Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

A boldog emberek meg a lidércnyomás (Déry Tibor: G. A. úr X.-ben)

2020. március 11. - Timár_Krisztina

g_a.jpgÚjraolvasás vége.

Ki is mondogatja a Molyon mindig, hogy nincs jó magyar disztópia? :) Itten az ellenpélda. No jó, ez sem tökéletes. A benne ábrázolt világ viszont (szerintem) eredeti és kiváló alapötletre épül, alaposan ki van dolgozva, (majdnem) minden eleme illik a többihez, és éppen eléggé hátborzongató. Megérdemli a helyét a 303 magyar regény között.

Bennem most is azt a benyomást keltette, amit első olvasáskor, még egyetemista koromban. Éppen pszichoanalízis-szemináriumra jártam, úgyhogy nem sokat kellett törnöm a fejemet azon, miért ábrázolja a regény a tökéletes (?) szabadság világát a szenvedés és pusztulás világaként. Hogy mitől lesz a boldog emberek városából lidércnyomás. Vagy fordítva: hogy lehet, hogy egy olyan lidércnyomásos helyen, mint X.*, boldog emberek élnek.

A jelszó (szerintem) a halálösztön. Hogy létezik-e olyan vagy sem, azt (szemináriumi emlékeim alapján) nem nagyon lehet eldönteni, de Freud meg volt győződve arról, hogy a világot kormányzó nagy erők közül ez az egyik. Talán még fontosabb is annál, amely a szerelem és az élet felé hajtja az embert. Ez veszi rá az embert, hogy háborút indítson (illetve önkéntesen részt vegyen benne), hogy látványosságnak tekintse mások szerencsétlenségét (katasztrófaturizmus, nyilvános kivégzések stb.), hogy horrorfilmet nézzen, vagy hogy bemenjen a színházba, ha tragédiát adnak. Ha Déry olvasott Freudot (márpedig nehezen tudom elképzelni, hogy ne olvasott volna), akkor igen jó érzékkel választotta ki éppen ezt a késztetést a disztópiája számára. Aztán ráépített egy egész várost, omladozó házakkal, végzetes tömegközlekedéssel, nagyon kevés élelemmel, szélsőségesen kellemetlen időjárással, a pillanatnak élő lakókkal. Egy olyan várost, amelyben mindenki a saját belső késztetéseinek megfelelően – ebből következően boldogan – élhet (csak nem túl sokáig), és ahol az a legsúlyosabb bűn, ha a másik embert a személyes szabadságában korlátozzuk. A regény minden helyszíne, minden helyzete, a szereplők minden megnyilatkozása illik ehhez a gondolati háttérhez.**

Kivéve persze a címszereplőt, a rejtélyes G. A.-t. Akivel nem igazán tudok mit kezdeni. Az világos, hogy határhelyzetben áll: nem tartozik oda, ahol született, de X.-ben sem talál otthonra. X.-en kívül különc, X. lakóihoz meg úgy viszonyul, mint egyetlen normális ember az őrültekházában, miközben tulajdonképpen maga se nagyon tudja, mit akar. Mivel az ő nézőpontjából látjuk a várost és lakóit, tulajdonképpen felhívja a regény az olvasót, hogy azonosuljon vele – hát ez számomra több okból is túl nehéz feladatnak bizonyult. 1. Nő vagyok. 2. Nem fogom fel, hogy miért kéri számon X.-en folyamatosan a „külföld” gondolkodásmódját. 3. Nem szeretem a szarkazmust.***

Szóval G. A. éppenséggel nem illik se X.-be, se a regénybe, de végül is mitől illene? Ő inkább csak ahhoz kell, hogy elinduljon valamiféle cselekmény ebben a fura szabadságmániás világban, és az olvasónak legyen mitől összecsinálni magát. A túlírtság meg nemcsak az ő hibája: főleg a regény vége felé a mellékszereplők állandóan ismételt eposzi jelzői is kicsapták nálam a biztosítékot, és el nem mondhatom, milyen erővel hajtottak kifelé X.-ből. Ami végül is nem is olyan nagy baj. 

Szóval aki magyar disztópiát keres, átgondoltan felépített háttérvilággal, és az élvezetért cserébe hajlandó egynémely terjengős monológokat is olvasni, akkor nem is kell tovább mennie, itt ez a klasszikus, és még kihívásokat is le lehet tudni vele.

* Azóta is mindig X. jut eszembe, ha forró nyári napon sivár építkezési területre vagy akár csak fátlan nagyvárosi utcába tévedek. Jáj.
** SPOILER Első hiba a készülékben, amelyre bármely mai fantasyolvasó felhívta volna Déry figyelmét, ha a hatvanas években léteztek volna mai fantasyolvasók: ha a város lakói nem érintkeznek a külvilággal, a városban pedig nem él meg se növény, se állat, akkor mégis honnan szereznek élelmiszert? Mert nyilvánvalóan nem szintetikus kaját fogyasztanak.
*** SPOILER Ha egyszer G. A. rendkívüli fáradság és szenvedés árán jut el X.-be, tehát tudja, hogy ez a város mennyire élesen elkülönül a külvilágtól, akkor miért gondolja, hogy ott a kintiekhez hasonló viszonyokat fog találni? Ha arra számít, hogy ott a kintiekhez hasonló viszonyokat talál, minek megy oda, miért érdekli egyáltalán? Amikor egész más viszonyokat talál, miért háborodik föl? És amikor fölháborodik, mi a francért nem hagyja ott a várost? Annak a szarkasztikus stílusnak pedig, amelyet akkor használ, ha a szülőföldjéről beszél, egyszerűen nincs értelme. X. lakói nem fogják fel a szarkazmust, mert nem ismerik a külföldet, a „külföldiek” viszont nem hallják, szóval az egyetlen személy, aki érti G. A. szavait, az G. A.**** Akkor meg – gondolom én, az olvasó – minek kéne odafigyelnem rá? Nem igényli a figyelmet, elbeszélget magában…
**** SPOILER Második hiba a készülékben. Ráadásul nagyrészt éppen a „külföld”-ről szóló hosszadalmas monológok tehetnek a regény túlírtságáról. Ezeknek legalább a felét ki lehetett volna hagyni.

Ezt 2018. szeptember 22-én írtam. 

Pontszám: 10/8

Kiadási adatok: Szépirodalmi, Bp., 1972. 538 oldal

A bejegyzés trackback címe:

https://gyujtogeto-alkoto.blog.hu/api/trackback/id/tr4115515386

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása