Hát ez tényleg nagyon vagány. XVI. századi eposz és fantasy. Van ebbe' minden: hős lovagok (a sorompó mindkét oldalán ám!), gyönyörű és okos varázslónők, jóságos öreg bölcsek, ravasz varázslók, harcos kisasszonyok, pokolbeli szörnyetegek, bűvös erdő, csatajelenet dögivel, még tengeri utazás is. Hogy versben van írva, hát Istenem… tíz oldal, és megszokod. Időnként előfordul, hogy megkeveredik az olvasó, és vissza kell nézni pár versszakot, de ezért bőven kárpótol az, hogy nemcsak izgalmas a szöveg, hanem nagyon szép is.

Mielőtt bármi egyebet mondanék a szövegről, hadd szögezzem le: ezt az eposzt ugyan úgy kezelik, mint az első keresztes háború történetét – és a keresztes háborúk lovagjai ritka nagy gazemberségeket tudtak művelni a kereszténység nevében –, de rögtön a második versszakban (nem túl) burkoltan közli az elbeszélő, hogy ő itten bizony hazudni fog nagyokat.

Ó, Múzsa, kinek sohasem övezte
hitvány babér homlokod tisztaságát,
de a mennyei karok közepette
hordod csillagok aranykoronáját,
te lehelj égi tüzet e kebelbe,
énekemet fényességgel te járd át,
s nézd el, hogy míg a valót ékesítem,
nemcsak tetőled kölcsönzöm a díszem.

És a szavának áll. Jó, a helyszínt Jeruzsálemnek hívják, a keresztesek vezérét meg Godfrédnak, de oly messze állnak ők a történelmi Jeruzsálemtől meg Godfrédtól, mint ide Vlagyivosztok. Valami kicsikét beleolvasgattam a jegyzetekbe (amíg rá nem jöttem, hogy durván spoileresek*), és azokból elsőként az derült ki, hogy amelyik szereplőnek van történelmi alapja, az se olyan volt élőben, mint eposzi hős korában. Na de akinek ez levon egy mű értékéből, az nem eposzt olvas, hanem krónikát, engem ugyan nem zavart. 

(…) sújtani kész, a lány mögé kerülve,
a nyakra, hol egy része szabadon van;
de felordít Tankréd, ezt észrevéve,
s a nagy csapást kardjával üti félre.

Egész meddő mégsem lett az, sebet vert
a szép fej és a fehér nyak határán.
Kis karcolás volt, bíborszínű cseppek
ragyogtak a haj néhány szőke szálán,
mint ötvöskéztől aranyra remeklett
rubin bíborlik a fém sárgaságán.
De a bősz herceg most magát a durva
galád után vetette, hogy leszúrja.

Valamit viszont nagyon is elárul Tasso fantasyje, ha nem is a keresztes háborúk koráról, hanem a sajátjáról: hogy mit tartott a korszak ideális, példaértékű viselkedésnek. Mert annak tartották, hiszen egyrészt Tasso se a semmiből pattintotta ki ezt az eposzt, másrészt óriási sikere lett, évszázadokra népszerűvé vált.
Ami pedig azt a bizonyos viselkedést illeti, még nekem is rokonszenvesnek bizonyult, ha nem is tudtam pontról pontra egyetérteni vele. Ott kezdődik a dolog, hogy nemcsak a keresztény lovagokat mutatja be ideális hősökként – van ott hős bőven a másik oldalon is,** elismert érdemekkel teljes, és mindkét nemből való. Ami annyit jelent, hogy a női szereplőket se a bizonyos kétféle szerepben kezeli: amint a fenti idézetből is látszik, aktívak a leányok, és jellemükre nézve éppen annyira összetettek, amennyire a műfaj ezt még lehetővé teszi. Továbbá a pusztuló ellenség iránt is akar és képes sajnálatot kelteni az elbeszélő, sőt nyomokban még azt is elismeri, hogy a keresztesek közül sokan embertelenül viselkednek (naná, hogy a főszereplők még véletlenül se). És végül: egész jól ismeri a szemben álló felet! Nem egyetlen tömbként kezeli a muszlimokat, hanem tudja, hogy van közöttük sokféle nép, sokféle lélek.
(Valamint megállapítottam, hogy az igencsak brutális csatajeleneteket, amelyeket egyébként határozottan nem szoktam szeretni, kiválóan elviselem, sőt élvezem, ha hősi versmértékre vannak szedve. Pedig attól nem kevésbé brutálisak. De ez csak az én ízlésem.)

Az árnyak már kárpittá sűrűsödtek,
iszonyú vörös gőztől vonva pírba;
az éji hűvösség helyett a földet
langymeleg, vérszínű harmat borítja;
az égboltot csodák lepik be, szörnyek,
torz kísértetek röpködnek visítva:
kiürültek az alvilági mélyek,
szabad utat enged Plutó a mélynek.

* De most komolyan, hogy lehet már ilyen pofátlanságot csinálni, hogy X-ről az első ének első jegyzeteiben kijelentik, hogy amúgy a végén hősi halált fog halni?! Jó, hát az sejthető, hogy egy várostromot nem minden ostromló fog túlélni, de ilyet akkor se csinálunk…
** Na jó, a másikon azért kevesebb. A muszlim hadseregről nagyon sokszor lekicsinylően beszél az eposz. Cserébe viszont nagyon is fontos szerepet kap a keresztény sereg belső konfliktusainak részletezése is. Nem fekete-fehérben látszik a két sereg. Legfeljebb az egyik sötétebb szürke, mint a másik…

– —— – — – — –
Idáig olvassa, aki csak könyvajánlót szeretne. Innentől kicsit mélyebben belemegyek a műbe. 

Az egyik, amit mindenképp szeretnék leírni, már csak hogy el ne felejtsem, az az Ezeregyéjszaka harcos meséivel való összevetés, amely összevetésből elfogultságtól mentesen a Tasso-mű kerül ki győztesen. Egyszerűen nem tudok mit kezdeni azzal, ahogy az Ezeregyéjszaka folyamatosan és következetesen kicsinyíti és démonizálja az ellenséget. Az összes lovagi történetben az ellenséges hadsereg ostoba, gyáva, gonosz, harcolni nem tud, maximum a számukban rejlik esetleg valami ideiglenes erő, ja, és összesen kétféle létezik belőle: frank (az összes keresztény) és tűzimádó (az összes nem-keresztény).
Tényleg, de tényleg minden elfogultságot félretéve: nem az lenne a harci dicsőség alapja, hogy az ember önmagához méltó ellenfelet győzzön le?! Nem az a mesemondó érdeke, hogy a saját hősének vele egyenrangú ellenpárt teremtsen? (Most nem említve az egyéb, önérdektől mentes szempontokat, mint tisztelet és igazságosság, ugye.) És minden, de az égvilágon minden megengedett, még a családtagok durva elárulása is, ha a nagy ügy érdekében történik. Tassónál éppen az ellenkezője igaz.
Félreértés ne essék: 1. pontosan tudom, hogy a Tasso által elképzelt lovagi erkölcs nagyon messze áll attól, amit a keresztes háborúk idején a keresztény lovagok műveltek, 2. az Ezeregyéjszaka nemcsak lovagi történetekből áll (különben végig se bírnám olvasni), sőt tulajdonképpen nagyon kevés van belőlük a gyűjteményben (cserébe rétestészta-hosszúak).

A másik, amit most éppen csak érinteni akarok (de ha le nem írom, elfelejtem): aki ezt a könyvet gender-szempontból szeretné megnézni, nagyon érdekes dolgokat fog találni, de ne csak a kimondott férfi-nő viszonyokat, és ne csak a jellemeket nézze. Hanem minden olyan apró megjegyzést, amely valamit nőiesnek vagy férfiasnak mond. Kezdve azon, hogy mivel támadják és védik a várfalakat, milyen eredménnyel. A vége felé már egyre erősödött a meggyőződésem, hogy a két sereg szembenállása egy férfias és egy nőies világ szembenállását is jelenti, de azon kívül, hogy melyik győz és hogyan, még nem vagyok biztos benne, hogy ennek minden következményét látom. És abban sem, hogy ebből a szempontból melyik oldalé az elbeszélői rokonszenv. Gyanítom, hogy ebben az esetben sem egyértelmű a helyzet.
Végül is a barokk irodalom kezdetéről vagyon itt szó, a barokk pedig a szélsőségek összekapcsolásáról híres, többek között…

S egy ragyogó sugarat látok akkor,
mely mint arany ecsetvonás vezet le
a szép csillagból, az éjjeli napból,
ahol a nagy halott fekszik, a helyre;
minden sebe tüzes csillámokat szór
a roppant fénytől, mely kigyúlt felette;
s alakját könnyű felismerni nyomban
a vériszamos szörnyű testhalomban.

Nem földre borult, de mint a magasság
volt életében szíve ihletője,
az égbolt felé fordította arcát,
a csillagokba vágyódva örökre.
Míg jobbja keményen markolta kardját,
ütésre készen záródva ökölbe,
alázatosan kért mellén a jámbor
balkéz bocsánatot az Ég urától.

Csak azt sajnálom, hogy végül nem Arany János fordította magyarra… Pedig így is nagyon szép, hát még milyen lenne akkor...

Pontszám: 10/10

Ezt 2016. január 30-án írtam.