Angol nyelven írt nepáli novelláskötet, a kétezres évek elejének Kathmandujával a középpontban. Gyorsan változik a világ, idős és fiatal egyaránt bizonytalan, nem mindenki tudja, hogy mit is akar pontosan, és nem mindenkinek van módja vagy szerencséje rájönni. Főleg abba tekinthet bele az olvasó, hogy hogyan működnek (vagy nem működnek) a házasságok ebben a világban.

Ahány novella, legalább ugyanannyi nézőpont. Kész tanulságot az olvasó egyszer sem kap, sőt a leggyakrabban még végkifejletet se, az legfeljebb sejthető. Ez illik is a novellák szereplőinek bizonytalanságához. Miért pont az olvasónak segítenének többet. Ez a nézőpontjáték különben is inkább arra való, hogy elidegenítse a szereplőket az olvasótól, aki így megtarthatja távolságát – no meg rálátását az eseményekre. Tessék önálló véleményt formálni.

…és ezzel kb. minden jót el is mondtam a kötetről. Más jót nem tudok mondani. Meg rosszat se. Egyetlen novella jött közel hozzám, amelyik az idős és a fiatal költő kapcsolatát, kimondatlan konfliktusát, apa-fiú viszonyát bontja ki nagyon pontosan, nagyon összetetten, azért önmagában jár plusz egy fél csillag a kötetnek. Az összes többi se hús, se hal. Egyszerűen semmilyen. Még csak azt sem éreztem, hogy most hú, de mennyit megtudok Nepálról. Ugyanazok a minták ismétlődnek, ugyanazok a problémák bukkannak fel, itt-ott mintha valami újfajta megoldás érlelődne, de a következő bekezdésben megint sikerül belefulladni az egyhangúságba. Felzaklatni meg maximum a szereplők krónikus kommunikációképtelensége tud. Énnálam ez nem működik, sajnálom.

Nepál letudva. Hál'Istennek könyvtári, pénzt nem adnék érte. Bocs.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2019. június 12-én írtam. 

Pontszám: 10/7

Ismét egy kiváló befektetés, amelyről nem is tudnék, ha nem fogtam volna bele a világolvasásba. A fészkes fene gondolta, hogy egy tongai-fidzsi nemzetiségű író életmű-válogatásában ennyi mindent találok, amihez nekem konkrétan és bármely európai embernek általánosságban közvetlen köze lehet. Arról nem beszélve, hogy olyan embernek tűnik, akivel igen jót tudtam volna beszélgetni. Kár, hogy már nem él. Amikor a válogatás készült, akkor még élt, de már búcsúzóban volt.

Így kell összeállítani egy életmű-válogatást. Kerüljön bele esszé, tanulmány, novella, regényrészlet, interjú a szerzővel a regényről, előadások és versek; kerüljön bele kultúrantropológia (a szerző foglalkozásának megfelelően), irodalom és képzőművészet, valamint – mert ha az ember identitást akar építeni, nem ússza meg – politika és közgazdaság; kerüljön bele valami Pápua Új-Guineáról, valami Fidzsiről, (jó sok) valami Tongáról; de mindenekelőtt rengeteg minden, amit Óceániáról tudni érdemes. Meg a mi világunkkal összehasonlítani érdemes. Mert aki összeállította a kötetet, az sejtette, hogy nemcsak a honfitársainak, hanem Óceánián kívül élőknek is dolgozik. Bár, gyanítom, arra nem számított, hogy Magyarországon is olvasni fogják. Szerintem kb. annyit tudhatott a hazánkról, mint az átlag magyar Tongáról. :)

Négy kategóriába rendezték a válogatott műveket.

Az elsőnek a címe: „Rethinking” – „Újragondolás”. Mármint Óceánia történelmének, múltjának és jelenének újragondolása. Egyáltalán mi az, hogy történelem? Van-e értelme megtartani azt a kritériumot, amelyet megtanultunk ötödik osztályban, hogy a történelmet az írásbeliség kezdetétől számítjuk? Mondható-e ennek megfelelően az, hogy a Csendes-óceán szigeteinek a gyarmatosítás előtt nem volt történelme, mert nem volt írásbelisége? Hát persze, hogy nem. De nem olyan egyértelmű ez, még a szigetek lakóinak sem, hogy ne kellene minden oldalról gondosan körbejárni. Mit jelent pontosan az, hogy függetlenség? Honnan kezdeményezik, kik és miért, mi ennek a következménye? Milyen szerepet játszhat Óceánia a világ sorsának alakulásában?

A másodiknak a címe: „Reflecting”. Ezt nem olyan könnyű lefordítani. „Továbbgondolás”, „kibontás”, „tükrözés”, vagy inkább mind együtt? Ez az a rész, amely a legtöbbet foglalkozik az úgynevezett óceániai identitással. Ezt a fogalmat (legalábbis a kötetben szereplő formájában) a szerző találta ki és terjesztette el, többek között az itt publikált előadásai segítségével. Minden oka és lehetősége meg is volt rá. Először is tongai szülőktől született Pápua Új-Guineában, ahol a gyerekkora telt, és ahol kilencéves korára konkrétan hét (hetes!) nyelven tanult meg beszélni. (Már persze egy kilencéves szintjén. De később sem felejtette el őket. Ha tudjuk, hogy ebben az államban több száz nyelvet beszélnek, akkor nem is tűnik olyan képtelenségnek.) Majd járt iskolába az Egyesült Államokban, Ausztráliában és óceániai államokban is, kultúrantropológus lett (a tongai állampolgárok által írott kettő darab doktorátusból az egyik az övé :)), ebben a minőségében megint végiglakta Óceániát, végül Fidzsin telepedett le, ez lett a választott hazája élete második felében, ezért olvashatom most a műveit Fidzsi irodalmának részeként. Ilyen ember kellett ahhoz, hogy meg lehessen fogalmazni, mi is pontosan az óceániai identitás, és miért jó, ha van olyan.

(Erről zárójelben és dióhéjban egy kicsikét – nem állom meg, annyira tetszett. Szóval az óceániai identitás egyik alapja – mármint Hau'ofa szerint, de jó volna, ha sok helybeli követné – az, hogy a Csendes-óceán 1. nem határol, hanem összeköt, 2. nem birtokolható. Vannak független csendes-óceáni államok és ma is függőségben élő területek, többé-kevésbé megfogalmazott saját identitással, ez jó. De vegyék tudomásul, hogy Hawaiitól Új-Zélandig meg a Húsvét-szigetig évezredek óta összekötik őket a hajózási útvonalaik, hogy a nyelvük és a kultúrájuk nem létezik egymás nélkül, és hogy nemcsak érdekük egymással összefogva működni, hanem a hagyományaik is pontosan ezt diktálják. Ráadásul aminek kontinenseken van értelme, vagyis a földbirtokhoz való ragaszkodásnak, annak a világnak ebben a szögletében kevéssé, mivel a megélhetés nagyon nagy részét nem a föld, hanem az óceán adja nekik, azt meg meg lehet próbálni felosztani, de nem fog sikerülni, mivelhogy mozog. Hogy pedig mi közük a világ többi részéhez: hát rajtuk csapódik le az atomkísérletektől a globális felmelegedésig minden, tehát amit ezek ellen tesznek, az példaértékű lehet. Mutassák már meg a világnak, hogy az ott nem vákuum, hanem emberi közösség.)

(Ja, és tudjátok, hogyan kell polgárjogot teremteni az óceániai alkotóknak? Például úgy, hogy óceániaiként olvasunk Swiftet és Cervantest, Machiavellit és Kunderát, és hivatkozunk rájuk, meg olvasunk Albert Wendtet (Szamoa), Patricia Grace-t (Új-Zéland, maori), 'Okusitino Māhinát (Tonga), Sir Thomas Davist (Cook-szigetek) és Lilikalā Kameʻeleihiwát (Hawaii), majd őrájuk is hivatkozunk, az európaiakkal összefüggésben, egy lapon, magától értetődő módon. Így csinálják ezt elegánsan.)

A harmadik szerkezeti egység címe: „Creating” – „Alkotás”. Ebben található egy novella és két regényrészlet a szerzőtől, utána pedig egy igen-igen intelligens interjú ezekről a művekről. (Értve ez alatt, hogy nemcsak a válaszok intelligensek, hanem a kérdéseket is olyan ügyesen tette fel a beszélgetőpartner, hogy a lehető legjobbat hozta ki a szerzőből.) Ebben a szakaszban jön elő a leginkább Hau'ofa sajátos humora, amelyet olvasva különösen sír a lelkem, hogy soha nem beszélhettem vele.* Simán meg tudom érteni, ha valakinek nem jön be a regénye, amelyből két részletet idéznek, tényleg… hát… szóval felforgató hatású. :) De ahogyan az obszcenitást kezeli, ahhoz kevesen értenek manapság. Hú, de szívesen írnék róla elemzést. El is fogom olvasni, szerencsére könyvtárban hozzáférhető. Ez olyan, hogy ezt minden további nélkül lehet a társadalomkritikai oldala miatt méltányolni, a humora miatt meg lepontozni. Nem mondom, hogy én ugyanígy írnám meg, de az olvasott részletek alapján majdnem minden ponton egyetértek az interjúban megfogalmazott méltatással.**

A negyedik szakasz pedig („Revisiting” – kb. „Újra meglátogatás”) az immár fidzsi illetőségű író visszatekintése választott hazájából szülei hazájára, Tongára. Ha Óceánia példa lehet a világnak, akkor Tonga példa lehet Óceániának, politikailag, gazdaságilag, kulturálisan. Rokonszenves kis ország, bár egész biztosan van ebben a képben sok idealizálás is. Annak a története, hogyan indult el ez az állam az alkotmányos monarchiává való átalakulás útján a demokratizálódás felé. Remélem, működni fog. :) Kívánok nekik hosszú, boldog életet. (Meg írjanak még ilyeneket, ha egy mód van rá.)

Szóval pont Fidzsiről sokat nem tudtam meg ebből a kötetből – de magáról Óceániáról annál többet. A régebbi információim közül is sok a helyére került. Forgassátok, világolvasók. Érdemes. Ja, és elektronikusan is kapható. 

* Elolvastattam volna vele Bahtyint. Hogy tetszett volna neki!
** Egyúttal jól meglepődök, hogy még óceániai irodalmat olvasva is Rabelais-hoz jutok el. Minden út stb., mint tudjuk. Minden, amit olvasok, abba az irányba hajt, hogy végre elkezdhessem. Még egy-két adósságom hátra van, aztán végre belefogok.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2019. június 10-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Az ilyenekért érdemes világolvasásba fogni.

Amikor egzotikus országok irodalmát olvasom, azt szeretem, ha nem egyszerűen fordulatokat és szereplőket kapok, hanem megtudok valamit arról, hogyan gondolkodnak ott az emberek, és miért éppen úgy. Mit szeretnek, mitől félnek, min vesznek össze, mit bocsátanak meg, hogy rendezik be a házukat, mire költik a pénzüket, mit tesznek a fazékba. Vagy a teáskannába. Hogy ebben a regényben mennyi teát megisznak. Lehetne vele olyan játékot játszani, mint a whiskyvel szoktak a Dallas-nézők.

Szóval ha Bhutánból kerestek könyvet, tovább nem is kell keresni.

Nemcsak egy életnek, hanem egy zarándokútnak is a története a regény. Illetve maga az élet a zarándokút. Valahol a felénél szólítják a főszereplőt először zarándoknak, de akkor csak kimondják azt, ami már elég régen igaz rá. Az élete főbb pontjait egy-egy útra kelés jelöli, az úti cél pedig gyakran akkor is hozzákapcsolódik valahogy a valláshoz, ha Tsomo nem is vallási okból fog bele az utazásba. A címbeli kör nemcsak jelképes, nemcsak filozófiai értelemben veendő, hanem (a jelképes értelemtől elválaszthatatlanul) földi, nagyon is ebből a világból való.

Egyáltalán: nagyon földhözragadt történet ez, minden jelképességével és átszellemült vallásosságával együtt. Choden igen ügyesen olyan főszereplőt választ, akit hétköznapi célok és indulatok mozgatnak, aki dühös az apjára, szereti a csilit, kiválóan tudja elkészíteni az ara nevű helybeli szeszes italt, felfordul a gyomra a motoros járműveken, moziba jár, ötven évbe telik, míg megbocsát, és legnagyobb fájdalma, hogy nem tud írni-olvasni.* Titokzatos betegsége, amely a regény nagy részében kínozza, különösen a földhöz köti, mert nehézzé teszi a testét. A regény vége többször hasonlítják szarvasmarhához (a világnak azon a részén ez egyáltalán nem akkora sértés, mint nálunk, bár azért érezhető, hogy nem Indiáról beszélünk, szentnek sem számít a tehén), ez is korrekt. Lassú, megfontolt, csöndes, kiválóan bírja a monoton munkát, barát és házastárs egyaránt megbízhat benne, de ha egyszer elindul, akkor elindult, és ha egyszer feldühítik, akkor ne kerülj a patái útjába.

Ami Tsomo hitéletét illeti, annak az ábrázolása sikerült a legjobban, és ez is érintett meg engem a leginkább. Vallásosságában is evilági, például sokkal erősebben hat rá a meleg meg a fáradtság, mint annak a tudata, hogy most mekkora lámát hallgat. (Akit egyébként közember létére nem is láthat közvetlenül, csak a tömegben állva, olyan messze, ahová csak a hangszóróból érkező hang jut el.) Az a láma,** akit a legjobban tisztel, valóban nagyszerű egyéniség, igazi bölcs, de közben harsányan tud nevetni, és nem veti meg az alkoholt. Ő maga (mármint Tsomo) is fájlalja, hogy nem tud úgy azonosulni a vallása szellemiségével, ahogyan elvárná attól, aki érdemeket szeretne szerezni a következő élete jobbá tételéhez.*** Szóval az evilágisága egyáltalán nem zárja ki a túlvilágiságot. Sőt.

A háttérről: Rengeteg minden kiderül a regényből Bhutánról, annak ellenére, hogy nagy része nem is ott játszódik, de Bhutánon kívül is léteznek bhutáni közösségek, akik viszik magukkal a kultúrájukat. Összetett világ, mint bármelyik másik: vannak visszataszító vonásai és csodálni való vonásai egyaránt, ahogyan vannak ismerős és meglepő elemei is. Magától értetődő módon verik a főszereplő fejébe még lázadó kislány korában felnőtt férfiak és nők, hogy nőként hol a helye, de egy férfi segít neki megfogalmazni felnőttként, hogy hol vannak ennek a gondolkodásmódnak a korlátai, és mitől veszélyes. Magától értetődő módon kezelik azt, hogy ha csak a legcsekélyebb hatalommal bír valaki, már bármit megtehet a beosztottaival, de azt is, hogy a beosztottak viszont támogathatják egymást. A legrokonszenvesebb dolog ebben a világban talán éppen ez a kölcsönös támogatás. Ahogyan kisemberek spontán egymáshoz csapódnak, segítséget kérnek egymástól, és rögtön kapnak is, akár mértéken felül is, ha betartják a közösségük szabályait. (Miközben mértéken felül megvetik, büntetik, gúnyolják azt, aki a szabályokat, akár akaratán kívül is, megszegi.)

Szóval sajátosan ázsiaivá tett fejlődésregény ez. Nem tudom, ott létezett-e korábban ez a műfaj, vagy tényleg Európából vették át, de Chodennek igen szépen sikerült a saját kultúrája képére formálnia azt. Kiváló döntés ezt a regényt választani Bhutánhoz. És még könyvtárban is megvan. 

* Oké, értem én, hogy ennek jelképes értelme van, hogy az fontos, hogy pont ez a szereplő pont így ne tudjon szellemi értékhez hozzáférni, de azért szerintem hibája a könyvnek, hogy állandóan hangsúlyozza, mennyire szomorú Tsomo, hogy az apja nem tanította meg olvasni, miközben rengeteg ideje volna felnőttként megtanulni a betűket. De tényleg. Mondjuk, moziba járás helyett, ha már annyira szeretné. A másik, még komolyabb hiba, hogy idegen nyelveket sem beszél a főszereplő. Egy idő után rettentően idegesített. Rendben van, hogy élete nagy részét bhutániak között tölti,**** de ha egyszer makog valamit nepáliul meg tibetiül, vagyis van valami nyelvérzéke, nem igaz, hogy ne ragadna rá a hindi meg az angol. Főleg úgy, hogy ő maga is érzi, milyen hátrányban van a nyelvtudás hiánya miatt. Még össze is barátkozik egy hindi nővel, és hosszú ideig nyújtanak egymásnak lelki támaszt úgy, hogy semennyire nem beszélik egymás nyelvét. Szép, szép, csak nem hiszem el.
** Nemrég olvastam Alexandra David-Néel könyvét Tibetről, nagyon sokat segít abban, hogy az ember értse a regény szóhasználatát. Még be se fejeztem David-Néelt, már belekezdtem ebbe, hogy lássam, hogy néz ki mindez egy helybelinek a nézőpontjából.
*** SPOILER Aztán kissé meglepődik, amikor közlik vele, hogy mit akar, egymaga több zarándokhelyre eljut, mint a falujabeliek összesen, ráadásul a fentebb említett láma is többre tartja őt, mint a másik tanítványát, aki írástudó, és elvileg sokkal több lehetősége volna érdemet szerezni.
**** SPOILER ...még akkor is, amikor már Indiában lakik vagy Nepálban jár, keresi a bhutáni közösségeket, velük jár-kel, velük lakik...

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok. 

Ezt 2019. június 8-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Ez a könyv megint az a fajta, amelyet olvasva a legcsekélyebb mértékben se érdekel, igaza van-e az írójának. Énfelőlem találkozhatott David-Néel Tibetben jakká változó novíciussal, kengurusebességgel haladó szerzetessel, nyolc hónapot étlen-szomjan-fagyban kibíró aszkétával és annyi elméből teremtett fantommal, amennyi alatt leszakadna a vonat alja. Hát ki vagyok én, hogy beleszóljak, ki milyen mágikus események tanúja lehet, ha egyszer ilyen érdekesen tudja megírni?*

Ráadásul majdnem olyan nézőpontból, amilyet én is képviselnék: a nagyon kíváncsi, nagyon nyitott, eléggé szkeptikus, de a másik (rokonszenves) kultúrát tiszteletben tartó nyugati vendég nézőpontjából. (A félreértések elkerülése végett: vendég az, aki nincs otthon, de azért jól érzi magát; belép abba a világba, amely nem a sajátja, nem vesz el belőle semmit, amit nem önként adnak, majd kilép belőle és hazamegy.) Részemről annyi a különbség, hogy én a helyében sokkal jobban tartanám a helybeliek gondolkodásmódjától a távolságot, de az az én dolgom. Ő különben is egész más céllal ment Tibetbe, mint amilyennel én mennék. Meg amilyennel Arianrhod molytárs jönne velem, asszem. 

Pontosan olyan szöveg, amilyet én szeretek, és amilyenre jelenleg szükségem van: nem kívülről írja le a száz évvel ezelőtti Tibetet, hanem az emberek gondolkodásmódját próbálja megfejteni, jó sok kulturális adalékkal. Valószínűleg ezért nem zavar a temérdek fantasztikum, és ezért vagyok hajlandó gyakorlatilag bármit elhinni neki. Ha nem igaz, az meg kit érdekel? Az érdekel, hogy miért gondolkodnak így ezek az emberek, miért hisznek mindabban, amiről a könyv szól, és ebből milyen életmód következik. Még a humorukat is sikerült megértenem egy kicsikét, pedig az a legnehezebb. Bármilyen idegen kultúra esetében.

Olyan könyv ez, hogy ha használni akarom (természetesen íráshoz), már kezdhetem is elölről, és ha ki akarnám jegyzetelni, minden oldalt idéznem kellene. Nagyon, nagyon szépen köszönöm a lehetőséget Arianrhod és Evetkegömöri molytársaknak.

U.i.: A fordítás időnként tényleg fura, meg főleg a nyomdahibák elég zavaróak, párszor sikerült Krisztus utánt felcserélni Krisztus előttel, azért az nem mindegy. 

* Nem azért nem érdekel, mint hogyha nem tartanám hitelesnek, hanem mert nem arra kell nekem a szöveg, hogy ebbe a hitbe beleássam (beavattassam) magam. Nem arra kell nekem a tudománya, amire neki kellett. Hanem regényt írni.

Pontszám: 10/10

Ezt 2019. június 5-én írtam. 

Na, ilyenből kéne még nagyon, de nagyon sok.

Joggal merül föl a kérdés, hogy jövök én az olasz misztikához.

A válasz: sehogy. Az általában vett misztikához, ahhoz annál inkább. Mármint ha a köznapi szóhasználatnál jóval szűkebb értelemben vesszük, és az isteni jelenlétnek a földi életben való megtapasztalását, az elragadtatott Isten-élményt, illetve annak keresését nevezzük misztikusnak. (Bocsánat az elnagyolt megfogalmazásért.) Ehhez egyetemista korom óta közöm van, olvasok misztikusokat és misztikusokról, meg elég sokat írtam is a témakörben. Mármint nem általánosságban a misztikáról – de erről lentebb.

Hogy ettől még miért kell nekem pont az olasz változat, mikor sose voltam olaszos? És hogy általában véve miért érdekelne bárkit is az olasz misztikus irodalom, amely – lássuk be – elég vékony szeletét képviseli a világirodalomnak? Hogy erre válaszolni tudjak, hadd mesélem el előbb, mi közöm van hozzá nekem. Ígérem, általánosságban is alkalmazható lesz a válaszom.

Majd húsz éve jelent meg magyarul a könyv. Szerintem még a megjelenés évében meg is vettem, vagy legfeljebb egy évvel később. 2000-ben ugyanis belefogtam Emily Brontë verseinek misztikus alkotásokként való értelmezésébe. Mondják, hogy amit az embernek érdemes megtanulni, azt tíz évig tanulja, na, nekem is pont 2010-re sikerült a munkát – ha nem is lezárnom, de legalább magas fokú elismerésig vinnem. Addigra persze jelentősen át is alakult, például rájöttem, hogy a versek és a misztikus irodalom viszonya enyhén szólva is összetett, egyáltalán nem simul bele az egyik a másikba olyan szépen, mint ahogy elsőre látszott. Ez annyiban tartozik ide, hogy mivel nekem kezdettől fogva az ő életműve volt a témám (meg az etalon), amelyhez mindent viszonyítottam, ez a félig-meddig kívülállás is rányomta a bélyegét a hozzáállásomra. Rövidebben szólva: sokat foglalkoztam a misztikával, érteni is vélem (már amennyiben fel lehet fogni a felfoghatatlant), de kívülről nézem. Nem szkeptikusként, csak kívülről.

Emily Brontë brit költő volt, protestáns háttérrel. Ennek a római katolikus vallású olaszokról szóló könyvnek (minimum) a bevezető tanulmányai mégis roppant segítséget nyújtanak a verseinek olvasásakor. Vagyis nyugodtan elképzelhető, hogy sok más életműhöz is kapcsolható lehet még, ha szakirodalomként szeretné használni valaki. Egy ok.

A kötet sorra veszi (születési évük szerinti időrendben) a középkortól a XX. századig alkotó olasz (anyanyelvű), misztikus irodalmat alkotó nőket.* Közülük néhányat szentté is avattak, illetve hazájukon kívül is ismert klasszikusokká váltak. Akad olyan, aki nemcsak íróként, hanem az élet más területein is (tanítóként, tudósként, politikusként, egyházszervezőként stb.) meg kellett, hogy állja a helyét, és akad olyan, aki nem produkált látványos dolgokat (az elragadtatáson és/vagy a misztikus írásokon kívül), „csak” élte az életét napról napra.** A kötet semmi „rangbeli” különbséget nem tesz a kettő között. Tanítani lehetne rajta, hogy kell egymás mellé (nem pedig alá-fölé) rendelve kezelni nagyon különböző életműveket. Szintén alkalmazható más területeken is. Két ok.

A világirodalom vékony szelete? Roppant változatos szelet! Hogy mennyi minden benne van ebben a keskeny metszetben! Száz fokra hevített vallomások; józan teológiai fejtegetések a misztikus út állomásairól; olyan látomások jóról és gonoszról, amelyeket habozás nélkül őrültnek lehetne minősíteni, ha nem volnának allegóriák; racionális lelki vezetés; igehirdetők stílusában írt levelezések; igazságkeresés; a bolondság (mármint az elmeállapot) önironikus felmagasztalása. Ha ilyen keskeny metszet ekkora változatosságot képes mutatni, mit tudhatna egy jóval átfogóbb antológia? Hány és hányféle kérdésre tudna válaszolni, akár az olvasó saját életére vonatkozóan is? Három ok.

Egy megjegyzés a misztika egyik (híresebbik) ágáról, a jegyesmisztikáról: Az isteni jelenlétbe való beleolvadást, a saját személyiség elvesztését a misztikusok nagyon gyakran a szerelmi költészet nyelvén fogalmazzák meg. Nem azt jelenti ez, hogy testi kielégülést élnének át, ellenkezőleg. Azt jelenti ez, hogy küszködnek a kimondással, hiszen hitbeli élményük kimondhatatlan, ezért a legismertebb, leggyakrabban olvasott és használt jelrendszerhez fordulnak, hogy legalább valamennyire megközelítsék az átélteket. A misztikus irodalom legnagyobb problémája nyelvi probléma, a megragadhatatlan megragadásának igénye. Igen komoly hiba, ha nem allegóriákként olvassuk ezeket a szövegeket.*** Viszont némelyiket tényleg nagyon nehéz allegóriaként kezelni, még nekem is, pedig már van tapasztalatom. Mármint olvasói. Ahogy föntebb írtam: kívülálló vagyok.

Úgyhogy miután ilyen lelkesen ajánlottam ezt a gyűjteményt szinte bárkinek, most egy kicsit vissza is vonom a szavamat: bárki ne olvassa. Az olvassa, aki valamilyen szinten már ismeri a misztika irodalmát és alapfogalmait. Nem fogja megharapni a könyv a többieket. :) De, mondjuk, előfordulhat, hogy ők éreznek késztetést megharapni a könyvet. 

* Az eredeti munka több szerzőt tartalmaz, a magyar fordítók válogattak is, bár hogy milyen alapon, azt nem sikerült megállapítanom. Valószínűleg azért, mert kevéssé ismerem az olasz irodalomtörténetet. Mindenesetre elég változatos lett így is a kép.
** Egyébként a bevezetés szerint éppen abból ered a kötet koncepciója (vagyis hogy csak nőket válogatnak be), hogy nők jóval ritkábban kerültek vezetői-szervezői szerepbe a történelem során, és sokszor pontosan ezért tudtak többet és jobban foglalkozni a lelki életükkel, amelyből a misztikus élményük is eredt. (Megint sarkítok ám, akit árnyaltabban érdekel a kérdés, olvassa el a bevezető tanulmányokat.) Az persze más kérdés, hogy sokszor éppen e miatt az intenzív lelki élet miatt kezdtek seregleni hozzájuk a tanácsra, vezetésre vágyók, és váltak igehirdetőkké, prófétákká akár.
*** Mellesleg a szerzők nagy része abban a korban élt, amikor még létezett az inkvizíció. Annak szigorúságáról szerintem mindenki tud fogalmat alkotni. Ha körültekintő vizsgálatok során sem találták nyomát annak, hogy az illető vallomásait szó szerint kell venni, akkor most nem – vagy legalábbis nem ilyen szövegkörnyezetben – olvasgatnánk az írásaikat, mert mindent elkövettek volna, hogy megsemmisítsék őket az alkotójukkal együtt. Amint hogy azt jó eséllyel meg is tették más alkotók esetében.

Ezt 2019. június 2-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Aki Rejtőt szereti, rossz ember nem lehet.

Maximum olyan förtelmes borítót csinálnak a könyvének, hogy kizárólag becsomagolva meri az ember nyilvános helyre vinni. Vagy úgy se. Nemcsak ízléstelen ez az izé, hanem még a könyvhöz sem illik.*

Nagyon kedves ajándék volt, nagyon kedves rokontól, aki szintén utálja a borítót. :) Az ízlésünk többnyire egyezik, ezúttal is fedi egymást félig-meddig. Szó szerint. Konkrétan a feléig közelítette a tíz pontot a regény, még reménykedtem is a méltó végkifejletben, aztán viszont csak azért nem ment nyolc pontnál lentebb, mert a maga műfajában teljesen rendben van, csak nekem nem való.

Nagyon rövid idő alatt egyértelművé vált számomra, hogy Az ellopott futárral folyik a versengés. Szép dolog is az az ambíció. Visszaköszön az emberi kapcsolatokban,** egy kicsit a háttérábrázolásban, még a szóhasználatban is („bálozás”, „úri közönség” stb.). A nyelvi lelemények, pergő párbeszédek, kétmondatonként csattanó poénok egész más jellegűek, mint Rejtőnél, de miért is csinálná ugyanazt? Másolni nem előkelő. Hasonló hatást másképp kiváltani – az már előkelő. :) A regény első felével ezért összesen annyi bajom van, hogy túlságosan is embert csinál a főszereplőből, holott amiken keresztülmegy, azt ember – különösen, ha tizenhárom éves – nem bírja ki, vagy legalábbis nem ilyen idegrendszerrel.*** A Rejtő-regény főszereplője azért bír ki mindent, mert nemcsak ember, hanem mitikus alak is, megtestesült véletlen, megtestesült hiba, egyszemélyes világfelfordító erő.

Szóval magasra tette magának a mércét a szerző. De ezt a mércét éppen csak hogy nem ugorja meg. Tényleg. A cselekmény aztán pörög, a poénok ülnek, a szereplők szerethetők vagy utálhatók, és az a leheletnyi misztikus szál is teljesen rendben van. Amikor pedig szép akar lenni a stílus, akkor nagyon, de nagyon szép. Nem kedvencelném, de minimum kilenc pont meglenne.

A regény második felében aztán szép fokozatosan elvész minden, amiért az első felét szerettem. Főleg a versengés. A stílus szépsége és humora marad meg a legtovább, de az is fakul. Ezzel fordítottan arányos az akció, a feszültség, a fordulatosság: ezek pont itt jutnak a csúcsra, csak engem nem ezek miatt érdekelt a történet. A lezárást meg nyitva kellett volna hagyni, ha már Rejtővel versengünk.**** 

Igazságtalan vagyok, mi? Csúnya dolog olyasmit várni el egy regénytől, ami nem célja, ez teljesen egyértelmű. De az első feléből kiderül, hogy igenis többet tud (és akar!) a szerző, mint amit a műfajtól manapság várni szoktak. Ott olyan fénypontokat találtam, amelyek miatt nagyon örülök annak, hogy megkaptam ezt a könyvet, és megvan nekem otthon. A legjobb az, amikor Jade kikiáltó akar lenni a Sohóban. Az úgy tökéletes, ahogy van, világábrázolásban, stílusban, mindenben. Úgyhogy hadd legyek már lehangolt attól, hogy a végére elfogyott a lendület.

* Mondjuk, láttunk már rosszabbat.
** SPOILER Jade és Bárd, az Prücsök és Deboulier, beleértve a verekedést is – még a Jade mozdulata is egyezik Prücsökével –, csak abban különböznek a Rejtő-regény párosától, hogy intenzíven átitatja a kapcsolatukat a szexualitás.
*** Különösen szomorú aktualitása van ennek a számomra éppen most. Az, ahogyan Jade kilép a nemlétező családjából, nem izgalommal, hanem elkeseredéssel töltött el. Nem azt gondoltam: „hű, milyen belevaló”, hanem azt: „szerencsétlen kölök”.
**** SPOILER Most komolyan higgyem el, hogy ez a nő simán betagozódik a társadalomba? Ha igen, akkor baj van, vagy a nővel, vagy a társadalommal, és én komolyan szomorú leszek…

– —- –

A kedves rokon reakciója Facebookon:
„Úgy örülök, hogy neked egyértelmű volt a Rejtő-stíl. :D Szerintem pont úgy indult, hogy valamilyen tiszteletadás lesz belőle. Aztán nem lett, de nekem addigra mindegy volt. :D Tökéletes vizsgaidőszak-olvasmány. :D Örülök, hogy elolvastad. :))))) És hát igen, a második fele tényleg olyan, mintha aludt volna rá előtte egy nagyot, és meggondolta magát. :D”
Megnyugvás: teljesen egyezik az ízlésünk, nemcsak félig. 

Ezt 2019. június 1-jén írtam. 

Pontszám: 10/8

Negyvennégy klasszikus szerelmes vers, angol eredetiben és magyar fordításban. A könnyűnél is könnyebb a szerzői életrajz alapján értelmezni őket: Elizabeth Barrettre harminckilenc évesen rátalált a nagy szenvedély, hozzáment a híres és csodált költőhöz, Robert Browninghoz,* és minden érzelem, amelyet hosszú évek testi-lelki betegségei a négy fal közé zártak, egyszerre robbant ki belőle. Csak persze, „szeméremből”, ahogy az előszó írja, nem merte nyíltan vállalni a nevét, és úgy adta ki a kötetet, mintha portugálból fordította volna. (Ezt jelenti az angol címben a „from the Portuguese”).

Könnyű így értelmezni a kötetet, de nem fogom. Minek, Kardos László megtette helyettem, olvassátok el az előszónak álcázott időutazó molyos értékelést. Engem egyébként sem ez érdekelt a versekben. Pár ezer év alatt sok milliárdnyian voltak már szerelmesek a világtörténelemben, abból néhány millió biztos érzett hasonló rajongást is, hasonló okkal, hasonlóan sokáig elfojtott indulatok kitörésével, sőt biztosan előfordult közöttük sok-sok olyan is, aki össze is tudott házasodni a szerelmével, és a házasságban is megőrizte rajongását. Valamiért mégse hoztak össze róla negyvennégy sírni valóan gyönyörű szonettet. Erre nem elegendő magyarázat az, hogy de Elizabeth Barrettnek megvolt hozzá a tehetségén kívül a mesterségbeli tudása és a műveltsége is. Nincs is értelme többet keresgélnem a magyarázatot, a versek hatásáról akarok beszélni. Arról, hogy miért volt nagyon nehéz kezdenem velük valamit, és miért vontam le két egész pontot.

A teljes alázat és önátadás versei ezek, vallomások egy istenített alakhoz, aki mindenestül (költészetében is) magasabb rendű a versek beszélőjénél. Fenséges csoda, ráadásul még szabadító hős lovag is, és a beszélő egyszerűen el sem tudja hinni, hogy ő a szerencsés, akibe ez a lovag szerelmes lett. Biztosan vannak, akik számára a beszélő teljes magamegadása, ön-alárendelése ellenszenves vagy szomorú lehet – meg is tudom érteni –, de én nem tartozom közéjük. Nemcsak azért, mert akad itt olyan vers is, amelyik egyenrangúként mutatja fel a két szerelmest (és pont a 22., pont a kötetnek a középső szövege, ennyit a spontán érzelemkiáradásról, meg van ez a ciklus szerkesztve, kérem)...

When our two souls stand up erect and strong,
Face to face, silent, drawing nigh and nigher,
Until the lengthening wings break into fire
At either curvèd point,—what bitter wrong
Can the earth do to us, that we should not long
Be here contented? Think. In mounting higher,
The angels would press on us and aspire
To drop some golden orb of perfect song
Into our deep, dear silence. Let us stay
Rather on earth, Belovèd,—where the unfit
Contrarious moods of men recoil away
And isolate pure spirits, and permit
A place to stand and love in for a day,
With darkness and the death-hour rounding it.

...hanem azért is, mert akkor ellenszenvesnek kellene tartanom a világirodalom szerelmes verseinek elég nagy részét úgy Petrarca óta.** Azok valami nagyon hasonlót csinálnak, csak ott a lovag az alárendelt, aki a hölgyet imádja. Itt meg, mintha a mesebeli királylány üdvözölné a szabadítóját negyvennégy szonettben. Ha tényleg egyebet se akarna, csak megalázni magát a porig, akkor meg se szólalna, nemhogy egy kötetet megtöltsön. Persze nem egyszerű dolog egy ilyen ellentétpárt megfordítani, vannak neki következményei. Számomra az volt a legérdekesebb, hogy ezeket a következményeket figyeltem. Ezek adják a versek összetettségét.

Ezek után egész biztos, hogy elolvasom az Aurora Leigh című verses regényt is. Sokkal kisebb a hírneve, mint a Portugál szonetteknek, de ettől még lehet ugyanolyan jó vagy jobb is.

Az egyik pontot azért vontam le, amit az előszó is megjegyez: egyvégtében olvasva igen-igen monoton ez a kötet. Hát evvan, feltehetőleg a Daloskönyv is az volna, ha ugyanígy bánnék vele. Ez legalább rövidebb. Nem árt azért legalább egyszer végigolvasni, hogy az embernek például feltűnjön a kötetkompozíció. De aztán csak mazsolázgasson belőle.

A másikat a fordítás vonatja le velem. Bocs. Iszonyú nehéz dolga van mindenkinek, aki szonettet próbál fordítani, mert annyira szigorú verstani szabályok kötik (sorok száma, rímszerkezet, soronként a szótagok száma, sőt még a rövid-hosszú szótagok váltakozása is kötött), hogy már az aránytalanul nagy erőfeszítésébe kerül, ha csak meg akarja közelíteni az eredetinek az értelmét, hát még hogyha pontos megfelelőket keres a szavaknak. Tökéletesen visszaadni az egyik nyelven írt szöveget a másik nyelven még prózában sem lehetséges, nemhogy így. Úgyhogy most gonosz leszek, amikor mégis elmarasztalom a fordítót a különbségekért. Nem az egyes szavakba kötök bele, hanem abba, hogy olyan szövegeket, amelyek egyszerre szólnak az értelemhez és a szívhez, kizárólag az érzelmi hatás irányába visz el. Az angol szövegnek nemcsak a mély hangú zeneiségét nem adja vissza, hanem a racionalitását, a hétköznapiságát sem. Mert van neki olyan, például pont a legszenvedélyesebb 43. szonettben.

(Kép innen.)

* Akinek egyébként sajátos módon jóval kisebb nálunk a hírneve, mint a feleségéé. Nem sokan ismerik a Portugál szonetteket, de – legalábbis én így érzékelem – Robert Browningot még kevesebben olvasnak. Rosszul érzékelem? Ha helyes a meglátásom, akkor az több mint valószínű, hogy Kertész Erzsébetnek köszönhető. Mert az Elizabeth Barrettről szóló regényét viszont sokan ismerik.
** Megjegyzés, a rend kedvéért: van, amit ebből a kategóriából rettentően ellenszenvesnek tartok, csak nem ezért.

Pontszám: 10/8

Ezt 2019. június 1-én írtam. 

Jelena Lengold kortárs szerb novellista, és az Európai Unió Irodalmi Díját nyerte el ezzel a kötettel. Tisztelet-becsület neki. Készséggel elismerem, hogy a díjhoz méltó színvonalon ír. Csak nem nekem.

Ez határozottan nem az én könyvem. A megírás minősége tíz pont, ezt elismerem, de az olvasási élmény legfeljebb hat. Az „Árnyék” és az „Égbolt” című novellák nélkül az is öt lenne. Ezért átlagoltam nyolcra.

Már megint bedőltem a címnek: reménykedtem, hogy legalább nyomokban utalni fog a középkori-reneszánsz komédiákra, de még nyomokban se utalt rájuk a címadó írás. Se. :( Rendkívül fontos dolgokat mond ki egyébként, meg rendkívül nyomasztóakat is, hol nyilvánvaló, hol elfojtott dühvel. (Úgy látszik, nemcsak a kortárs magyar irodalom védjegye ez a fajta a depresszió.) Olyan dolgokat, amelyeket ki kell mondani, azok helyett is, akik nem tudnak megszólalni. Csak ez a dühös-kemény, a durvaságig elmenő hangnem, ez nem való nekem. Még akkor se, amikor egyetértek az elbeszélővel. Pláne, amikor nem. Úgyhogy nekem csak azok az írások jöttek be, amelyek nem ezt a hangnemet alkalmazták. Mert tud Lengold több hangnemben, több hangon is írni, ebből is látszik, hogy jó író.

Az „Árnyék” és az „Égbolt” címűről külön:

Az előbbinek az elbeszélője középkorú férfi. Az a fajta, akinek ránézésre megalszik a szájában a tej. Valószínűleg semmilyen értelemben nem felel meg annak, amit a mai szerb társadalom „férfias”-nak tekint (annak, amit a magyar társadalom, tuti nem), ellenben pontosan az a típus, amelyik ettől még évszázadok óta létezik, csendben, szégyenkezve, és családokat meg társadalmakat építenek rá. Az, ahogyan a novella stílusa bánik vele, annyira szép, annyira finom, szelíd, szomorú. Vele szemben meg ott a nagyon macsó testvére, aki hangos, dinamikus, felelőtlenségében is elbűvölő tud lenni.*

Az utóbbiról először azt gondoltam, filozofikus sci-fi, meg is dicsértem magamban Lengoldot, hogy lám, ilyet is tud, és milyen jól csinálja. A második fele aztán átment lélektani novellába, egy apa-lánya kapcsolat torokszorító bemutatásába. De tényleg elszorult a torkom, ez nem szólam.** Az egész sírni valóan szép.

A többit hagyom.

Megérdemli a díjat, megérdemli, hogy olvassák, de én majd inkább máskor. :)

* SPOILER Nem árulom el, mi a vége, de legnagyobb megelégedésemre senki nem bűnhődik meg azért, mert azt az életmódot éli, amelyre született.

** SPOILER Ettől függetlenül nagyon ügyesen ott marad lebegve a sci-fi szál is, annak ellenére, hogy az egyik szereplő nyilvánvalóan nem beszámítható.

Ezt 2019. május 29-én írtam. 

Pontszám: 10/8

Zseniál!

Semennyire nem érdekel, hogy miben volt/lett igaza Heyerdahlnak meg miben nem. Ez a könyv úgy jó, ahogy van.* Szeretem az ilyen szelíd őrülteket, a világhírű rögeszméikkel együtt. Igazi hős-alapanyag.

Nem azt mondom, hogy minden (bármilyen szelíd) rögeszme megszállottja feltétlenül tiszteletre méltó. A legtöbbjét messzire elkerülöm. De ennek az embernek valami olyan magával ragadó stílusa van – kutatóként is, íróként is –, hogy nem lehet neki ellenállni. :) Nem lehet nem tisztelni azért, hogy akkor is beszerzi azt a balsafát a dzsungelből, ha derékig merül a sárba, akkor is összerakja azt a tutajt, ha hat papírt aláíratnak vele, hogy az eredményért még véletlenül se vállalja senki más a felelősséget, és akkor is átkel vele az óceánon, ha alulról cápa jön, fölülről meg nyolcméteres hullám. És még írni is tud a pofátlanja.

Gyerekkoromban hallottam először erről a könyvről, és fogalmam sincs, hogy maradt ki a gyerekkoromból, de akkor még jobban élveztem volna. Egy kicsit most is gyerekké váltam, míg olvastam. Különben is ezt a kemény borítós, vastag lapú kiadást nyugodtan lehet pont úgy tartani a kézben, mint a gyerekek: kétoldalt jó erősen szorítani, arc elé emelni, egyszerre olvasni és szagolni. :)

De mégse bánom, hogy nem gyerekként olvastam, mert akkor az utolsó szóig elhittem volna Heyerdahl minden következtetését (a lábjegyzetek szerkesztői figyelmeztetéseinek ellenére), aztán összeomlott volna a gyerekkorom, ha később rájövök, miben tévedett a kapitány. Így meg közben megjelent a fejemben egy-két kérdőjel, aztán legyintettem rájuk gondolatban: kit érdekel, hogy nem is azért hívták azokat a húsvét-szigetieket hosszúfülűeknek, és nem is azért háborúztak, francot nem érdekli, mondjad, mi lett a cápával!**

Egyetlen ellenérzés működött bennem erősebben a többinél. Ez sem távolított el a könyvtől, még csak nem is hibáztattam érte Heyerdahlt, hiszen ettől függetlenül maximális tisztelettel viseltetett a perui indiánok és a polinézek iránt. De azért működött az ellenérzés. Mert ez az ember nem egyszerűen azt próbálta bebizonyítani, hogy a polinézek Amerikából jöttek, hanem egyúttal azt is, hogy ami fejlett kultúra létezik, annak európai alapja van, annak minimum az alapjait (de inkább nagyobb részét) fehér ember találta ki. És majd ő mint szintén fehér ember jól bebizonyítja a polinézeknek azt, amit már maguk is elfelejtettek. Minden más hangnemben elmondva rettentően irritálna ez az elmélet – illetve nem is maga az elmélet, mert ez is csak egy a sok között, hanem amilyen magától értetődőként kezeli, ahogy meg se fordul a fejében, hogy esetleg történhetett másképp is –, Heyerdahlnak megbocsátom.

Meg a társainak, természetesen. Mert ezt még egy őrült se tudta volna egyedül végigcsinálni, ehhez kellett még öt társ, egyik őrültebb, mint a másik. Csupa rokonszenves manó, akik rádiót gyártanak házilag, nevet adnak a tutaj végében tanyázó ráknak, polippal horgásznak tonhalra, Goethe összes művei nélkül el se indulnak otthonról, és Polinézia előtt nyafogni kezdenek, hogy még három olvasatlan könyv maradt a rakományból, most arra mikor fognak sort keríteni? Akinek annyit ír Heyerdahl, hogy figyelj már, jössz velem fatutajon Óceániába? És annyi a válasz, hogy „jövök”. Hát ezt így kell. Tuti, hogy én se gondolkodtam volna a helyükben sokat.

* Még az is csak mérsékelten érdekel, hogy teljes természetességgel jegyzi meg, hogy az üres konzervdobozt a tengerbe dobták, a használt szárazelemek sorsáról meg diszkréten hallgat…
** Ezt alig fél éve olvastam, néprajzi alapon mond ellent Heyerdahlnak, szintén érdekes.

Ezt 2019. május 26-án írtam.

Pontszám: 10/10

A pontozás a szokásos átlagolásom eredménye: a megírás minősége tíz pont, az élmény maximum hat.

Két okból fogtam bele.
Gimnazista-egyetemista koromban nemcsak tetszett, hanem nagyon komoly hatással is volt rám az angol romantika irodalma. Nem túlzás azt állítani, hogy a személyiségem, az életem másképpen nézne ki nélküle. Byron volt az egyedüli, akinek az életművével egyszerűen nem tudtam mit kezdeni. Kifordult a kezemből a Byron-összes. Tiszteltem mint kezdeményezőt, aki nélkül a következő korszakok nagy alkotásainak legalább a fele talán nem is létezne,* és ennyi. Ezen szerettem volna most túltenni magam, hátha megértem rá. Hát sajnos ugyanúgy unom, mint tizenöt-húsz éve. 
Másrészt szerettem volna tudni, mi a bánatot evett ezen a Childe Haroldon egy egész korszak. Vagy inkább kettő. Mitől számított annyira vonzó irodalmi hősnek, hogy nemzedékek voltak belé szerelmesek. Sajnos ezt se sikerült kideríteni. Az egy dolog, hogy ő az elátkozottan bolyongó, gazdagságtól és szerelemtől megcsömörlött, ellenben távoli ideáljába reménytelenül szerelmes, szépséges ifjú. Ebbe bele lehet szeretni (annak, akinek ilyen ízlése van). De hát ebben a műben pont róla esik a legkevesebb szó. Ebben több a lírai kitérő, mint az Anyeginben, pedig már Puskin is túlzásba viszi. A mű második felében konkrétan éppen csak megemlíti az elbeszélő, hogy amúgy neki központi hőse is volna, egyébként meg mindent megtudunk arról, mi az elbeszélő véleménye az olasz városokról meg Görögország helyzetéről. Ezzel az erővel egy háromsoros mellékszereplőbe is bele lehetne szeretni.

Egyébként nagyon szép szöveg. Az összes kitérővel, elmélkedéssel, visszaemlékezéssel, távolba vágyakozással, és mindenekelőtt a melankólia mindent átitató hangulatával együtt. Ilyen stílusban ritkán tudnak csúfot űzni az olvasói elvárásokból. Értem, hogy mitől klasszikus. Csak nekem nincs meg hozzá a megfelelő antennám. És azt nem sikerült ennyi idő alatt se megértenem, mit ettek rajta sok-sok évtizedig.

Na, mindegy, azért a Don Juannal meg a Manfreddal még teszek egy-egy próbát majd.

* Aki nélkül nincs Üvöltő szelek, Jane Eyre, Wildfell asszonya, Egy magyar nábob, Anyegin, és akkor csak felszínes válogatást nyújtottam. Elizaveta Bagrjanáról például egy szót se szóltam.

Ezt 2019. december 21-én írtam. 

Pontszám: 10/8