Afrika irodalma, még mindig. A mágikus realizmus még hiányzott a palettáról,* most rákerült az is. Hogy féltem ettől a könyvtől. Hónapokig csak kerülgettem. Aztán néhány óra alatt elfogyott. Nem mintha olyan könnyű holmi volna. A gyorsaság inkább a stílusnak köszönhető. Az íróénak is, meg a fordítóénak is.

Azt hiszem, Couto az első mozambiki író, aki bekerült a nemzetközi könyvpiacra. Különösen a regény második felét olvasva nagyon-nagyon örültem, hogy éppen így történt. Nemcsak az én ízlésemnek felel meg ez a regény, hanem általában véve is rendkívül fontos, hogy létrejött, hogy hangot kapott, hogy nemzetközi visszhangot kapott.

Megrázó, csúnya történet társadalmi elnyomásról, lélektani elfojtásról, emlékezésről, felejtésről, sok-sok keserűségről, gonoszságról, szenvedésről. Egymásnak átadott szenvedésről. Amikor az egyik embert meggyötri a másik, és ezért jogosnak érzi, hogy ő meggyötörjön egy neki kiszolgáltatott harmadikat. Amikor az egyik nemzedék a másiknak adja tovább a családi terhet. A sor soha nem ér véget. Az állam függetlenedése meg nem egyenlő a lakosok (nem ám polgárok, mert nem mind teljes értékű polgár!) szabadságával. De nagyon nem. Ja, és amikor egy háború után az emberek szeretnének visszatérni a régi, biztonságos állapotokhoz, akkor időnként ki tudnak derülni olyanok, hogy azok a régi állapotok nem mindenki számára nyújtottak olyan hú, de nagy biztonságot… vagy mit is beszélek. Dehogy derül ki. Arról, hogy a háborún kívül is léteznek, mindig is léteztek kiszolgáltatott emberek, beszélni sem illik. Nem is igaz. Meg sem történt. Hogy képzelem egyáltalán, hogy eszembe juthat ilyesmi.

Jó szöveg, na. Váltott nézőponttal, összetett szereplőkkel, bonyolult viszonyokkal, darabokra tört kommunikációval, gyakran sehová nem tartó mozgásokkal, labirintusszerű világgal, amelynek szigorúan meghatározott játékszabályai vannak, és kegyetlenül megkapja a magáét, aki a legkisebbet is megszegi.**

Úgy van: ezt a vallomást a mágikus realizmus nyelvén lehetett a legjobban elmondani. És egyetértek Kuszmával: az már magában indok ennek a könyvnek a létezésére, hogy egy (természetesen mozambiki születésű) fehér férfi hangjára volt szükség ahhoz, hogy a történet elmondódjon. A kiadványért pedig külön kalapemelés a kiadónak. Szép, a könyvhöz illő borító, puha lapok, olvasóbarát méretű betűk, sajtóhibát meg nem találtam.

Egyetlen okom van a pontlevonásra: annyira gyorsan olvastatja magát a szöveg, hogy attól félek, pusztán ettől nem lesz maradandó a hatása. Pedig megérdemelné, mert olyan felismerések fogalmazódnak meg benne, amelyeket én így soha a büdös életben nem tudtam volna elmondani. 

* Értve ez alatt a mai értelemben vett mágikus realista regényt. Mert korábban is volt a listán már kettő (Lesotho és Mali), de azok hivatalosan nem számítanak annak. Mindkettő olyan régi, hogy a szerzőnek fogalma se lehetett, mi fán terem az a García Márquez, ők csak néphiedelmeskedtek, aztán pár évtizeddel később az olvasó csak les, hogy mi jött ki belőle. Nem kellett ezeknek Latin-Amerika, feltalálták maguktól.
** SPOILER Például véletlenül átmegy ott, ahol nem kéne. Nem mintha bármit megrongálna, csak nem kéne. Az a játékszabály. Aki átmegy, felborítja a világrendet, értem? Mert a világrend fenntart és támogat. Csak nem mindenkit. Vagy mit is beszélek. Persze, hogy mindenkit. A szabályszegőnek is úgy jó, ha megbüntetik. Különben nem érezné biztonságban magát.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2018. szeptember 29-én írtam. 

Pontszám: 10/9