Most kettő dologra vagyok kíváncsi.
1. Kinek jutott eszébe a nyolcvanas években az éjszaka közepén álmából felriadva, hogy magasságos egek, a húsvét-szigeti folklórból még nincsen tudományos igényű, színvonalas és az átlagember számára is megfizethető magyar kiadvány, hogy is élhettünk idáig nélküle?!
2. Mennyit vásárolt meg belőle a nyolcvanas években a magyar átlagember? (Ha volt olyan. Én még nem találkoztam senkivel, aki átlagemberként mutatkozott volna be.)

Mert félreértés ne essék: ez tudományos igényű, színvonalas és az átlagember számára is megfizethető kiadvány. Manapság különösen. Én háromszáz forintért vettem a lengyelpiacon. 
De hogy minek kellett kiadni?!

A világ teremtése

Levegő, gáz, üresség.
Tenger, körülötte nem létezés.
Sötét.
Az első remegés, az első szó, ami megalkotta a fényt.
Kuihi-Kauha.
Száradjon meg a föld!
Húzódjon vissza a tenger!
Megjelent a Nap, a nagy fény.
Megjelent a Hold, a kis fény.
Megjelentek a csillagok.
Kuihi-Kauha.
Megjelent Makemake, az első ember.

Nem mintha bánnám, hogy létezik, és ismerhetem ezeket a költői-furcsa szövegeit, mint a fenti. Csak nehezen tudok elképzelni rajtam kívül öt embernél többet, akit nemcsak érdekelnek az óceániai mitológiák, hanem tényleg, de tényleg fontos nekik, hogy legyen a kötet végén pontos jegyzetanyag és bibliográfia, az elején meg ötvenoldalas összefoglaló tanulmány a korábban megjelent kutatásokról meg a szerkesztő saját kutatási eredményeiről. Úgy, hogy a szerkesztő (Irina Konsztantyinovna Fjodorova) amúgy egyetemi oktató volt, szakterülete pedig konkrétan az óceániai folklór. És abból a rajtam kívül létező ötből is egy Arianrhod molytárs, egy másik meg Zalka Csenge, akik legalább annyira lököttek, mint én, viszont a nyolcvanas években még tutira nem olvastak tudományos igénnyel szerkesztett óceániai folklórt. 

Nagyon alapos, részletes, kimerítő munka ez. Nemcsak a jegyzetanyag mutatja az alaposságot...

Mint már említettük, a kedvenc polinéziai hős, Maui nevét a rapanui folklórban nem rögzítették, ugyanakkor régóta ismert a rapanuik előtt, még abból az időből, amikor az őshazában éltek. A Húsvét-szigeten azonban Maui mitológiai hősből kultúrhérosszá vált, csudabogárrá és kópévá, a ravasz Ure a Vai a Nuhe képében.

(Mauiról egyébként itt írtam.)

...Szóval nemcsak a jegyzetanyag, hanem az is, hogy minden szöveg többféle változatban is szerepel a kötetben, és még a mondatszerkesztési hibákon sem módosítottak. Ha nem érti az olvasó, hát nem érti az olvasó, de a gyűjtők által összeszedett történetek szövegét variálni tilos. Akkor is, ha nyilvánvalóan maga a gyűjtő módosított a történeten (legfeljebb beírják jegyzetbe). 

Azt is jelzi egyébként a bevezető tanulmány, hogy ezeket a történeteket gyakorlatilag az utolsó (vagy az utolsó utáni) pillanatban szedték össze, amikor az európai kultúra már rendkívül erős hatást gyakorolt a Húsvét-sziget kultúrájára, és ez jó pár történeten látszik is.

Makemake

Makemake egyedül élt. Rossz volt így. Fogott egy vizesedényt és belenézett. Árnyéka megjelent a vízben. Makemake látta, amint arcának árnyéka feltűnik a vízben. Üdvözölte tulajdon árnyékát, ezekkel a szavakkal: „Megáldalak téged, fiatalember. Milyen szép vagy, és hasonlatos hozzám!” Ekkor váratlanul egy madár rászállt egyenest a jobb vállára. Makemake megremegett, amikor egy csőrös, szárnyas, tollas lényt látott. Fogta az árnyékot és a madarat, és egyesítette őket.
Azután Makemake elhatározta, hogy megalkotja az embert, aki olyan, mint ő, és tud beszélni. Ezért megtermékenyítette a követ, de hiába. Nem valósult meg a szándéka. Ekkora megtermékenyítette a vizet. De ez sem járt eredménnyel. Csak egy kis hal jelent meg, a paroko. Megtermékenyítette hát a földet. Végre megszületett az ember. És Makemake látta, hogy jól sikerült.

Szóval ha valaki az ősi vándormotívumokra kíváncsi, ne itt keresse, mert ha a húsvét-szigeti mondák, teszem azt, vízözönről beszélnek, akkor jó eséllyel előtte elég sokat meséltek az adatközlőnek a Bibliáról. A rendszerezés ellen sem lehet kifogás: külön számozott fejezetekbe gyűjtötték a különböző típusú és műfajú szövegeket (pl. teremtésmítoszok, eredetmondák, történelmi eseményekről szóló mondák, bosszútörténetek, mitológiai gyökerű lírai költemények stb.). Sajnos azt, hogy kitől gyűjtötték a történeteket, ritkán mondja meg a szerkesztő, de ez nem feltétlenül az ő hibája, gyakran egyszerűen a gyűjtő nem írta oda.

Akkor mitől nyolc pont?
Attól, amiről a történetek szólnak. És akkor még nagylelkű voltam.
Tisztelet-becsület minden ősi kultúrának, gyakran ők hordozzák a fenntarthatóság legjobb lehetőségeit. De a Húsvét-sziget kultúrája nem tartozik a fenntarthatók közé. Persze rengeteg pusztításért felelősek az európai hódítók, de ezek elintézték egymás között is. A kötetnek legalább a kétharmadában folyik a vér, legalább a felében tömeggyilkossággal végződik az aktuális monda, és ezt az elbeszélő gyakorlatilag mindig példaértékűnek tekinti.

Pepe mondta a feleségének: „Vigyázz, feleségem, ha megtudod, hol rejtőztem el, ne áruld el a rejtekhelyemet; akkor meg tudom bosszulni a halálodat és a gyermeked halálát. Keress egy helyet, ahol elrejtőzhetsz.”

Ilyen egy gondoskodó férj. Tegye fel a kezét, aki érti a logikát, és legyen szíves, magyarázza el nekem is. Amúgy a monda végén az asszonyt halállal fenyegetik, ha el nem árulja a férjét, mire elárulja, mire a férj először az asszonyt végezteti ki, meg akkor már a gyereket is, ha egyszer ott van. Egyébként is minden létező sérelemre (a családtagok meggyilkolásától kezdve, a különösen kreatív eszközök feltalálásán és titokban tartásán keresztül egészen odáig, hogy X nem fog Y-nak az első szavára békát angolnát) emberölés a válasz, többnyire a nagynénik, nagybácsik és harmad-unokatestvérek kiirtásáig elmenve. Egyszerűen semmi értéke nincs itt az emberéletnek, maximum élelemforrásként tartják számon. Értem én, hogy ez is egy kultúra, és a cél az, hogy megértsem, csak azt ne kérje senki, hogy sajnáljam is.

Hogy megérte-e elolvasni? Abszolúte. A bevezető tanulmányban is, a történetek között is találtam sok érdekeset, hasznosat, a saját világomban felhasználhatót, és még főztem is a kötetből (nem embert, csirkét batátával). Az ilyen részek meg önmagukért beszélnek (tehát én már nem is akarok róluk beszélni):

Élt valamikor a Poikén egy férfi a feleségével; született egy fiuk, akit úgy neveztek el, hogy Szőkehajú Kukac.

De legalább annyit szenvedtem, mint amennyit örültem közben. Úgyhogy nem ajánlom bárkinek, csak a fanatikusoknak, és nekik is beosztással. Én is hónapokig húztam.

Ezt 2018. december 31-én írtam. 

Pontszám: 10/8