Én úgy nyomtam meg a könyv olvasása után az ötödik csillagot meg a „kedvencem” gombot a Molyon, hogy nem szeretem az autókat, meg egyáltalán a motorral hajtott járműveket, de még a szagukat se állom – sose jutna eszembe tudatmódosító szereket használni (elég kattant vagyok nélkülük is) – a legveszélyesebb függőségem az olvasás (tudom, káros az egészségre, az általa kiváltott gondolkodás pedig még inkább...), úgyhogy bajosan tudom megérteni a főszereplőket – nem mindig voltam kibékülve a könyvbeli férfi-nő viszonyokkal – és a regénybe rejtett (fenét rejtett, mind egyértelmű) kulturális utalások egyharmadának nem ismerem a forrását, a másik harmadét meg ismerem, és pont ez a bajom vele. A harmadikat egyelőre hagyjuk.

Körülbelül felsoroltam mindent, aminek kilométernyi messzeségbe kellett volna taszítania a regénytől. Önmagában az, hogy ezt a taszítóerőt egyszerűen nem tudták kifejteni, nagyon sokat elmond a könyv hatásáról. Én pedig még ennél is többet fogok mondani.

Nem olvastam el a fülszöveget, az elolvasott értékelésekből pedig csak a dicséretekre emlékeztem, viszont Az idő bolondjai után nekem az író neve garancia volt. Ennek köszönhettem, hogy nem értettem a szürreális helyszínt, de nagyon érdekelt, és rögtön a harmadik oldalon már jókora meglepetés várt. Amikor pedig felfogtam, mi a tét, már nem egyszerűen egy izgalmas könyv volt ez a sok közül, hanem olyasmi, ami azt a bizonyos legbelsőbb „én”-t szólítja meg. Vagy fene tudja, belül van ez az „én” vagy kívül, de megszólította, az fix. És a továbbiakban nem lehetett elhallgattatni. Igaz, nem is próbáltam, minek. Nomármost, spoiler nélkül, csak úgy bele a levegőbe: ilyen „én”-je rajtam kívül még elég sok embernek van (talán a Hegylakót kivéve), úgyhogy elég sok embert meg fog szólítani a regény ugyanígy (kivéve a Hegylakót).

Olyan világot sikerült megteremteni ebben a regényben, amely egyszerre idegen és otthonos, egyszerre ijesztő és szeretni való, sőt a félelmet a maga módján megszüntető. (Talán éppen ezért nem tudott taszítani az idegensége? Mert az idegenség bele van építve a regénybe, és úgy van beleépítve, hogy mindvégig megmaradjon az ellensúlya is?) Olyan világot, amelyik – nincs mit tenni – hiányozni fog. (Illetve nem is, mert mindjárt felteszem a polcra a B betűhöz.) Olyat, amelyik az emberiség ősi nagy vágyakozásának megfelelve feldolgozhatóvá igyekszik tenni a feldolgozhatatlant – és megkockáztatom, hogy sikerül neki. A rendkívüli képzelőerővel megalkotott helyszín,* a következetesen felépített gondolati háttér, az innen-onnan egybekapkodott szereplők kavargása, a tényleg meglepő végkifejlet mind egyetlen célt szolgál: a feldolgozhatatlant, az idegent, az örök ismeretlent ismerőssé tenni. Ezt pedig ráadásul igen eredeti módon teszi – és közben még nyakig esünk a kalandokba is. Amelyekből időnként már kissé sok is volt nekem... De szerencsére a kritikus ponton mindig elhangzott valami jó poén, felbukkant valami általam is ismert/szeretett kulturális utalás (igen, a bizonyos harmadik harmad), vagy legalább beúszott oldalról egy szürreális-kicsavart kép, amilyet én már láttam egyszer álmomban, de honnan a fészkes fenéből veszi ez az ember a bátorságot, hogy az álmaimba nyúlkáljon???**

Szóval kalandregény, folyamatos mozgással, állandó úton levéssel, versenyfutás az idővel, illetve az időtlenséggel, (rém)álombeli jelenetek, (rém)mesebeli lények, összevissza csavart figurák, időnként feketébe hajló groteszk humor, átgondolt háttér, és szépen egymáshoz kapcsolódó szálak. Hogy pedig mi illúzió és mi nem az... hát, gyerekek, arra mind rá fogunk jönni egyszer, de az írónak piszok nagy szerencséje, hogy senki se lesz, aki leleplezze a hamisságot, ha van egyáltalán. 

(Azért ilyen helyszínt találni egy regénynek... amelyik mindenkit érdekel, mert mindenki érintve van benne, de mégse tudja ellenőrizni senki... hát... ez több mint mázli, az a gyanúm.)

Végül hadd álljon itt valami abszolút személyes, aminek látszólag semmi köze a könyvhöz, de azért tessék komolyan venni a spoilerjelzést!

Szóval: SPOILER! Van énnekem egy családmániás és történetmániás édesanyám, akinek köszönhetően testvéremmel együtt kora ifjúságunktól kezdve profik vagyunk családfából, illetve kb. százötven évre visszamenőleg legalább félezer kisebb-nagyobb anekdotából. – És a múlt vasárnap anyu még tudott nekem újat mondani!!! Na, mindegy, ez most nem idetartozik. – Szóval. Egyik dédapám (anyai nagyapám apja) fiatalon, nem sokkal az I. világháború előtt nősült, és született is hamarosan egy kisfiuk, de négynaposan meghalt. Jött a háború, a férj bevonult, az asszony otthon maradt. De nem sokáig várta vissza. A férj életben maradására nem sok esély volt, mégis hazajött a háború után – már özvegyemberként. Otthon csak sírokat talált. Hamarosan újra megnősült, a második feleségétől hét gyereke született, köztük a nagyapám, de soha nem felejtette el az első asszonyt. (A második nem is tudta megbocsátani neki a halála napjáig. Hogy nem őt vette el elsőként. Meg hogy mindig emlékezett az első feleségére. Persze nem látványos módon, mert parasztember olyat nem szokott. De fennmaradt a történet, hogy amikor az egyik, már felnőtt (!) fia talált egy fényképet az első feleségről, és meg akarta mutatni az apjának, akkor az öreg először tiltakozott, „minek az, nem kell, ide ne hozd”, másnap meg csöndesen odaszólt a „gyereknek” hogy „azér csak mutasd má azt a képet”.)
Az első feleség után semmi, de szó szerint semmi nem maradt. Gazdag apa egyedüli gyereke volt („egyes lyány”), az öreg minden pénzt a lánya temetésére költött, úgy került a földbe, mint Hófehérke, kristálykoporsóban. (Szó szerinti idézet egy korabeli dokumentumból, igen drága volt egy olyan koporsó.) Még gyereke se maradt, aki fenntartsa az emlékét. De mi, akiknek tényleg semmi közünk hozzá, tudunk róla. A nagymamámék hátsó szobájában pedig ott függ a kinagyított képe, több, mint százéves, a dédapám képével együtt készült, a tízes évek divatja szerint. Ott is marad.
Naná, hogy a dédanyámé is ott van. De hát ez egyértelmű. Róla nagyságrendekkel többet tudok, természetesen. 

* Kérem szépen, tessenek ebből filmet forgatni, még én is mozijáró leszek tőle, pedig félévente egyszer nézek filmet egyáltalán, és utoljára A nyomorultakat láttam moziban, igaz, hogy azt kétszer, és nem rajtam múlt, hogy harmadszorra nem jött össze...
** Mint fentebb már említettem, nem használok tudatmódosító szereket. Tiszta pénzkidobás lenne. Alapjáraton ilyeneket álmodok.

Ezt 2016. október 25-én írtam.

Pontszám: 10/10