Egy 68%-on álló magyar nyelvű könyv eredetije: tízből kilenc pont.
Az ilyen pillanatokért érdemes nyelveket tanulni.*

Sose vonzott a kemény krimi meg a noir,** több okból.
Például olyan nyomasztónak, aljasnak, piszkosnak, büdösnek tudja ábrázolni a világot, amilyet én dokumentumregényben elviselek, mert tájékozódni, azt kell, az fontos, de engedtessék meg nekem, hogy a péntek esti kikapcsolódásomban ne azt akarjam nézegetni.
Aztán közelebb is áll hozzám a klasszikus krimi elmejátéka, mint a lövöldözés. Horogütésekről csak akkor szeretek olvasni, ha közben José, a pincér alszik egyet álltában.
Továbbá mélységesen tisztelem az olyan embereket, akik kiszámíthatónak minősítik egy-egy kemény krimi végkifejletét, de én még akkor se értek mindent, mikor a detektív odaáll és megmagyarázza, nemhogy előre ki tudnám találni. 
És akkor még az idegesítő femme fatale-okról nem is beszéltem.***
Háromszoros hurrá zserb molytársnak, amiért meggyőzött, hogy ez a Hammett énnekem mégis kell! 

Mint krimivel, jól elvoltam vele, én aztán nem találtam ki a végét, maximálisan elégedett voltam a nagy leleplezéssel.  Mint társadalomrajz és korrajz, nálam kiválóan működött, éppen azért, mert kemény krimi. Ha a világot kaotikusnak ábrázolja, amelyben nem lehet kiigazodni, akkor ennek megfelelően kaotikusnak ábrázolja a bűntényt is, amely leginkább csak kérdéseket vet fel a detektív fejében, és nagyon, nagyon ritkán lehet azokra a kérdésekre választ találni. A fél csillag levonás a végső megmagyarázásnak szól, egyrészt azért, mert túl gyorsan akar túl sok kérdésre válaszolni, a másrésztről lentebb. Az az egy nagyon tetszett a bizonyos megmagyarázásban, hogy a detektív folyamatosan hangsúlyozza: ez nem biztos, hogy így történt, egyszerűen csak ez a legvalószínűbb történet, és bizony lehetnek téves pontjai. Ollllyan korrekt, mint egy filozófiai munka.

„(…) I guess I can put two and two together.”
„Sometimes the answer's four,” I said, „and sometimes it's twenty-two. (…)”

Hogy miért nem zavart az, hogy büdösnek, aljasnak, piszkosnak ábrázolja a világot?**** Vagy hogy rendszeresen lőnek és verekszenek a regényben? Hát ugyanazért, amiért Joséról, a pincérről is szeretek olvasni: a humoráért. Ez a Hammett, ez egy zseni.

„I got to talk to you,” the man with the gun said. „That's all, but I got to do that.” His voice was low, rasping. I had blinked myself awake by then. I looked at Nora. She was excited, but apparently not frightened: she might have been watching a horse she had a bet on coming down the stretch with a nose lead.
I said: „All right, talk, but do you mind putting the gun away? My wife doesn't care, but I'm pregnant and I don't want the child to be born with –”

Ha a többi regénye is ilyen stílusban van megírva, akkor rajongó leszek. Nem a sírvaröhögős, hanem az oldalakon keresztül faarccal abszurd marhaságokat odamondogatós fajta, amelyiktől az ember magában mosolyog, és néha szeretne visszaszólni Hammettnek, hogy na idefigyelj, öreg, tudod te, mi az, hogy kék és gurul? Nagyon rosszul sikerült piros kocka. Bocsánat. És hát ehhez a fajta humorhoz nagyon kell a nyelv. Ezt ha elszúrja a fordító… hát akkor lemegy a regény százaléka 68-ra. 

(Nyelvtanulóknak: A nyolcvan évvel ezelőtti amerikai szleng nagyon fel tudja adni a leckét. Intenzív szókincsfejlesztésre tessenek számítani. Aki felsőfokúra készül, az vegye a kezébe.)

A másik, amiért szerettem a könyvet, az a Charles házaspár. Elég meglepő, hogy tizenöt év van köztük, mert egyébként abszolút egy szinten vannak. (Majdnem) mindent együtt, összhangban csinálnak, beleértve az ivást, a nyomozást és a gyanúsítások központjában álló rettenetes család profi kezelését. Közben meg olyan poénokat mondanak egymásnak, sőt olyan gorombaságokat vagdalnak egymás fejéhez, amilyeneket következmények nélkül csak azok engedhetnek meg maguknak, akik között tényleg tökéletes az összhang. Akik nemcsak házasok, hanem barátok és szövetségesek.*****

I don't see how any detective can hope to get along without being married to you, but, just the same, you're overdoing it.

Ebben a kemény krimiben igen kevés sablonkarakter lelhető föl, és azokat se látjuk három oldalnál több ideig. A mindkét nembeli fő- és mellékszereplők oly tisztességesen ki vannak dolgozva, hogy mellettük a cselekmény már-már érdekességét veszíti. 

Nna. Hammett részemről belépett az újraolvasható krimiszerzők sorába.

* Na jó, nemcsak az ilyen pillanatokért. 
** És itt ragadnám meg az alkalmat, hogy felháborodásomat fejezzem ki, amiért Chandler regényei közül négy, Hammettéi közül három szerepel az 1001-es listán, Christie meg – a klasszikus avagy modern krimi műfajából – összesen EGY regénnyel képviselteti magát. Sayers is csak kettővel. Tessék már ezt az egyensúlyproblémát helyre tenni!
*** SPOILER Párbeszédem egy régi jó barátnőmmel a Hosszú álomról: Én: „Van benne két naaaaaagyon összetett női karakter, az egyik szőke, a másik fekete, az egyik a végzet asszonya, a másik gyermeteg.” Ő (szarkasztikusan): „Gondolom, a szőke a gyermeteg.” Én (ugyanúgy): "Hogy találtad ki?! Fantasztikus."
**** Megj.: Ettől még nem lesz ám valóságosabb ez a világ, mint St. Mary Mead. Ettől még Hammett nagyvárosa is fiktív világ marad. A hitelesség felé és a szennycsatornába vezető út nem ugyanaz, csak hasonló.
***** SPOILER És itt jön a „másrészt”: mi a fenének kellett pont a végső magyarázat idejére puszta hallgatósággá redukálni az asszonyt? simán benne lehetett volna a felfejtésben is.

Ezt 2018. szeptember 24-én írtam. 

Pontszám: 10/9