Újraolvasás vége.

Üdvözlet mindazoknak, akik vallják, hogy a romantika kora még nem ért véget. Amikor ilyeneket olvasok, nekem is hasonló érzésem van.* Mert hogy ez a Puskin pont úgy trollkodik, ahogy a posztmodernek szoktak, az biztos. Illetve a posztmodernek úgy, mint Puskin. A magukat posztmodernnek nevezők. Akik romantikusok.

Mert ez az ember így kétszáz oldalban műfaji jellemzőket dekonstruál, meglevő embereszményeket pofoz, újat rak össze, rémálmot ír az orosz népmesék stílusában, eposzi jellemzőket parodizál, társadalmat kritizál, intertextualizál (a kor összes bestsellerét idézi, a szereplőikből maszkokat csinál a saját szereplői számára), beledumál a saját szövegébe, személyesen is szerepelni akar benne, majd felhívja a figyelmet a rímekre, és direkt ellentmondásokat hagy a cselekményben, hogy a végén aztán ott hagyjon mindenkit lógva, az olvasóval együtt.

Közben pedig még szép is. Nagyon. Az a fajta szöveg, amelyiktől az ember már megint intenzíven oroszul szeretne tanulni. De most még nem. Ellenállok, és megcsinálom a nyelvvizsgát abból, amit éppen tanulok. Majd utána jöhet más.

Őszintén szólva egyáltalán nem emlékszem, mit kezdtem én ezzel a szöveggel tizenhat évesen. Szerintem nagyon semmit. Ami most tetszik benne, arról akkoriban azt se tudtam, hogy a világon van. Amit érzékeltem benne – azt kesernyés iróniát –, az meg sehogy se tetszett. A nyomorultak volt a nekem való tizenhat évesen, nem a kesernyés irónia meg a kiábrándulás meg a fölösleges ember. Ja, a két levelet megtanultam belőle szorgalmi feladatként, szépnek találtam őket, meg az ötöst is, amit értük kaptam.

Az az irónia. Amellyel jól kicsúfolja az elbeszélő Anyegint is, Lenszkijt is, saját magát is. A Byronon felnőtt Anyegin, aki úgy dönt, hogy őneki is spleen kell, és tizennyolc éves korára mindent és mindenkit un. (Sajnos jóval kevesebb alappal, mint Byron, akinek nemcsak spleenje volt, hanem tehetsége és esze is, ellentétben Anyeginnel.) A német romantikusokon felnőtt Lenszkij, a wertheri megjelenésével, aki halálosan szerelmes a világ legunalmasabb hősnőjébe, és minden lehető vagy lehetetlen helyzetben melankolikus verseket ír.**

Ezt én teljes regényolvasó kamaszkoromban nem bírtam felfogni. Hogy a klasszikus regények hősei időnként leülnek egy rom szélére, és elkezdenek az emberiség hanyatlásán merengeni. Komolyan röstelltem magam, hogy nekem soha a büdös életben egyszer eszembe nem jutott rom szélén ülve merengeni az emberiség hanyatlásán. Igaz, hogy drága tériszonyos apukám véletlenül se engedett volna rom szélére ülni, de ha engedett volna, akkor is a lepkét néztem volna meg a bogarat. Esetleg azon merengtem volna, hogy hogy lehetne azt a puska alakú botot felhozni a gödörből úgy, hogy ne törjem össze magamat. Hjaj, sose lesz belőlem regényhősnő.

Ahhoz felnőtt olvasóvá kellett válnom, hogy rájöjjek: Puskin ezt a hozzáállást finoman, de könyörtelenül kigúnyolja. Még egy ilyen trollt… Anyegin nem egy spleenes, életunt dandy, Lenszkij nem egy hősszerelmes romantikus költő. Ez két szerepjátszó kamasz, éppen olyan, amilyen én lettem volna, ha a lelkifurdalás rávesz, hogy én is merengeni kezdjek az emberiség hanyatlásán. (Meg amilyen voltam is, csak én más szerepeket játszottam.) Méghozzá sajnos a sértődékeny fajtából.***

Meg tudom érteni, hogy ebben a közegben egyedül Tatjánát lehet rokonszenvesként ábrázolni. Ő aztán igazán formabontó, főleg abban a korszakban. Tudja, hogy mit akar, és tudja, hogy akarja megszerezni – az egy dolog, hogy attól nem kaphatja meg, akitől akarja. Mert nem Anyeginbe szerelmes, hanem a szerelembe, és Anyegint azonosítja azokkal a hősökkel, akiket regényekből ismer. Tapasztalatlanságában ugyanúgy szerepeket keres magának, mint a többi szereplő, és nem azt találja, ami megfelelne neki, de abban, amit megtalál, kivívja mások tiszteletét. Magányos, gerinces, következetes.****

Na, hát tényleg jó ez a korai orosz posztmodern… pardon, romantika… pardon, most is romantika van, valamelyik ága vígan fönn tudott maradni, elég sötét korszakok következtek a XIX. századra, a romantika alapszíne meg, ugye, a fekete… szóval jó ez a Puskin, bárhogy nevezzük is, csak nem biztos, hogy mindig van hangulata nevetni az embernek saját magán.

* Sajnos biztos információt legfeljebb időgép birtokában szerezhetnék, ha beállítanám úgy, hogy ötszáz év múlva landoljon, és sikerülne kommunikálnom az akkori irodalomtudósokkal. Már feltételezve, hogy addigra nem irtja ki magát az egész emberiség.
** SPOILER Azért az nem szép dolog az elbeszélőtől, hogy Olgát mélyen elítéli a „hűtlenségéért”, amely kizárólag felszínességet jelenthet. Utálom az ilyet, ha valaki csak attól elégedett, ha a másikat hatvan évig szenvedni látja, viszont megsértődik, ha a másik nem szenved.
*** SPOILER Amelyik nem próbálja megbeszélni a másikkal a sértést, hanem mindjárt fegyverhez nyúl. Mivelhogy van körülöttük olyan, hogy társadalom, és a társadalomnak úgy általában még kevesebb esze van, mint ennek a két elfuserált barátnak. Ez a társadalom pedig elvárja, hogy szabályok szerint éljenek. Akit megsértenek, lőjön. Azaz hoppá. A szabályok éppen hogy nem érvényesek ebben az esetben. Ennek az összecsapásnak meg se szabadna történnie, nemcsak a józan ész, hanem a párbajkódex szerint sem. Orvos nincs, az egyik fél elkésik, a lövés vaktában történik… hm, súlyos? Hát, így járt.
**** SPOILER És valószínűleg a legokosabb a szereplők között. Magától rájön, mi az, amiben tévedett Anyeginnel kapcsolatban, sőt arra is, mi az, amiben évekkel később Anyegin téved. Még jobban is látja a helyzetet, mint Anyegin. Elég baj is az neki. 

Ezt 2019. február 19-én írtam. 

Pontszám: 10/9