Szép volt, jó volt, elég volt. :)

A kötet elvileg a Sziriat oszlopai és a Varázstudomány között foglal helyet időben, gyakorlatilag a Sziriat oszlopait Várkonyi évtizedekkel később még átírta egyszer, vagyis Az elveszett Paradicsom tulajdonképpen mindkettőt megelőzi. Ez pedig látszik is rajta. Hasonlóan emberfeletti mennyiségű ismeretanyagot gyűjtött össze hozzá a szerző, mint a másik kettőhöz, csak a feldolgozás módja kevésbé meggyőző. Sem azt nem bántam meg, hogy megvettem, sem azt, hogy rászántam több mint egy hónapot az elolvasására (napi egy fejezet pont elég), de azért ha nincs rajta a Várkonyi neve, helyenként hangosan kiröhögtem volna. Helyenként így is.

A Sziriat oszlopain az látszik, hogy volt, aki elolvasta már Várkonyi életében; volt, aki vitatkozott vele; volt, aki kilátásba helyezte a megjelenést. (Más kérdés, hogy mi lett belőle.) Így sokkal összefogottabb, mindvégig fenntartja az érdeklődést, és nem ötven oldal múlva árulja el, hogy miért volt fontos az előző ötven oldal. A Varázstudományon (két kötet!) egyrészt a megnövekedett ismeretanyag látszik, másrészt a tapasztalatok nyomán még jobban megnövekedett türelem. Nemcsak azt veszi komolyan, ami az ő gondolkodásmódjának megfelel, vagy legalábbis nem mindig csak azt.

Az elveszett Paradicsom viszont agyonnyomja az olvasót a tömérdek információjával meg a megfellebbezhetetlen szigorúságú értékítéleteivel, nagyon feltűnően (értsd: úgy, hogy még én is észreveszem) csak az előfeltevéseinek megfelelő ismeretanyagot válogatja ki, viszont nem veszi észre, hogy saját magának is ellent tud mondani. Ettől még természetesen nagyon hasznos, sok alkalmazhatót nyújt, még többre pedig felhívja a figyelmet. De a Sziriat oszlopainak a nyomába nem ér, a Varázstudománynak pedig éppen csak hogy.

Hogy mondjak konkrétumokat is: A kötet (meg általában a Várkonyi-életmű) alapfeltevése, hogy a különböző kultúrák meséi, mondái, mítoszai közös gyökerekre mennek vissza. Nemcsak történelmi gyökerekről beszél, nemcsak arról van itt szó, hogy a kultúrák múltja közös (arról is persze). Hanem elsősorban arról, hogy mindegyikben (illetve amelyikkel Várkonyi szerint érdemes foglalkozni) felfedezhető egyetlen középpont, amelyhez az adott kultúrán belül mindent viszonyítani kell, ez a középpont pedig lényegében minden kultúrában azonos, csak mindegyik másképpen nevezi meg. Nem feltétlenül megismerhető, de egészen biztosan létezik, irányít és meghatároz. Ha akar, ha nem. A hozzá való közelítés, illetve a neki megfelelő élet- és gondolkodásmód útjai-módjai is hasonlóak, ha nem éppen azonosak, legfeljebb az egyik kultúra felsőbbrendű (!) a másiknál, mert jobban megérti, mire van szükség, jobban megközelíti a bizonyos középpontot. De amit meg kell érteni, amihez közelíteni kell (ha az ember/kultúra jót akar magának), az nem az adott kultúrától, nem megegyezéstől és nem emberi döntéstől függ, hanem öröktől fogva létezik.

No már most abban a pillanatban, ahogy én észreveszem, hogy egy kultúrtörténeti-művelődéstörténeti munka ezt a gondolatmenetet követi, csöndesen gyanakodni kezdek. Ahhoz ugyanis, hogy valaki ilyen szép egységbe foghassa a világ összes kultúráját a Tűzföldtől kezdve Egyiptomon át Kamcsatkáig, tapasztalataim szerint igen sok mindent ki kell „felejteni” azoknak a kultúráknak a leírásából. Sajna (vagy nem sajna) csak idő kérdése, mikor kapom rajta az illetőt, hogy valami olyat felejt el megemlíteni, amiről nekem is tudomásom van, a szerzőnek pedig nincs mentsége, amiért nem említi meg.* Ráadásul evidenciának tekint olyan állításokat, amelyeket egyértelműen bizonyítani kéne, mielőtt hivatkozik rájuk. (Megj.: a legtöbbjüket kéne, de nem lehet.)

Egyébként Hamvas Béláéhoz nagyon-nagyon hasonló ismeretanyaggal (és gondolati kiindulóponttal) dolgozik,** csak nem filozófiát akar írni, hanem tudományos művet. Ezért Hamvassal ellentétben nem tömörít, hanem magyaráz (helyenként kétoldalanként túlmagyaráz), és csapnivaló stiliszta, szárazabb, mint a Góbi-sivatag. Hamvassal ellentétben ragaszkodik a saját maga által kialakított szakkifejezés-rendszerhez, nem változtat útközben a szavak jelentésén, ügyel arra, hogy ne lehessen félreérteni. Nem hagyja folyni a szöveget úgy, ahogy az Úristen folyni engedi, hanem jól láthatóan előre tervez (mondjuk, aztán szétfeszíti a saját magának kijelölt kereteket). Szóval bármilyen hihetetlen: Várkonyi a maga módján vigyáz arra, hogy könnyen olvasható legyen. Aki nem hiszi, rágja végig magát ezen.

Beavatni viszont úgy avat be, mint Hamvas. Könnyen lehet, hogy nem direkt, de ugyanúgy. Természettudományos megállapításokkal és összefüggésekkel indít, és vigyáz, hogy visszakereshető adatokat írjon össze – ez a küszöb. Ha kibírod azt a csekélyke százötven oldalt, akkor jöhet a mítosz-összehasonlítás, a művelődéstörténet. Ha eljutottál a könyv feléig, na, akkor kezd el következtetéseket levonni, a végén pedig ott a misztériumokról szóló fejezet, amelyeket eszébe se jut megmagyarázni. Ha figyelt a tanítvány, akkor ezen a ponton már magától is érti.

Ha nem ért egyet, akkor meg így járt. :) Azért mindenkit megnyugtatok: nem fognak villámok csapkodni a kötetből, sőt visítani se fog. :)

Utóirat: Eredetileg az egész tetralógiát végig akartam olvasni, Az ötödik emberrel együtt, de most cseppet besokalltam, azt későbbre hagyom.

* Az a szép, hogy pl. a hold- és napmítoszokról szóló elméletét ő maga cáfolja százötven oldal múlva, ahol is lazán megemlít egy, az eddigiektől gyökeresen eltérő mítoszt, és egy árva kukkal se reflektál rá, hogy jé, de fura, a többi nem ilyen…
** Érdemes körülnézni a Hamvas Béla által ajánlott „száz könyv” között, és beleválasztani a hosszabb, nehezebb művekbe is. Önmagukért is, de a Várkonyi-szövegértés kedvéért is. Legalább ötoldalanként visszaköszönnek a Hamvas által ajánlott művek. Csak a Gilgames-eposzt kell még hozzájuk csapni, az meg nem hosszú. Biztos alap, tényleg. Ha rákattintotok itt a blogon a „A száz könyv” címkére, azt is meg tudjátok nézni, én miket olvastam a listáról, és milyen ajánlókat írtam hozzájuk.

Ezt 2017. december 5-én írtam. 

Pontszám: 10/8