Remek kis könyv, különösen a „Kezdővonal”-tól. Ott kezdtem én is igazából kapiskálni, miről is lesz itt szó.
A cím ugyanis félig-meddig megtévesztő, de ez nem a fordító hibája. Ezt a szójátékot sehogy nem tudta volna tökéletesen visszaadni. A „családi fészek” – sose gondolná a jámbor olvasó – egy nagyon népszerű finn sport, a fészeklabda szakszava, konkrétan a pálya egyik szakasza.* Amitől még persze megtartja szó szerinti jelentését is – mint ahogy a regényben minden fejezetcím a játék egy-egy elemének neve (Családi fészek, Kezdővonal, Kényszerfutás, Ferde vonal, Sérülés), egyszerre szó szerinti és metaforikus jelentéssel. Gyengébbek kedvéért az első oldalra még oda is nyomtatták a fészeklabdapálya rajzát. Ez már önmagában is jó könyvet ígér.

Adott tehát egy hagyományos finn játék, amelyet csak iskolások és komoly sportolók játszanak. (Az egyik főszereplő már ennyitől elkezd kilógni a sorból, mert ő bizony már elmúlt tizennyolc éves, és még mindig merészel jó játékos lenni.) Adott egy kicsi finn falu, amely kb. annyiban különbözik az általam ismert magyar falutól, hogy finnül beszélnek benne, és minden szombaton szaunáznak. No de az a hamisítatlan „csak akkor ülj fel a szekérre, ha már mindenki bement a templomba, mert mit szól a falu, ha meglátnak”…! Az a rosszindulatú, pletykás vénasszony a szomszédban, aki szánni valóan magányos, és elmagyarázza a kisgyerekeknek, hogy a kenyérhéj, az nagyon finom étel, és ő tulajdonképpen csak azt szereti…! Az a fifikus anyósjelölt, aki komplett összeesküvéssel akadályoz meg egy eljegyzést oly agyafúrtan, hogy csak a vőlegényjelölt nem jön rá…! Az a félszavakból és elhallgatásokból felépülő nyelv, amelyet már a hatéves gyerek is hibátlanul beszél, és amelyben nemcsak azt kell tudni, mit szabad mondani, hanem azt is, hogy hogyan, és hogy hogy kell közben nézni… Ahol teljesen természetes, hogy a felnőtt ember is mindig mindenről beszámol (nemcsak) apjának-anyjának (hanem még a szomszéd szobában évek óta bénán fekvő nagynénjének is), ahol nincs levéltitok, hacsak a kemence tetejére dugva nem, ahol botrány lesz abból, ha a menyecske egy napra bejelentés nélkül elhagyja a házat…
Az a végsőkig foggal-körömmel védelmező, őszintén szerető, sőt szerethető és fojtogató közeg…
Azzzz…! Jajjj, az nagyon falu.
Pedig van benne taxi és taxis és traktor és kereskedelmi iskola a lányoknak (is)… de mit lehet tenni, ha erősebb a „családi fészek”?

Otthon a jég olvadásától számítják a tavaszt. Itt a levegőbe kell beleszagolni, és figyelni a hótakaró soványodását. Otthon izgatottan várták a jég megindulását, mígnem házról házra hallatszott a gyerekek kiáltása:
– Zajlik a jég! Zajlik a jég!
Egész télen sötét és csendes volt a víz. Most megmozdult. A jég megrepedezett, és színt váltott. A folyó felzúdult, és mennydörögve nekilódult. Barnán hömpölygette a tajtékzó vizet a part szélének. Össze-összekoccanva száguldtak tova a jégtáblák. Egy nap alatt vége volt, csupán a parton hevertek, pörögtek az összetöredezett jégdarabkák. A folyó háta felszabadult.

Az első fejezetet olvasni igen furcsa. Eleinte azt se nagyon lehet követni ezek között az ismeretlen finn nevek között, hogy ki fiú és ki lány. Ez a háttér bemutatása: nem is egy, hanem két családi fészek, sokszoros tragédiákkal (árvasággal, betegséggel, bezárkózással) terhelve, amelyeket ki így, ki úgy dolgozott fel magában. Ez a rész nem tetszett, kivéve Armi (lánynév) és a mostohaanyja kapcsolatát. Az valami gyönyörű, ahogyan egy igen-igen empatikus fiatal nő és egy hatéves árva kislány pillanatok alatt egymásra talál.

– Nézz csak meg most engem, Armi – húzta magához anya. – Én bizony egy csöppet sem vagyok hamis, inkább nagyon is igazi, és amennyire tőlem telik, igazi anyád is leszek. És ha ezután valaki megpróbálja telebeszélni a fejedet azzal, hogy nem vagyok az igazi anyád, hát csak mondd azt néki, hogy több mint hetvenkilós vagyok, és aki ilyen súlyos, az nem lehet nem igazi!

Aztán jön a „Kezdővonal”, és az olvasó két ültő helyében végigolvassa a könyvet (azért olyan sok, mert munkahelyi kimerültség is van a világon). Jön az intelligens, lázadó fiatal lány és a családjától érzelmileg erősen függő, harmincon túli, pocakosodó férfi szerelme – amelyet szerelemnek talán nem is lehet nevezni, hiszen mintegy véletlenül születik, és a felek számára is meglepő módon fordul nagyon hamar eljegyzésbe. Olavi olyan feleséget keres, aki a módos Larva-ház két úrnőjének megfelel, a fiatal Armi meg szinte fel se fogja, hogy gyűrűt húztak az ujjára. És jön a Larva-ház, ahol minden fal magas és távoli, a falakon legalább húsz ablak nyílik („ebben a házban nincsenek titkok”), öt éve nem fogadnak vendéget, és nem is járnak vendégségbe, a használaton kívüli gémeskutat tilos lebontani, a béna lábú nagynéni mozsártörővel csenget, ha szüksége van valamire, fel kell neki olvasni az újságból (különösen a gyászjelentéseket szereti), valamint az udvari kis barakkban jótékony manó lakik. No jó, szemüveges felnőtt férfi, aki időnként egy özvegyasszonyhoz jár.

Gyakran megfordult Armi fejében, mennyire emlékeztet Eeti azokra a házi manókra, akikről a mesék szólnak. Eeti csak feltűnt az udvarban, és a ház körüli munkák mindig rendben haladtak. Eeti most is manónak látszott; amint ott állt piros szobácskája ajtajában szürke gyapjúpulóverben és nadrágban, nemezcsizmásan, pápaszemmel az orrán. Éppen csak a süveg meg a szakáll hiányzott.

Meg persze mintegy kötelezően rejtegetnek egy sötét titkot is (éppoly szörnyűt, mint amilyen banálisat), amelyet mindenki tud – még az olvasó is –, csak Armi nem. Minden adott egy jó kis pszichológiai drámához.
Ami a „városi” olvasónak fura lehet: hogy Arminak ez ellen a helyzet ellen egy árva szava nincs. (Persze, hiszen ő is ugyanebben a faluban szocializálódott.) Hogy nemcsak mondogatja magának, hogy jól érzi magát: tényleg hamar megszokja a házat, tényleg nem kifogásolja a börtön-létet, se szóban, se gondolatban.
Legfeljebb az álmaiban. (Hibátlan, pszichoanalízisnek alávethető álomleírások!) Az öntudatlan gesztusaiban. A hirtelen félelmeiben, szorongásaiban. Abban, ahogyan bizonyos apróságokat észrevesz. Abban, ahogy bizonyos apróságokról nem szól senkinek. Az ilyen idézetek az Édes Annából se lógnának ki:

Olavi álmodott. Ismét a lakószobában volt, és a szobát idegen asszonyok töltötték meg, akik láthatóan a házban laktak. Olavi az asszonyok elől a padlásszobába menekült, de ott is emberek voltak, akik úgy viselkedtek, mintha otthon lennének. Egy nő meg egy férfi üldögélt az ágy szélén, és a nő a férfi nyakába csimpaszkodott. Olavi megállt az ajtóban, és a nőben Elvire ismert. Olavi már éppen neki akart esni a férfinak, amikor észrevette, hogy a nő nem más, mint Armi. A háta mögött, az ajtóban két asszony állt azok közül, akiket odalent látott a szobában. Nekilódult, hogy elzavarja őket, de kiderült, hogy anya és Ilmi. Nem szóltak egy szót sem, csak álltak a küszöbön, és nézték, hogy a férfi az ágy szélén Armi nyakát vizsgálgatja. Bele is fogott, hogy kinyomja a pattanásokat. Armi boldognak látszott.
Olavi felriadt, felszökkent, felkattintotta az állólámpát, és megrángatta Armi karját.
– Ki volt az? – kérdezte.

(...)

Armi átvágott a szántókon. Az alkony már éppen ereszkedőben volt. Az erdő szélén tövestül tépte a virágot, hirtelen rátört a félelem. Vad tempóban visszavágtatott, nekirohant egy gabonakeresztnek, kezét összeszurkálták a kalászok.
Olavit már nem lehetett látni az udvarban. A nappaliban még nem gyújtottak világot, csak Eeti ablakából szűrődött ki egy kis fény a vitrázsfüggöny mögül. Armi a fáskamrába ment, és lecsapta egy fejszével a virágok gyökerét. Egy denevér vergődött a tető deszkái közt. Künn csendesen eleredt az eső.

Kár, hogy nincs belőlük több. És kár, hogy főleg Armira koncentrálódnak, bár időnként Olavi nézőpontját is látjuk, nem kevésbé beteg.

…no és nem utolsó szempont, hogy – jaj, Ittenem, Ittenem – a karácsonyi jelenetnél egyszerűen visszajött a gyerekkorom, a konyhaszagú, huzatos, üvegajtós, lármás, forró cserépkályhás, egy-szobába-húszan-zsúfolódós karácsonyokkal együtt. 

Nagyon hasonlít a könyv a Csak egy nap volt a nyárra, bár az utóbbit a magam részéről jobban szerettem. 
Egyébként meg, mint közben rájöttem, egy trilógia első kötete, amelynek a másik két kötetét sajnos soha nem fordították le magyarra, se az írónő egyéb könyveit.
Kár.

* A mi métánkra, az amerikaiak baseballjára hasonlít, legalábbis a regénybeli leírás alapján; játszani egyiket se tudom.

Ezt 2015. február 13-án írtam. 

Pontszám: 10/9