. 

Pontszám: 10/8

Kiadási adatok: Seal, New York, 1989. 206 oldal

Hugrabugos trójai folyó

hugrabug_cimer.jpg

Két év késéssel ugyan, de az én életembe is belépett a világ legnagyobb hugrabugosa, Newt Scamander, azaz Göthe Salmander.* Akinek a magyar vezetéknevét ezúttal elszúrta a fordító, de szegény ebben véletlenül se hibás. Honnan a francból tudhatta volna tizenhét évvel ezelőtt, hogy a szereplőnek semmi köze a tűzhöz. (Erről lentebb.) A Szkamandrosz folyóhoz, na, ahhoz van. Itt lelitek a róla szóló Wiki-szócikket, angol nyelven.

Az Íliászban (amelyről itt írtam) ez Trója egyik folyójának ember-neve. Mármint hogy az emberek Szkamandrosznak nevezik, az istenek Xanthosznak. (Nem összetévesztendő Akhilleusz hasonló nevű lovával.) Ahogy vízhez illik, igen türelmes fajta, de inkább ne haragítsd meg mértéken felül, mert ha egyszer felforr, neked annyi. A görögök a torkolatánál táboroznak le, a Szkamandrosz síkján vívják a háborút, és a folyó, bár a trójaiak pártján áll, jó sokáig tűri, ami ott megy. Aztán úgy a vége felé, mikor Akhilleusz már annyira őrjöng, hogy egymaga több száz holttesttel rakja tele a folyó medrét, és szóval is megsérti a folyóistenséget, akkor a Szkamandrosz jól felhúzza magát, kicsap a medréből, és majdnem kinyírja a legnagyobb görög hőst. Tényleg nem sokon múlik. És nem, nem azért nem nyírja ki, mert Akhilleusz erősebb, sőt. Emlékeim szerint ez az egyetlen rész az Íliászban, ahol Akhilleusz szinte összecsinálja magát, annyira megijed. A második kedvenc részem az eposzból.** 

Tegnap megnéztem a Legendás állatok és megfigyelésük című filmet, és minden hibájával együtt nagyon tetszett nekem. Lehet, hogy ügyetlen a technikája, lehet, hogy látszanak az elvarrások, lehet, hogy soványka a cselekmény, nem érdekel. Öreg vagyok már ahhoz, hogy a sok izgalmat keressem egy filmben (vagy könyvben), azt a képzelőerőt viszont értékeltem, amely a jószágok megalkotásában érvényesült, 2001-ben is, most is. Meg a potteres poénokat. Are you a seeker? A seeker after truth? – I'm more of a chaser, really. (Magyarul nagyon nehezen visszaadható szójáték, amely a kviddics nevű sport ismeretére épít.) Meg a jól kidolgozott szerepeket is értékeltem volna, kár, hogy csak egy-kettő akadt belőlük.*** Szerencsére abból az egyik pont a főszereplő.

redmayne.png

A képet itt találtam. 

Szóval vissza Newt Scamanderhez (bocs, nem tudok a magyar nevén gondolni rá). Mivel nagyon kevés filmet nézek, el kellett telnie egy kis időnek, míg feldolgoztam, hogy ez az enyhén hajlott hátú, alázatos-réveteg tekintetű, finom humorú alak nem Marius A nyomorultakból, és pisztoly helyett varázspálcája van. Valamint olyan kék kabátja, hogy két óra hosszat hollóhátasnak néztem, és mint szintén hollóhátasnak, dagadt a májam, csak utólag vettem észre, hogy a plakátokon ott a nyakában a Hugrabug fekete-sárga sálja. Tényleg igaza van ennek a blognak: Scamander hugrabugos. És tényleg ideje volt már hugrabugost állítani oda főhősnek.

Hős, aki nem hős. A tudomány érdekli, és az általa gondozott állatokkal sokszorta jobban kijön, mint az emberekkel, akik között kétbalkezesen, idegesítően viselkedik. Az a néhány ember viszont, akivel véletlenül szorosabb kapcsolatba kerül, lassanként értékelni kezdi a barátságát. Békés fajta, semmi kalandba nem menne bele, csak akkor kel ki magából, amikor az állatai veszélybe kerülnek.

Ennek felel meg a neve.

A „Newt” tényleg azt jelenti, hogy „gőte”, és igen, a gőték meg a szalamandrák majdnem olyan viszonyban vannak, mint a sisakvirág és a farkasölőfű. A gőte vízi, a szalamandra szárazföldi állat, egyébként ugyanabba a rendbe tartoznak. Úgyhogy igen, a maga idejében jó ötlet volt két olyan szót alkalmazni magyar névnek, amelyek erre a jószágra utalnak kétféleképpen. Ráadásul a „Göthe” keresztnév még szójáték is, hiszen egy hajdani híres író-tudós nevére asszociál. Ahogyan a „Newt” is, mivel a „Newton” rövidítése. Természettudósnak való név. Lefordítani képtelenség; Tóth Tamás Boldizsár „Göthé”-je a lehető legjobb, amit ebből magyarul ki lehetett hozni. Főleg, mert Goethe is írt tudományos műveket.

troy_scamander.jpg

Így néz ki a folyó ma. Kép innen.

Most viszont kiderült, hogy a magyar Salmander vezetéknév mellément. A biológia szalamandrája ugyan lehet a gőte rokona, de a mesék szalamandrája nem. A szalamandrát a tűz elemmel szokás összekapcsolni, a film Scamanderje pedig éppenséggel „vizes” figura: visszafogott, csöndes, szelíd, végtelenül türelmes és gondoskodó, teli szeretettel (csak nem mindig az emberek iránt), és hihetetlenül nem érdekli, milyen viselkedést várnak tőle mások (próbálj csak meg a kezedbe szorítani egy „maréknyi” vizet). Ilyen szempontból még a kék kabátja is illik hozzá, hiszen a víz színe a kék, bár a Hollóháté is**** – egyébként a hugrabugos szellemi háttér nem zárja ki a többi ház erényeinek meglétét sem. Akkor bújik elő a bőröndjéből a maga saját külön világából, amikor nagyon, de nagyon muszáj. Akkor sem zúdul rá a környezetére teljes erővel – azért annyira nem Szkamandrosz. (Igaz, ki tudja, mi lesz a folytatásokban.) De azért tudja, hogy kell aktivizálnia magát, legalább egy kis időre, és nagyon is van benne erő. 

Azt hiszem, azt mondanom se kell, hogy Eddie Redmayne kiváló Newt Scamander. 

Egyébként a Hugrabugot nem a víz elemmel szokták összekapcsolni. A Hollóhátat sem, a kékjével vagy anélkül. Rowling csak nagyon-nagyon lazán kötötte a házakat elemekhez, de ha muszáj „elemkedni”, akkor a Hugrabug a föld, és a Mardekár lenne a víz. (Bár ezt, bevallom, nem tudom egészen komolyan venni.) Értelemszerűen egész más tulajdonságai jönnek elő a víznek ilyenkor. De hála Istennek nem tud egyetlen szereplő minden mítoszi-mesei vonást magában hordozni, mivel ha tudna, csak nagyon kevés szereplővel dolgozhatna a világirodalom, és rövid idő alatt halálra unnánk az egészet.

elementalis.jpg

Külön tetszik, hogy a filmben Scamander egyszer Paracelsust is emlegeti, akinek Elementális lények című munkája (itt írtam róla) tudományos igénnyel mesél a bizonyos bestiákról – és elemek szerint csoportosítja is őket. Hiszen Paracelsus (késő reneszánsz, kora barokk) nagyon komolyan vette, hogy ilyen lények léteznek. Rowling műveltsége még mindig megbízható. Nekem meg Jungot kéne olvasnom, de piszkosul…

* Címer innen.
** Az első természetesen az androidos
*** Komolyan, de komolyan kérdem: Colin Farrell nem tud vagy nem akar másmilyen arccal játszani?! Ha nem akar, miért nem beszélik rá, ha nem tud, minek alkalmazzák?! Végig ugyanaz az aggodalmas-könyörgő tekintet. Amelyikkel a Nagy Sándort is eljátszotta, három órán keresztül. Ott még jobban idegesített, itt legalább kevesebbet láttam.
**** …valamint életemben először komoly rajongó-szindrómám lett. Nem kell harmincezer forintos varázspálca, nem kell aranycikesz, sose akartam semmilyen potteres holmit a molyos Hollóhát-kitüntetésemen kívül, az meg virtuális. De olyan kabátot nagyon akarok! Pont olyanban akarok mászkálni ősztől tavaszig! Majd ha nyerek a lottón, mert hogy mennyibe kerül egy olyan, hát meg se merem nézni.

Ezt 2018. május 13-án írtam. 

A személytelen hatalmak játéka és a kisember halála (Szvetlana Alekszijevics: Fiúk cinkkoporsóban)

cinkk.jpgEzért az egy könyvéért is megérdemelte volna Alekszijevics a Nobelt.
Jófajta dokumentumregény egy mocskos háborúról. Nemcsak a dokumentarista jellegnek, de a regényírás követelményeinek is megfelel, annak ellenére – vagy inkább fura módon pont azért, mert olyan keveset ír bele a szerző.
Nem hiszem, hogy létezik több ilyen író: aki azért kap Nobelt, mert nem szólal meg. Csak hagyja, hogy a többiek beszéljenek, aztán szerkeszt. De azt olyan piszok ügyesen csinálja, hogy még az se vonhatja ki magát a hatása alól, aki utálja. Az főleg nem vonhatja. Amint a könyv végén mellékelt ábra mutatja.

Mivel nemrég olvastam Steven Pressfield könyvét Nagy Sándor afganisztáni hadjáratáról, nem is tudtam volna nem összehasonlítani az ókori és a XX. századi helyzetet és annak feldolgozását. (Nem is akartam. Direkt azért olvastam a két könyvet ilyen közel egymáshoz.)

A Nagy Sándor-regény kitűnő, izgalmas munka, precízen megrajzolt történelmi háttérrel, és éppen eléggé megrázó ahhoz, hogy az embernek mindenfajta háborútól elmenjen a kedve. Amikor közelről mutatja az afgánokat, akkor látszik, hogy a kultúrájuk cseppet sem rokonszenves ugyan (egynémely vonásaira leginkább az „embertelen” jelzőt használnám), de ettől még bátrak és szabadságszeretők, vezérük pedig méltó ellenfele Alexandrosznak. A görögök/makedónok jóval szimpatikusabbak – de ők az agresszorok, akik csak úgy betörnek egy idegen országba, amelynek lakói soha nem bántották őket, és személyes sértésnek veszik, ha vissza mernek ütni nekik. A háborúnak mindkét fél csak vesztese lehet.

Mint Alekszijevicsnél. Csak itt minden rokonszenvnek annyi. Kétezer-kétszáz év múlva újabb agresszorok érkeznek, újabb őrült hódítói tervekkel, elhibázott politikai döntéseknek köszönhetően. Illetve dehogy érkeznek; ők maradnak otthon a négy fal biztonságában: maguk helyett küldik azokat, akik nem tudnak elszaladni a következmények elől. Mert arra nevelték őket, hogy engedelmeskedjenek, hogy parancsot teljesítsenek, meg különben is minden katona hős – mert nem tud helyettük senki váltságot fizetni – vagy éppen azért, mert a lehető legaljasabb módon csapdába csalták őket. Hősiesség elvétve, ha akad, itt személytelen hatalmak játéka folyik, amelyek semmiért nem vállalják a felelősséget.

Ellenfelet, azt nem látni, nemhogy tisztelni lehetne. Ez teljesen érthető, elvégre a XX. század végén járunk, harminc évvel az első olyan háborús regény megjelenése után, amelyben egy fia ellenség nem sok, annyi se bukkan fel. Távolból lövik egymást, baráttól és ellenféltől egyaránt elidegenedve. Az afgánok vezetőiről itt semmit nem tudni, csak a kisember bukkan fel olykor-olykor, és a szó szoros értelmében vagy öl, vagy őt ölik. Az előbbire a legképtelenebb személyek képesek, a legképtelenebb tárgyakkal, ezért az utóbbira a legképtelenebb lehetőségeket is megragadják, és ritka a megbánás. Azért halványan földereng az idegen kultúra – annyira idegen, hogy a katonák számára teljesen értelmezhetetlen is, én is csak azért vélem (kicsit jobban) érteni, mert nagyon hasonlókat olvastam a Nagy Sándor-regényben. (Úristen, ennyire keveset változott volna ott a világ két évezred alatt?!)

Volt valami halovány ellenérzésem a Nagy Sándor-regény olvasása közben. Egyrészt azért, mert a szereplők határozottan amerikai módra gondolkodnak – végül is mai közönségnek íródott a regény, szóval megértem én… Másrészt azért, mert rendkívül erős a regényben a bajtársiasság, sőt barátság szerepe. Az újoncokat nem bántják, maximum nevelő célzattal, azért, mert – a végén ki is mondják – féltik őket az idősebbek.
Szép, szép – gondoltam –, de azért itt az író megengedett magának némi idealizálást.

Alekszijevicset olvasva már nem vagyok ebben olyan biztos.
Itt aztán semmi idealizálás nincs. Az újoncoknak jobban kell félniük az „öregek” piszkosságaitól, mint az afgánoktól. Nemcsak dolgoztatják, hanem minden módon kihasználják őket, sokszor embertelen kegyetlenséggel bánnak velük. Nincs összetartás – korrupció van. Meg húsz éve lejárt szavatosságú vacsora. Afganisztánba különben is azért megy az ember, hogy bundát és japán magnót szerezzen. :P
De az is igaz, hogy „fejétől bűzlik a hal”. Alexandroszról el lehet mondani, hogy megalomániás őrült, de azt aztán nem, hogy személytelen hatalom volna. Igazi karizmatikus vezető, aki mindenütt a hadsereg élén halad, ütközet közben a leginkább. (És marha nagy szerencséje van, hogy sose nyírják ki. Szerintem nincs több történelmi alak, akit így kegyelt volna a szerencse.) Rengeteg katonájának tudja a nevét (!), személyes példát mutat nekik kitartásból, és minden eszközt megragad, hogy az összetartozás érzését erősítse.
Vagyis pont az ellenkezőjét csinálja annak, amit a szovjet hadügy a nyolcvanas években. :/
Szóval tulajdonképpen hihető is lehet, hogy ilyen hadsereget sikerül összehoznia.
Mint ahogy az is hihető, hogy egy kilenctizedrészt szétrohadt hatalmi rendszer éppen ilyen hadsereget termeljen ki magából.

Összegezve: ez még csak a második könyvem Alekszijevicstől, de fogok még olvasni tőle, az tuti. Bár ami az írói kvalitásait illeti, kizártnak tartom, hogy más könyveiben ennél jobban bontakozhatott volna ki. A témái jelentősek maradhattak továbbra is, abban nem volt hiba, de többet nem lehetett akkora „mázlija”, hogy a könyve miatt pert indítsanak, hogy aztán a per anyagát és az ahhoz kapcsolódó iratokat (magán- és nyílt levelek, újságcikkek) is beilleszthesse a kötet végébe.
Emberként repeső szívvel mondott volna le erről az egész méltatlan meghurcolásról, de íróként a maximumot hozza ki belőle: szó szerint beleveszi a könyvbe annak a hatását, befogadását is. Semmi nem mutathatná jobban a könyv jelentőségét annál, amekkora indulatok itt összecsapnak a szerző mellett és ellen – és napnál világosabb, hogy ez még csak nem is a „jók” és a „gonoszok” csatája. Még akkor sem, ha az Alekszijevicset védő levelekből kettőt maga Vaszil Bikov írt alá. :) Sőt, így látszanak igazán az ellentmondások.

Ezt a könyvet nem lehetett másképp megírni, csak úgy, hogy a szerző hallgasson. És szerkesszen. Megjelenítsen, felrázzon, és mindenekelőtt folyton-folyvást ellenpontozzon.

Ezt 2018. március 23-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Kiadási adatok: Európa, Bp., 1999. 348 oldal, Enyedi György fordítása

süti beállítások módosítása