A kötet értékéről nincs mit írni. Kincsesláda és kész.

Isten áldja Erdélyi Zsuzsannát, hogy összeszedte ezeket az imádságokat, amelyeknek jószerivel még műfajuk sem létezett, mielőtt ő foglalkozni nem kezdett velük. Több, mint ezer oldal, és ez csak a válogatás.

No jó, távolról sem jut egy imádságra egy oldal: összesen alig (!) több, mint háromszázat válogatott bele, a többi tanulmány/esszé és jegyzet. Erdélyi Zsuzsanna legalább annyira írója ennek a kötetnek, mint szerkesztője. A prózai részekben egyrészt a gyűjtés körülményeiről mesél (igazi hős ez a nő), másrészt minden imát részletesen kommentál, elhelyezi a tágabb kontextusban, vagyis elmagyarázza, milyen más imatípusokhoz kapcsolódik még, illetve megadja a gyűjtés körülményeit, egyes nyelvjárási szavak jelentését, egy-két motívum köré egész kisesszét kerekít, néha pedig kottát is mellékel.

A népi fölfogás szerint az, akinek Isten megadta a gyógyítás képességét, vétkezik, ha nem gyakorolja azt beteg embertársai, netán állatai érdekében. (…) Ezt a tudást ki kellett érdemelni, és megszerezvén, át kellett örökíteni. Isten nevében és az ő átruházott erejével, „pecsétjével” tették rá a betegre a „szép imádságot”, elmondván háromszor, hétszer, kilencszer. S aztán már „nem köll semmi, mint a jó Istennek a segítsége”. A „higgye meg, ez igaz” bizonyosságával, csillogó szemmel beszéltek sikeres gyógyításaikról, és szenvedélyesen elhatárolták magukat a „guruzsmás”, ördöngös, boszorkányos mivolttól. És ez a lényeg, a mély meggyőződésük, hogy nem az ördög, hanem az Isten, a Szentháromság hat általuk.

Erre nem lehet tíz pontnál kevesebbet adni.

Ég szülte Földet,
Föld szülte fát,
Fa szülte ágát,
Ága szülte bimbaját,
Bimbaja szülte virágját,
Virágja szülte Szent Annát,
Szent Anna szülte Máriát,
Mária szülte Krisztus Urunkat, a világ Megváltóját.

De NEM ajánlott folyamatosan olvasni. Én megtettem. (Bradbury-kihívás.) Hiba volt. Ha más megteszi, maximum egyet olvasson el naponta, de azt többször is. Amikor már jól benne jár az ember a kötetben, egyszerűen összefolynak a szövegek, az ismétlődő motívumok kerülnek előtérbe, az imák egyedisége elvész, a befogadott érték csökken. Pozitívum, hogy ami még így is ki tud ragyogni a környezetéből, az már tényleg emlékezetessé válik. 

Óh hajnal, hajnal rózsaszínü szép piros hajnal
Kibe Mária nyugoszik
Ur tőle születik,
Világ tőle hadatik,
pokol tőle töretik,
Nap tőle nyugoszik.

Azt nem tudom, hogy Erdélyi Zsuzsannának igaza van-e, amikor azt állítja, hogy ezek a verses imák a középkori magyar népköltészet „maradványai”. (Ha van egyáltalán értelme maradványról beszélni ekkora anyag esetében.)

Fődös orrom, vas a testem,
Acél az én orcám,
Mennyország a sövegem,
lsten az én fegyverem (…)

Azt viszont tudom, hogy így logikus. Ha a XX. század közepén egy nyolcvanéves néni elmond egy szöveget, amelyet pont ugyanazokkal a szavakkal tanult meg tízéves korában egy akkor nyolcvanéves nénitől, akkor hajlamos vagyok elhinni, hogy azt a szöveget jó pár száz éven keresztül fenn tudták tartani ugyanígy. A memória erejét pedig alá ne becsülje senki. Az eposzok énekmondói évszázadokon keresztül tartottak fenn ezzel a módszerrel több ezer soros szövegeket.

Az 1849-ben született nagyanya az ő nagyanyjától tanulta az imádságot, aki a múlt század elején, ha ugyan nem korábban született. Kétszáz esztendő egy ember élőszavas tudásában! És újabb száz és száz esztendők a nemzedéki átadásban egészen a késő középkorig. Az imádság valóban a műfaj legrégebbi rétegébe tartozik, már maga a „vala” használata is erre utal.

Idetartozik még, hogy jelen sorok írója ötéves korában ugyanilyen műfajú (bár sajnos közel sem a kötetbe illően különleges) imát tanult saját nagymamájától. (Aki mélységesen fel lett volna háborodva, ha valaki megmondja neki, hogy az unokájának tanított imának nem minden elemét helyeselte mindenkoron a katolikus egyház.) Az ima pedig a mai napig fennmaradt a családi emlékezetben, a hozzá kapcsolódó anekdotával együtt. És fenn is marad, amíg az utolsót is koporsóba nem teszik közülünk.

Ezt 2018. szeptember 18-án írtam

Pontszám: 10/10