XI. századi bizánci történelem egy öreg középkori apáca tollából. Ki az, akinek nem dobban meg ennek hallatán a szíve? 

Akárhogy forgatom, erre nem lehet tíz pontnál kevesebbet adni, mert amit levonhatnék, azt magamtól vonnám, nem Anna Komnénétól. Esetleg szegény Passuth Lászlótól, hogy ha már hozzáfogott a fordításhoz, miért hagyta abba a negyedik fejezetnél.

A tény tény marad: ők mindent megtettek. Nem az ő hibájuk, hogy olyan irtózatos nehéz ez a szöveg. Hanem az enyém, mert a könyvben említett személyeket, eseményeket, városokat és különösképpen a politikai szakkifejezéseket oly vastag ködréteg választja el az agyamtól, hogy ha palacsintát tudnék olyan vastagot sütni, bekerülnék a rekordok könyvébe.

Aki hozzá szeretne fogni a könyvhöz, annak számára jó tanács: ha annyit tudsz Bizánc középkori történelméről, hogy 1. volt neki olyan, 2. jó sokáig tartott, 3. a Keletrómai Birodalom székhelye volt, és Konstantinápoly névre is hallgatott (végre valami érdemi információ!!!), 4. valamelyik Konstantin császár szórványemléket írt a magyarokról (illetve ő még nem tudta, hogy az szórványemlék, becsületszavára azt hitte, politikai szakmunka), 5. Várkonyi Nándor marha érdekeseket írt róla valahol itt – na, ha ennyit tudsz, akkor művelődjél, mielőtt hozzáfogsz!

Esküszöm, az első harminc-negyven oldalon határozottan az volt a benyomásom, hogy alternatív történelmi regényt olvasok. Ilyet, ni. Amelyikben római légiók menetelnek görög parancsszavakra, viking zsoldosokat fogadnak kelta ellenség ellen, közben meg jönnek a besenyők.* Ez így tökéletes is lett volna, ha Komnéné is úgy ír, mint Dukaj, hogy a figyelmes olvasó azért ennyi idő alatt egy kicsivel jobban tudjon tájékozódni, mint az elején. Nem úgy ír. És az olvasó nem tud. Komnéné úgy ír, mint egy normális középkori történész: amit ismertnek vesz, azt utalásszerűen se magyaráztatja el még egy mellékszereplővel sem. A felénél már zúgott a fejem, képtelen voltam követni, ki milyen rangban van, kinek alá- és fölérendeltje, melyik város falán belül vagy kívül tartózkodik, kitől fenyegeti veszély, és úgy általában hogy hívják egyáltalán.** 

Az az egy legalább tiszta, hogy Alexiosz a tökély megtestesítője. Kicsit se elfogult vele a lánya, á, nem. Az vesse rá az első követ stb.

A jellemzések amúgy rendben vannak, a harcmodor leírása (amennyit megértettem belőle) érdekes, a csaták izgalmasak (csak azt nem mindig tudtam követni, miért törnek ki), a nézőpont egész tárgyilagos (kivéve, ha jelen van Alexiosz), a politikai manővereken (miután felfogtam őket) nem is látszik az az ezer év, nyugodtan letagadhatnának belőle. Élvezetes, színes-szagos tabló egy rendkívül bonyolult világról, olyan stílusban elbeszélve, amelyik majdnem eposzt csinál a történelemből. Nagyon-nagyon érdemes akár több olvasásra is, köszönjük szépen a kiadónak, hogy előásta a Passuth-életműből. Meg Cseh Gabriellának, hogy elhozta nekem Szolnokra. 

Csak én vagyok hozzá kicsi.

Talán majd ha túl vagyok Mutafcsieva verzióján, többet megértek belőle.

* Sőt: mi is jövünk! Úgy hívják benne a magyarokat, hogy dákok. Ezt még fel kell dolgoznom. 
** SPOILER Mélypont: ravasz és ügyes cselekedetként aposztrofálja az elbeszélő, hogy X idejében bezárta Y-t a lakosztályába, kulccsal,*** majd fél oldallal később Y gond nélkül megjelenik a színen, és még csak feszítővas sincs nála.
*** Legalább most már tudom, hogy a XI. században már létezett rugós zár…

Ezt 2018. október 6-án írtam. 

Pontszám: 10/10