2019. május 29. 

Elisabeta Bagrjana: Byron palotája Velencében

Hínárzöld falak és kopott márványfokok,
víz mossa őket és az idő ostroma;
de hírnevük örök: a hír, hogy valaha
itt élt a zseni, itt szenvedett s mulatott.

Bicegő léptei itt kongtak tova (mily
visszhang kél bennetek, ó-lombard csarnokok?)
Ünnepestéken az erkélyről északot
innen fürkészte az isteni-szép profil.

S lent sorban úsztak a fekete gondolák,
és lebbentve aranyhímzésű fátyolát,
hány forró vágy próbált Hozzá feltündökölni:

Velence lánghajú, hófehér karu női
hívták az álmodó éjben a furcsa lordot,
a száműzöttet, a keserű Childe Haroldot.

(Szabó Lőrinc fordítása)

Елисавета Багряна (mai átírással Elizaveta Bagriana) a bolgár költészet egyik nagyasszonya, háromszor jelölték Nobel-díjra: https://en.wikipedia.org/wiki/Elisaveta_Bagriana. A Költőnők antológiájában (amelyről itt írtam részletesen) két verssel szerepel.

Tetszik, ahogyan megírja, már a XX. század első évtizedeiben, tehát száz évvel Byron halála után, hogy miért és hogyan is vált olyan hatásossá ennek az embernek a mítosza. Hiszen Byron az életéből csinált műalkotást elsősorban, a költészetéből csak másodsorban. Hőse, Childe Harold pedig jelképpé vált, azonosították is vele, és ugyanúgy rajongtak érte, mint a költőért magáért. Csak azt tudnám, mit ettek rajta. Mármint Childe Haroldon.

Na, így néz ki a profilja, művének címlapján. :) Hát nem az én ízlésem, de azért megértem, hogy miért bolondultak érte annyian. :) A Bagrjana-vers meg nagyon szép, pont olyan melankolikus, amilyennek lennie kell. Azért, mert Byron imádott melankolikus pózban megjelenni, és azért, mert a versbeli nők éppen úgy viselkednek, ahogy azok, akik nem emberbe, hanem mítoszba szerelmesek. Nem látják igazán a férfit, a férfi őket meg pláne nem, és bár látni valóan (a versben) mindenkinek tetszik ez a szituáció, azért abban mindig van valami melankolikus, ha valaki mítoszba szerelmes.

Jó, hogy van ez a könyv. Hogy létezik ez a fanatikus Mike Ashley, aki képes volt nyolcvan, száz, sőt százötven éves, poros, szamárfüles folyóiratokból kibányászni, szerkeszteni, korrektúrázni, nyomdán keresztülhajtani ezt a tizennégy ódon ritkaságot, és még arra is vigyázott, hogy változatos legyen a kép, valamint ne a legnyomasztóbbat tegye a legvégére.

Ehhez képest eltörpül a szomorú tény, hogy a címlap ugyan még elmegy (legalábbis nekem bármit el lehet adni a kéknek ezzel az árnyalatával, annyira szeretem), de a cím igencsak hatásvadászra sikeredett, és ahogy haladtam előre az olvasással, egyre hamisabban csengett. Eladni eladja a kötetet, csak nem vagyok benne biztos, hogy annak, akinek kéne. Én mindenhogy megvettem volna, félreértés ne essék.

Ami a változatosságot illeti: Van itt elképzelt (utó- és/vagy antiutópisztikus) jövőben játszódó történet, őrült tudós, még őrültebb művész, robot (húsz évvel Čapek előtt), apokaliptikus szörny, géppé váló ember, életre kelő földrajzi hely, háború, dimenzióugrás, sőt még allegória és filozófia is. Van nyomasztás, horror, kaland és aranyos humor. Van továbbá a korszaknak megfelelően kimunkált stílus, és ugyancsak a korszaknak megfelelően a tudományos-fantasztikusból időnként kimarad a „tudományos”, ezt a szerkesztő el is ismeri, de azért beválogatja ezeket a novellákat is a kötetbe, mert azért, mert csak. :) Jó, ennél szebben körülírja, de a vége mégiscsak az, hogy őneki annyira tetszett, meg annyira jól mutatja a korszak jellegzetességeit, vagy annyira erős hatást gyakorolt a következő nemzedékekre, hogy nem volt szíve kihagyni. :)

És természetesen vannak – a fentiekből következően – előzmények számos későbbi mű megalkotásához. Például alapötletek, amelyeket aztán egy jóval híresebb szerző felkapott. Vagy egyéb okból évtizedeken át húzódó hatás. Nincs is ezzel a világon semmi gond, nem az az érdekes, hogy honnan jön az ötlet, hanem a feldolgozása. De azért csak nem szép dolog elfelejteni megemlíteni a forrást.

Szóval több szempontból is érdekes válogatás ez. A novellákkal meg jól elvoltam. Némelyiket kicsit untam, némelyik nagyon érdekelt, némelyiken nevettem, némelyiktől produkáltam a lágy székletet kissé átgondoltam egyes szorongásaimat, némelyik szerintem énrám is hatással lesz. :) Felkeltették az érdeklődésemet a szerzők más művei iránt is. Akinek bejön a száz évvel ezelőtti sci-fi (Verne, Wells), annak ezzel se lesz baja. Még ehhez kéne valahogy hozzáférni…

Kíváncsi olvasók, figyelem: A novellák előtt található életrajzokat tanácsos UTÓLAG olvasni! A szerkesztőt érdemeinek elismerése mellett virtuális paradicsomdobálásban részesítem, azér' ennyire nem kéne száz évvel ezelőttinek lenni. Kb. akkor volt divat előszóban végkifejletet spoilerezni. Utólag viszont nagyon érdekesek az előszavak. A kedvencem Francis Stevens (persze álnév), aki úgy kezdett sci-fit írni, hogy egy egyetemen kapott titkárnői állást, neki kellett gépelnie a diákok beadandó házi dolgozatait, és némelyiktől elindult az ő agya is. :)

Ezt 2019. május 18-án írtam. 

Pontszám: 10/9

Ez a recenzió 2019. május 14-én jelent meg a BárkaOnline-on. A teljes szöveget jogi okokból nem másolhatom ide, a link viszont odavezet.

Kíváncsi vagyok, a kötet olvasói közül hányan ismerték korábbról is Szendrey Júliát költőként. Én gimnazista koromban találkoztam először (ebben a minőségében) a nevével egy 1903-ban kiadott antológiában (Endrei Zalán szerk.: A magyar költészet remekei). A továbbiakban is hasonló helyeken találtam meg két-három versét néhanap. Arra emlékszem az akkori reakciómból, hogy meglepődtem, megörültem, majd kissé csalódottan vettem tudomásul, hogy a versek „nem tetszenek”, aztán napirendre tértem az információ fölött. (Halkan megjegyzem, bár tudom, hogy ez már-már eretnekségszámba megy: akkoriban a férje versei se nagyon tetszettek nekem. Arany János-rajongói korszakomat éltem, amely egyébként azóta se maradt abba.) Az sem használt a megítélésének, hogy a későbbiekben a nyugatosok kritikáin keresztül – amelyekről a kötet végébe illesztett kísérőtanulmány is ír – olyan költőként ismerhettem meg Szendrey Júliát, akit finoman szólva nem érdemes komolyan venni.

Többek között ezt cáfolja meg a most megjelent verseskötet. Ha csak ennyi volna a jelentősége, már örömmel üdvözölném. Nagyszerű dolog, ha valakinek a versei antológiákban a közönség elé kerülnek, de antológiába mindig egy adott koncepció szerint válogatnak verseket, ezzel a koncepcióval pedig az olvasó vagy egyetért, vagy nem. Az esztétikai érték például egyáltalán nem feltétlenül szerepel minden antológia-koncepcióban. Ha viszont legalább a lehetőség megvan arra, hogy az olvasó egy kötetbe összegyűjtve is hozzáférhessen a versekhez, akkor már ő maga döntheti el, melyik szöveget tekinti értékesebbnek, melyiket kevésbé annak.

Tovább itt lehet olvasni:
http://www.barkaonline.hu/olvasonaplo/6737-lathatatlansagbol-kilep--eletm-

Ez jólesett. Ügyesen kitalált, fordulatos történet, amely folyamatosan a ráismerés örömét nyújtja, miközben éppen eleget változtat a felhasznált szövegeken ahhoz, hogy az ember folyamatosan kíváncsi is legyen, mi nem úgy lesz, ahogy megszokta.* Ehhez járul egy tudományosan kidolgozott kulturális-gondolati-mitológiai háttér (kellően vad ötletekkel ugyan, de hát regényről van szó, nem tudományos munkáról, tehát minden vad ötlet csak az érdekességet növeli).** Az alapötlet (névtelen és életrajz nélküli szerzőről bármi elképzelhető) nekem is elég régen piszkálja már a fantáziámat. Az Odüsszeiát, amely a regény alapjául szolgál, többször is olvastam és szeretem.*** A főszereplő-elbeszélőt meg az emberismeretével, az okosságával, a keserű tárgyilagosságával meg a fanyar humorával együtt szintén hamar megszerettem, annak ellenére, hogy egyáltalán nem mindenestül rokonszenves. Akkor nem is volna hiteles. Majd egyszer elmesélem, kire emlékeztet. (Nem eleven emberre gondolok.)

Megérdemli a helyét az 1001 könyv listáján – nem sok ukrán regény tartózkodik rajta –, de sajnos esélyünk sincs rá, hogy magyarul olvashassuk.* Amikor lefordították volna, éppen be volt tiltva; amikor pedig feloldották a tiltást, addigra a piaca veszett el. Nem hiszem, hogy ölnék egymást a vásárlók ezért a modern klasszikusért, amely oly szépen és keserűen mutatja be a hatvanas évek Ukrajnáját.

Nem az én stílusom, mert bármilyen szép, azért mégiscsak túl lassú nekem. (És ezt olyan ember mondja, aki Jókaiból a leírásait szereti a legjobban.) Ezért azonban nem vonok le, mert ez a mű világának része. Szétterül, mint a kozákság hazája, hömpölyög, mint a Dnyeper… pardon: Dnyipro, cselekménye kevés, hangulata sok. Vannak benne derék kisemberek, köztük szép és szomorúsággal teli fiatalok, hajlékony gerincű pártszolgák és egyéb piszkos alakok. Nem csoda, hogy betiltották. Már önmagában az, hogy összesen talán kétszer csúszik ki a szereplők száján, hogy ők a Szovjetunióhoz tartoznak, mindig csak Ukrajna így, a kozákok úgy, munkáserények és dicső történelmi múlt…

A címbeli katedrális önmagában is nagyon összetett, egyszerre konkrét és jelképes építmény. Vallási jelentősége a legcsekélyebb, legalábbis a szereplők számára, akik nem sokat foglalkoznak hitbeli kérdésekkel. (Akkor valószínűleg még folyóiratban se jelenhetett volna meg a regény annak idején.) Nem, itt valami jóval veszélyesebbről van szó. Ha csak a vallási jelentősége volna, azt talán el tudná nyomni a hatalom. A katedrálisnak – másodsorban – a művészi értéke a fontos, ezért tisztelik a rokonszenves szereplők (közülük egy éppen mérnök). Elsősorban pedig az identitásképző ereje. Legalább tízszer elhangzik így vagy úgy, hogy a helybeli lakosok ősei, a sztyeppék szabad kozákjai építették, saját akaratukból, saját (legendával megerősített) terveik alapján, ugyanazzal az erővel, amellyel utódaik építik a saját világukat.** Olyasmit képvisel tehát a katedrális, amit a szovjet hatalom nagyon is elismer (vagyis inkább, mondjuk úgy, nem vallja be, hogy nem ismeri el): szabadságot, alkotóerőt, valamiféle néplélek megnyilvánulását, bármit jelentsen is az. Lerombolásának a szándéka pedig rendre kudarcot vall. Ha a sorsa gyakran el is bizonytalanodik a regényben, az száz százalék, hogy bántani csak a semmirevalók akarják, alantas érdekből. Kényelmetlen jelkép a Kreml számára, na. Még szép, hogy nem tűrték meg a regényt. 

Pedig arról, hogy hogyan építik a szereplők a világukat (arról ismét csak egy szó sincs, hogy a szocializmust), annyira szépen ír. Az egyszerű emberekre koncentrál, az ő gondolkodásmódjukat és munkaerkölcsüket magasztalja, igazi hősökké emeli őket. Az ipari folyamatokat éppen olyan költői erővel jeleníti meg, mint a természeti képeket. (Azzal együtt, hogy elismeri azt is, milyen súlyosan szennyezi az ipar a környezetet, mennyit árt az embereknek is.) Különösen szépen, szeretettel alkotja meg az alacsony származású tanító és amatőr régész-muzeológus alakját, aki egymaga odaáll a katedrális ajtajába megvédelmezni a kultúrát. Mert vannak építők, és vannak rombolók, ő pedig bátran választ, hogy melyikbe akar tartozni. Még a múzeumában is a több száz éves ekének meg fazéknak jut a legelőkelőbb hely. A másik kedvencem a hajdani frontharcos vénlány, aki a háborúban vesztette el a vőlegényét, a fél arcát meg az öröm minden lehetőségét, ez pedig kemény, független lélekké tette, aki mégis képes odaadó barátságot érezni, és megérteni másokat. Kár, hogy több szó nem esik róla.

Nagyon szép könyv, amely nem használ sablonokat, és sikerül úgy ábrázolnia a korszak problémáit, szenvedéseit vagy éppen bűnös közönyét, hogy közben a szépségeire, derűjére, bizakodására is figyelmet fordít. Továbbá olyan ereje van, hogy át lehet vele úszni a Dnyepert. Ha szovjet vezető lettem volna, én is betiltottam volna. 

Utóirat: Az egész regényszöveg olvasható a Torontói Egyetem honlapján, én is onnan vettem, „rohanoazis” molytárs mutatta, akinek ezúton köszönöm az ajánlást. Tétováztam, hogy tekintsem-e legálisnak a linket, de mivelhogy egy egyetemről van szó, úgy gondolom most már én is, hogy annak kell tekintenem. Úgyhogy mutatom, hadd olvassa más is, egyébként úgyis hozzáférhetetlen a regény.

* Az angolon kívül még orosz nyelvű fordítása is létezik, ha esetleg valakinek az jobban megy, online antikváriumokban néha lehet vele találkozni.

** Nem ám a szovjet rendszert, hanem Ukrajnát. Nem mintha tagadnák az előbbit. Dehogy tagadják. Csak nem szólnak róla egy szót se, egyszerűen eszükbe se jut. Mintha nem is volna.

Ezt 2019. május 7-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Melyik aranyos-kedves molytárs ajánlotta nekem annak idején pont ezt a Határ Győző-könyvet, hogy még várólistáztam is? Hadd boruljak a nyakába. Egy kicsit megfojtogatni.

Igazán ajánlhatott volna elsőre valami barátibbat, mint ez a posztapokaliptikus horror. Illetve metafizikai fantasztikus regény. Illetve szürreális-nyomasztó látomás egy kiürült világról, meg az abban egyedül életben maradt ún. átlagemberről. Csak egyvalamin csodálkozom: hogy nincs ennek több félcsillagos értékelése a Molyon?! Műalkotásnak tökéletes, na de amiről szól, az brutális, és még rendes cselekménye sincs hozzá,* hogy legalább körmöt rágni meg visítani lehessen…

…mindössze teljesen logikus rajzát tartalmazza annak, hogy mi történik az ún. átlagemberrel, ha egyedül marad egy üres világban. Nem egyszerűen kiesik az időből egy kicsit (ami vágyaim tárgya, csak könyv is essen velem együtt, elég négy-öt, ha jó hosszú), hanem abszolút magára hagyatik, de véglegesen ám, néhány milliárd hulla hallgatag társaságában,** evilági és túlvilági instrukciók nélkül. Hát mit mondjak. A helyében még olvasni se lenne kedvem. Sejthetitek, hogy az miféle mélypont. Ismerek egyébként hasonló posztapokaliptikus regényt, méghozzá nem is utolsót, de hát az van, hogy Határ Győző messze elhúz a versenytárs mellett. Megver ez mindenkit.

Főleg a fordítókat. Nézem, hogy elsőként francia fordításban jelent meg a regény, mert nálunk nem engedték. Szerencsétlen, akinek ezt vissza kellett adni idegen nyelven… Nem is volt hozzá elég egy ember, ketten kellettek. Mert Határ Győző kb. annyira leleményesen használja a magyart, mint Rejtő Jenő, csak nem a szószerkezetek, hanem a szóalakok szintjén dolgozik (abszurd szóképzések és -összetételek). A barkácsolás általa alkotott szókincsétől szétröhögném magam, ha nem horrorról volna szó. A klasszikus irodalmi hivatkozásokat is értékeltem ám, a(z egyébként Határ Győző által fordított) Tristram Shandyvel az élen.

Egy pontot részemről csak azért veszített, mert nem az én könyvem. Úgy jó, ahogy van, csak nem nekem írták, ilyenkor kilencet szoktam adni. De ennek ne dőljetek be, ne essetek utána a könyvtárban, tényleg nagyon durva. Az a molytárs pedig, aki ajánlotta nekem, legyen szíves, leplezze le magát, hadd tudjam, kihez ne szóljak két napig.

FRISSÍTÉS: Soha nem derült ki, ki volt.

* A cselekmény konkrétan négy mondatban összefoglalható, és ebből hármat tartalmaz a fülszöveg. Nyomatékosan ajánlom, hogy ne nyúljatok a fülszöveghez.
** Tudtátok, hogy 1972-ben, amikor a könyv íródott, már négy és fél milliárdnyian voltunk? Illetve voltak, mert én akkor még nem voltam, de ez most mindegy. Ezt esetleg igen… és azt, hogy a tudósok 2000-re tízmilliárdnyi embert jósoltak??? Ezt eddig nekem nem is mondta senki. Ehhez képest egész jók vagyunk, halljátok. Lassul az ütem, vagy mi van?

Ezt 2019. május 4-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Én alig akarom elhinni, hogy ez a költői életmű tényleg ennyire vékonyka. Mondjuk, az a kevés, az aztán minőségi munka, de akkor is. Több helyen is utánanéztem: az összes műveinek a kétnyelvű kiadása* is háromszáz oldal, szóval prózával együtt se sokkal több. Jaj, de kár. Mondjuk, elég sok mindent csinált még ez a nő a versíráson kívül – igazi reneszánsz ember volt –, szóval végül is érthető.

A kötet három elégiát és huszonnégy szonettet tartalmaz. Valami gyönyörű mindegyik. Mivel a költő, ahogy már mondtam, a reneszánsz kori Franciaországot boldogította, az „elégia” műfajmegnevezés itt már nem ókori, hanem modern értelemben használatos: fájdalmas, beletörődő hangú költeményt jelent. Persze azért tele ókori alkotásokra és antik mítoszokra való hivatkozásokkal, ahogy a korban illett. De azért felbukkan bennük Bradamante és Marfisa is:

Hogy jól tudjak tűvel festeni, még
annak se féltem volna hírnevét
elvitatni, ki ügyes volt, de balga,
s legyőzni Pallas szőttesét akarta.
Ha akkor lát fegyverben valaki
dárdát vetni, lándzsát hajítani,
büszkén helytállni harcban és csatában,
lovat ugratni, sarkantyúzni bátran,
Bradamanténak nézett volna tán, vagy
Marphisának, híres Roger hugának.
Ámor sokáig nem tűrhette ám,
hogy nekem csak Mars kell s a tudomány,
s más gondot adni nem akarva, így
ejtegette mosolygó szavait:
„Hát azt gondolod, ó, lyoni hölgyem,
hogy lángomtól így el tudsz futni könnyen?
Tévedsz. Földön, föld alatt, tengeren
már minden isten meghódolt nekem;
csupán arra ne lenne hát hatalmam,
hogy a halandóknak is megmutassam:
kezem elől semmi el nem menekszik?
Előbb bukik, aki jobban dicsekszik. (…)”

A szonettek Petrarca követőjét, de nem utánzóját mutatják: témájuk gyakran a szenvedélyes, adott esetben reménytelen vágyakozás – csak a szenvedély tárgya más, de nagyon más, mint Petrarca esetében.

Lantom, ki bajaimnak társa vagy,
sóhajaimnak gáncstalan tanúja,
és kínjaim mérője újton újra:
jajveszékeltél már velem sokat.

S úgy megszoktad már a siralmakat,
hogy ha rákezdtem, jobb kedvre virulva,
áttetted azt is nyomban szomorúba,
olyan hangon, amit a panasz ad.

S ha rá akarlak mégis bírni másra,
húrod lazul, s úgy késztetsz hallgatásra.
Ha viszont így látsz, sírva, könnyesen,

és kedvezőn kiséred árva gyászom:
bánatomban kedvemet kell találnom,
s szép kínnak szép véget reménylenem.

Rónay György fordítása

Sokkal földibb, közelibb. Olykor pedig nem a vágy, hanem a beteljesülés szólal meg bennük.

Ja, és értékeltem az Ovidius-áthallásokat, főleg, hogy a fürdőző (illetve itt csak pihenő) Diana mítoszát korrigálja. Amikor férfi helyett nő fedezi fel a nimfákat, egész más végkifejlete lesz a történetnek: az egyik nimfa számon kéri a földi nőn, hogy hova tette az íját, meg a nyilat, na megálljon, ha ezt Diana meglátja, lesz kapsz: 

Diána egy bozótos ligeten
– sok nagyvadat terítvén földre – éppen
hűsölgetett, nimfáitól kisérten,
hogy álmok közt, mint gyakran mívelem,

arra jártam; ám ekkor hirtelen
rám szólt egy hang: „Te kába nimfa, mért nem
hajtasz fejet Diána közelében?”
Majd látva, hogy tegez s íj sincs velem,

megijedt: „Ó, társnőm, ki állt utadba,
ki íjad és nyilaid elragadta?”
„Egy vándor volt – mondtam –, kin nem fogott

nyilam s hiába dobtam rá a tegzet
s az íjat is, mert fölkapván legott
rám-célzott és vagy száz-helyt összesebzett!”

Tellér Gyula fordítása

Jó, hogy van nekünk ez a kicsi kötet, elsőrangú műfordításokkal tele.

Most pedig kéne nekem egy Labé-életrajz…

* Francia és angol. Ha megdobnának vele, hát nem dobnám vissza.

Ezt 2019. május 3-án írtam.

Pontszám: 10/9 

Én olyan mélyről nézek fölfelé erre az életműre, hogy kificamodik a nyakam.

Több mint másfél hónapja olvasom ezeket a verseket folyamatosan, mindennap négyet-ötöt. Kevésnek tűnik, de valójában bőven meghaladja az erre szánható energiaszintet. Nem is értem, hogy bírtam. Tömény költészet. Az a normális, ha egy költő „összes verseit” tartalmazó kötet erősebb és gyengébb darabokból áll. Az nem normális, hogy valakinek gyenge verse nincs is.

Mondjuk, ezzel a névvel az ember szinte kötelező jelleggel válik nagy költővé. A mázlista.

A kötetet úgy szerkesztették meg, hogy az első felébe a költő életében megjelent kötetek anyagát tették bele, a második felébe a folyóiratban megjelent vagy kéziratban hátrahagyott verseket, a végébe meg a zsengéket. Na jó, az utóbbiakból tényleg válogattak, a tízéves korában (!) írott verset nem tették bele, de a tizenhét (!!!) éves korában írottat, azt igen. És abban már a felnőtt Nemes Nagy szólal meg. Jézusom.*

Egyrészt nagyon konkrét költészet ez: hang, látvány, lélegzet, egymás után sorakozó faragott képek, tapinthatóak, és mindennek súlya van. Másrészt nagyon elvont: gyakran filozófiai vagy mitikus alapra építi ezeket a konkrét képeket, vagy akár álomi alapra, de úgy, hogy az utolsó apró mozdulat is általánosítható legyen. Ezt hívják szürrealizmusnak, azt hiszem. De azért nem nevezném Nemes Nagy életművét szürrealistának. Inkább misztériumnak. Nála még a durvaság, sőt a trágárság is valamiféle beavatás része.

Az persze nem könnyíti meg az ember dolgát, hogy rendszeresen olyan mondatrészek, kötőszavak hiányoznak a verssorokból, amelyeknek ismerete normális körülmények között elengedhetetlen volna az összefüggés megértéséhez. Nem beszélve azokról a szavakról, amelyek teljességgel nem nekik kitalált szerepben bukkannak fel (pl. névutó mint alany). Az olvasó meg ott áll magára hagyva, kapaszkodjon fel a hegyoldalon egyedül, ha tud. Ezért is nem szabad sokat olvasni belőle egyszerre. Inkább keveset sokszor. A ritmus, a rím viszont mindig tökéletes, előbbi akkor is, ha prózaversről van szó. Én nagyon hálás olvasója vagyok a hibátlan ritmusban, tiszta rímekkel írt verseknek. Ilyesmi érzés lehet nyugodt, egyenletes tempóban futni, elfáradás nélkül, úgy, hogy az ember közben figyeli az izmainak a játékát, és örül, hogy mind működik. És egy pillanatra se botlani meg. A legjobbak a ritmusjátékok, az „Énekhangra” ciklusból.

Magánkönyvtáram egyik legkorábbi darabja egyébként. Mármint legkorábban beszerzett, mert amúgy nem régi kiadás. Valamikor egyetemista koromban vettem, abban az időszakomban, amikor úgy válogattam, hogy „ami nélkül az én háztartásom nem létezhet”. Nagyjából ugyanebben az időszakban került hozzám A Végtelen Történet és A Mester és Margarita. Csak a viszonyítás kedvéért mondom. Sajnos aztán ezzel be is értem, ami Nemes Nagyot illeti, és csak olykor próbáltam hozzá tisztelettel közelíteni, levenni a polcról, aztán visszatenni, közben meg égni a szégyentől, hogy miért nem olvasom már végig. Másnak azt tudom tanácsolni, hogy ha megpróbálja, akkor lassan, még nálam is lassabban, naponta egyet, de azt többször.

Hogy része legyen valamiben, ami örökkévaló. Ami szilárd, erős, ami kőből van faragva, és megmarad addig, amíg a magyar nyelvet értik. Mint Arany János.

* Számomra fájó hiány, hogy az (egyébként felnőttként írt) gyerekversei viszont kimaradtak egészen. Először nem értettem, miért (gyengének semmiképp nem nevezném azokat se), aztán kiderült, hogy már a költő életében megjelent gyűjteményes kötetekből ő maga is következetesen kihagyta őket. Abban az időszakban születtek ugyanis, amikor a diktatúra semmi mást nem engedett az ilyen kaliberű alkotóknak, mint gyerekverset és műfordítást. Gondolom, mindenki jobb szeretett megfeledkezni arról a korról. Nekem viszont, aki jóval később születtem, a gyerekkorom részévé vált a Lila fecske, a Ki ette meg a málnát? vagy A gondolj-rám virág, úgyhogy sérelmezem, hogy kimaradhatnak belőle olyanok, mint a „te vagy, legényke, aki a képet / aranyecsettel fested s megéled”?!

Ezt 2019. május 2-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Jó válogatás, sok minden belefér. Fele részt angol, fele részt magyar nyelvű szövegek,* fantasyk vagy realisztikus történetek több-kevesebb fantasztikus elemmel: tényleg az a legjobb szó rá, hogy „spekulatív irodalom”. Ha jól tudom, ez volt a szerző első önálló novelláskötete. Kár, hogy magánkiadás, igazán megérdemelt volna egy jó szerkesztőt. Sokkal jobban „kijött” volna a novellák értéke. Mert van nekik bőven, ahhoz kétség nem fér.

Ha tudnék novellát írni, ilyeneket szeretnék én is, de tényleg. Legalább kilencvenöt százalékuknak olyan ötlet adja az alapját, hogy én, ha négybe vágással fenyegetnének, akkor is képtelen volnék hasonlót kitermelni az agyamból. Sütő Fanni sablonosnak induló sztorikból is minden további nélkül ki tud hozni valami újat. A vége felé már a sárga irigység evett, hogy ez is mekkora, ez is, ez is, mér nem nekem jutott eszembe?! Főleg az angol nyelvűek jelentettek elmenyomorító nagy élményt.

A megvalósítással már egyáltalán nem mindig voltam kibékülve. Itt is az angol nyelvű novellák bizonyultak jobbnak, rosszindulatú sejtésem szerint azért, mert ha az ember nem az anyanyelvén ír, kevésbé tudja túlbonyolítani a stílust. Ugyanis a magyar nyelvűeknek elsősorban a stílusával van bajom: hemzsegnek (nem túlzok) bennük az oda nem való – bocs a kifejezésért – sallangok. Vagy csak az én ízlésem berzenkedik, ha kizárólag díszítésre használt költői eszközöket látok. Ha egy hasonlatnak, metaforának, alakzatnak nincs konkrét célja, nem épül bele szervesen a szövegbe, csak arra való, hogy „szép legyen”, akkor nézetem szerint annak abban a szövegben nincs helye. A novella nincs rájuk szorulva, megáll nélkülük a lábán. Ha viszont szervesen beépül, nem lehetne mással kicserélni, akkor már arra való a szépsége, hogy kiemeljen, hangsúlyt adjon, hozzájáruljon a hatáshoz – akkor már nem áll meg nélkülük a lábán a novella. A magyar nyelvű novellák sokszor elkövetik ezt a hibát, minél hosszabbak, annál inkább. Az angol nyelvűek nem tudják. (Akad bennük sallang helyett nyelvtani hiba, de az sokkal-sokkal kevésbé zavart. A szerző helyében én is hasonlókat követtem volna el, ez tényleg kivédhetetlen, ha idegen nyelven ír az ember.) Na, ezeket tudta volna egy jó szerkesztő (meg egy korrektor) kigyomlálni.

Különösen tetszett a novellák humora. Azokhoz a bizonyos ötletekhez kapcsolódik ez, amelyeket az értékelés elején emlegettem. Hiszen ha kiforgatja az ember a megszokottat, mert valami újdonsággal áll elő, mert szembemegy az elvárásokkal, akkor az gyakran együtt jár azzal is, hogy a kontraszthatás nevetést kelt. A legjobb példa erre a kötetben szereplő népmese-átdolgozás. Fel is idézi a Grimm-mesék világát, de a legváratlanabb helyeken módosítja is azt, az olvasónak meg fülig ér a szája. Persze az is előfordul, hogy a változtatás nem jár együtt nevetéssel, ellenkezőleg: borzongató vagy felemelő hatást kelt. Ebből is akad a kötetben elég. Még horrornovellát is tartalmaz.

Szóval, ahogy már mondtam, jó válogatás. Fogok még olvasni a szerzőtől. Köszönöm, hogy ezt is olvashattam.

* Nem, nem ugyanazok a novellák jelennek meg két nyelven, a két nyelv különböző történeteket jelent.

Ezt 2019. május 1-jén írtam. 

Pontszám: 10/8

Fehér holló leszek ezzel az értékeléssel, ha megmondom, hogy jött ki a kilenc pont. 

Pont a fő történetszálért, azaz Flor asszony fura szerelmi históriájáért nem voltam oda különösebben. Szívesen olvastam ugyan, de legalább olyan szívesen megvoltam nélküle. Sőt: a közepénél kizárólag molyfegyelemből nem hagytam félbe. Azon a ponton émelyített és untam. Szerencsére a történet második fele, no meg Flor asszony üdítő jellemfejlődése kárpótolt a hiányérzetért. Nyolc pont (a felénél maximum hat).

NA DE A HÁTTÉR! Az (majdnem) maradéktalanul elbűvölt, az első oldaltól az utolsóig (a kettő között itt-ott alábbhagyott a lelkesedésem, de pillanatok alatt visszanyerte az erejét). Tíz (esetleg tizenegy) pont.

A főszereplőkről: Tetszik, hogy egyszerre realisztikusak és elvontak. Elvontak, mert olyan embertípusokat testesítenek meg, amilyenek a mi világunkban ilyen vegytiszta formájukban nem létezhetnek, és mégis realisztikusak: csupa hihető részletből állnak össze, így az olvasó el is felejti, hogy nem embert lát, hanem könyvet olvas. Tetszik az is, ahogyan átalakítják a körülöttük levő világot. Ha Amado történetei alakítanák a mi világunkat, élhetőbbé válna az is. Különösen az esett jól olvasás közben, hogy a történet előrehaladtával párhuzamosan csökkent a képmutatás mértéke, no meg a sztereotípiák mennyisége, de erről inkább akkor írok majd, ha már a háttérnél tartok. Most inkább azt árulom még el, hogy miért akartam félbehagyni: minden elismerésem Amado bácsié, hogy férfi létére tényleg, de tényleg sikerült úgy megteremtenie ezt a Flort, ahogyan egy nő írná meg – tényleg ritkán volt olyan érzésem, hogy „na, ilyen nincs”. Ritkán. De akkor nagyon. A történet feléhez érve.* Szerencsére ezt a fázist negyven-ötven oldal alatt letudtuk, utána megint rendbe jöttek a dolgok, mármint ami a hiteles nőábrázolást illeti. (A filmet sajnos még nem láttam, de a főszereplőt játszó Juliana Paest igen jól választották ki, itt találtam a képet.) Különösen tetszik, ahogy a regény a nők közötti barátságot ábrázolja. Lehet, hogy furán hangzik, de nem vagyunk ám olyan nagyon eleresztve ezen a téren. Tessék csak elkezdeni összeszámolni, hány klasszikus regény tudja hitelesen megjeleníteni ezt a fajta barátságot.

A háttérről: Az első oldaltól az utolsóig hamisítatlan karnevál, pont úgy, ahogy én szeretem. Felfordult világ, akkora erővel, amekkorától a gonoszság is meghátrál, és közben olyan földhözragadt, sáros és piszkos, hogy a következő sikátorban szembejöhetne. Hogy ezt milyen kevesen tudják az utóbbi kétszáz évben. Hogy azt a keveset hogy meg kell becsülni. :) Mert olyan világfelforgatásból, amely szenvedést okoz, és még röhög is a szenvedőkön, olyanból, kérem, túlkínálat van. (Nehéz is belőle eredetit és sablonmentest alkotni, persze az is kihívás.) De ilyenből, amilyet Amado tud, hogy addig rázza, kavarja, pofozza, aprítja, gyúrja a világot, amíg az – saját maga számára is meglepő módon – hirtelen embernek való lesz, na, ilyenből szánalmasan kevés. Azért tartunk itt. Azok a komikus helyzetek, azok a torzságukban is hibátlan mellékszereplők, azok az elevenné váló mítoszok: így kell ezt csinálni. Hogy a lehetetlen is lehetővé váljon. Még az is, hogy rend és rendetlenség kibéküljön egymással.** Tökéletesen illik ehhez a háttérhez Flor asszony főzőtudománya. A főzés is éppen így működik, mármint ha művészi szinten műveli valaki. Azt nem állítom, hogy nekem is sikerült volna, de legalább megpróbáltam. Nem pont ezt, amelyik a képen van, bár ez is érdekelne. Ez az 1976-os filmváltozatban látható, itt talátlam.  

Annak pedig, hogy még ebben a boldogító katyvaszban is akadt, ami szúrta a szememet, kizárólag az a fránya sztereotípia az oka. Az az író, aki ilyen világfelfordulást tud művelni, az lesz szíves kihajigálni a regényéből az összeset, mert nem állnak jól neki. Gonosz anyóst gyártani bárki tud. (Oké, nem feltétlenül ebben a minőségben, de tényleg bárki.) A tiszta erkölcsű kocsmatöltelék, aki nem hajlandó ott játszani, ahol biztosan nyer – a hercegi eleganciájú fekete sofőr – a fölülmúlhatatlan fuvolaművész joghallgató, akit (fájdalom!) ki fognak nevezni bírónak, de addig is boldogítja az utcát a zenéjével – na, az a művészet, ilyen figurákat alkotni. És akkor a kedvenceimről még nem is beszéltem. Az egyikük az amerikai kisasszony, megtestesült ellentmondása az Amado-világnak, a felfordulás felfordítása, nézni is öröm; a másikuk a misztikus bölcs, akit minden kontinensen eltemettek már az utóbbi pár száz évben, de azért most Brazíliában – mi más lenne, drága barátaim, mint éppen levéltáros? 

Köszönöm az ajánlást, Arianrhod!

Utóirat: Még egy dolgot köszönhetek ennek a regénynek, de azt az értékelés írásakor még nem tudhattam. Miután éppen erről a regényről beszélgettünk egynémely molytársakkal, konkrétan egy Flor nevű brazillal és családjával találkoztam a vonaton, és kézzel-lábbal magyarázta, hogy a brazilok tényleg őrültek, de azért ennyire nem. Utána pedig könyveket ajánlgattunk egymásnak Szolnokig. Ez az élmény annyira erősen kötődik a Moly.hu oldalhoz, hogy ide nem is emelhetem át, de linkelem.

* SPOILER amikor Flor asszonynak a legjobban hiányzik, ami hiányzik, és már a zaklatás is kísértésbe hozza, akkor azt mondtam, itt álljál meg. Azt te csak szeretnéd, hogy az ilyen viselkedéstől egy nő kísértésbe jöjjön. Nemhogy kísértésbe jönne, hanem a frász kitörné, ha ragaszkodnánk a realisztikussághoz. A barátnők viselkedésétől meg hányingerem lett. 

** SPOILER Sőt, az is, hogy a prostitúció vidám, derűs és nők számára kívánatos foglalkozássá váljon. Ez volt a másik pont, amelyiknél szerettem volna leállítani a mesélőt a „csak szeretnéd” szöveggel. Azért időnként láthatóvá vált a keserűség és a megaláztatás is, de messze nem annyira, hogy helyeseljek. 

Pontszám: 10/9

Ezt 2019. április 27-én írtam. A szerző fényképét itt találtam. 

Merítés-szerkesztőként egész rovatot szenteltem Amado munkásságának, itt olvashatjátok.