2019. május 29. 

Elisabeta Bagrjana: Byron palotája Velencében

Hínárzöld falak és kopott márványfokok,
víz mossa őket és az idő ostroma;
de hírnevük örök: a hír, hogy valaha
itt élt a zseni, itt szenvedett s mulatott.

Bicegő léptei itt kongtak tova (mily
visszhang kél bennetek, ó-lombard csarnokok?)
Ünnepestéken az erkélyről északot
innen fürkészte az isteni-szép profil.

S lent sorban úsztak a fekete gondolák,
és lebbentve aranyhímzésű fátyolát,
hány forró vágy próbált Hozzá feltündökölni:

Velence lánghajú, hófehér karu női
hívták az álmodó éjben a furcsa lordot,
a száműzöttet, a keserű Childe Haroldot.

(Szabó Lőrinc fordítása)

Елисавета Багряна (mai átírással Elizaveta Bagriana) a bolgár költészet egyik nagyasszonya, háromszor jelölték Nobel-díjra: https://en.wikipedia.org/wiki/Elisaveta_Bagriana. A Költőnők antológiájában (amelyről itt írtam részletesen) két verssel szerepel.

Tetszik, ahogyan megírja, már a XX. század első évtizedeiben, tehát száz évvel Byron halála után, hogy miért és hogyan is vált olyan hatásossá ennek az embernek a mítosza. Hiszen Byron az életéből csinált műalkotást elsősorban, a költészetéből csak másodsorban. Hőse, Childe Harold pedig jelképpé vált, azonosították is vele, és ugyanúgy rajongtak érte, mint a költőért magáért. Csak azt tudnám, mit ettek rajta. Mármint Childe Haroldon.

Na, így néz ki a profilja, művének címlapján. :) Hát nem az én ízlésem, de azért megértem, hogy miért bolondultak érte annyian. :) A Bagrjana-vers meg nagyon szép, pont olyan melankolikus, amilyennek lennie kell. Azért, mert Byron imádott melankolikus pózban megjelenni, és azért, mert a versbeli nők éppen úgy viselkednek, ahogy azok, akik nem emberbe, hanem mítoszba szerelmesek. Nem látják igazán a férfit, a férfi őket meg pláne nem, és bár látni valóan (a versben) mindenkinek tetszik ez a szituáció, azért abban mindig van valami melankolikus, ha valaki mítoszba szerelmes.